Magyar karaván Itálián keresztül
Római epizód
Még egy pillantást vetettünk a kéklő Caprira, a sugárzó tengerre, a csillogó Sorrentóra, aztán beültünk autónkba:
– Ferrovia!… Gyerünk az állomásra!
A vasúti étkezdében már várt a friss forró vacsora. Mikor végignéztem a sok farkasétvággyal étkező emberen, a perc alatt kiürült tányérokon, eszembe jutott: néhány nappal ezelőtt az első olasz vendéglőben milyen ímmel-ámmal, milyen bizalmatlanul és gyanakodva nyúltak kedves honfitársaim az igazán kitűnő talián ételekhez: „Vajon nem olajos? Jaj, én ilyent nem tudok enni…” stb. Alig pár nap múlva pedig kinek jut eszébe a főzés titkait fürkészni? Eszik mindenki jó étvággyal és csillogó szemmel.
Vacsora után felültünk a vonatra, és indultunk vissza Rómába.
Hamarosan besötétedett. A Vezúv mellett haladt el vonatunk. A öreg tűzhányó egyik oldalában mint világító arany gyöngysor, lámpák csillogtak hosszú sorban, egészen fel a kráterig. A csúcsig vivő drótkötélpálya kivilágított útja volt az, amely kedvesen és érdekesen vibrált, csillámlott az esti sötétben. Annál ijesztőbb volt közvetlenül felette az a halványvörös tűzderengés, amely a Vezúv füstjének éjente fenyegetően világító oszlopát jelezte.
Mind halványabb lett a fény, mind kisebb lett a Vezúv. Csakhamar eltűnt.
Éjfélre Rómába érkeztünk.
* * *
Nem közérdekű az alábbi epizód, de mindenesetre tanulságos. Akik számítanak arra, hogy társasutazáson vesznek részt a jövőben, okvetlenül vonják le az üdvös tanulságot.
Vasárnapról hétfőre virradó éjszaka, éjfélkor értünk vissza Rómába, ahonnan viszont már kora reggel, hét órakor indult a vonatunk Velence felé… Legalább öt órát alhatom – gondoltam, és fáradt, nagyon fáradt tagjaim előre örvendtek a párnák puhaságának. Szállásom nem lévén messze a Termini állomástól, gyalog eredtem útnak. Alig indulok neki hogy átvágjak a kavargó villamosok és autók tömkelegén, amikor magyarul kiáltoz valaki a hátam mögött.
– Szerkesztő úr! Várjon, az Istenért!
Egyik útitársunk volt. Középkorú hölgy Erdély belsejéből.
– Mi baj van, nagyságos asszonyom? – kérdeztem részvéttel.
– Kiszálltunk a vonatból. Akikkel együtt jöttem Nápolyból, pillanat alatt eltűntek itt az állomás forgatagában. Egyedül maradtam, és nem tudok hazamenni.
Szánalmas volt szegény, sápadt, megijedt hölgy, amint zsebkendőjét kisírt szeme elé tartva állott a hullámzó embertömeg közepette. Kisebbnek hittem a bajt, mint amilyen volt, mert készségesen ajánlkoztam:
– Majd én hazaviszem, nagyságos asszony hol lakik?
– Nem tudom.
– Milyen szállodában? Milyen utcán?
– Nem tudom.
– Kérem, ilyent ne tessék mondani, az nem lehet. Mikor megérkeztünk Rómába, mindenkivel felírattuk a szállodája nevét és pontos címét… Hol a cédula?
– Elveszítettem.
– Tessék még egyszer megnézni a kézitáskájában, zsebekben!…
Kereste szegény, kereste nagy ijedten, de bizony nem találta. Most mit csináljunk? Eszembe jutott vagy nyolc a tizenkét római szálló közül, amelyekben laktunk. Mindjárt mondtam is az első nevét.
– Nem az?
– Persze, hogy az! – mondta honfitársnőm nagy örömmel – mehetünk.
Villamosra ültünk, és elindultunk. Átszálltunk, tovább mentünk. Kicsit lassan ment a dolog, mert nekem is lépten-nyomon érdeklődnöm kellett. Végre megérkeztünk a nagy szálloda elé.
– Á, ez nem az, nem is hasonlít! – mondta a hölgy siránkozva.
Szerettem volna erélyesen „megcirógatni”, de igyekeztem továbbra is udvarias maradni. Előre bevallom, hogy – tekintve kimerültségemet és a késő éjszakai időt – nem sokáig sikerült.
Előálltam hát a második szállónévvel: Florida!
– Egészen biztosan az! – kiáltott ujjongva éjszakai sétatársam. – Határozottan emlékszem.
– De csak akkor menjünk, ha egészen biztos benne, mert nagyon messze van.
Biztos, mint a halál!
Ez megnyugtatott. (Most már jobban megnyugtatna, ha a halál volna olyan biztos, mint hogy az a hölgy ott lakott.) Autóbuszra ültünk, sokáig mentünk. Kiszálltunk. Már el is indultunk a Trinità dei Monti sok lépcsőjén felfelé, amikor megkérdeztem:
– Úgy-e, fehér márványlépcsőn lefelé kell menni a hegytetőn nyíló kapuból?
Véletlenül ismertem tudniillik a Florida szállodát.
– Dehogy kérem! Én fent lakom a harmadik emeleten!
– Stop! Álljunk meg!
Olyan dühös lettem, hogy – ha véletlenül vonaton vagyunk – feltétlenül meghúzom a vészféket.
– Hogyan lehet valaki ennyire könnyelmű! – tört ki belőlem az elkeseredett indulat. – Semmire sem emlékezni! Sem környezetre, sem utcára, semmire! Mégis csak sok.
Őnagysága válaszul elkezdett sírni.
– Kérem, ne sírjon még ráadásul, mert itt hagyom! Most jöjjön velem abba a szállodába, ahol én lakom. Ott lakik három hölgy is, felzörgetem, és megkérem őket, hogy adjanak szállást önnek reggelig. Rendben?
– Nem lehet.
– Miért?
– Mert reggel korán elutazunk, s nekem még minden holmim szerteszét van dobálva a szállodámban.
Beláttam, hogy igaza van. Lábam reszketett már a kimerültségtől, kabátomon foltokban ütött át a verejték.
– Gyerünk.
Elhatároztam, hogy – ha kell – sorba járom az összes római szállodákat. Alfabetikus sorrendben. Azért önzően mégis úgy indultam, hogy lehetőleg közelebb legyek saját szállásomhoz. Mikor a Dei due Macelli sarkán megpillantotta útitársnőm a fehér alagutat, szinte sikoltva kiáltott fel:
– Itt lakom az alagút mellett! Biztosan tudom. Az alagúttól balra az első utca.
Végigjártuk az első, második, harmadik utcát. A szálloda nem volt.
– Biztosan az alagút túlsó felén van – mondta sírástól fuldokolva.
Átmentünk a fél kilométernél hosszabb alagúton. Előttünk állt a fasiszta kiállítás palotája.
– Mégis a másik oldalon van – sóhajtott a hölgy. – Mikor tegnapelőtt eltévedtem, a rendőr átküldött az alagúton...
Szó nélkül megfordultam, és rohantam visszafelé. Az asszony utánam. Hangosan sírt, és fél kezével fogta a kabátom szárát, hogy meg ne szökhessem. A járókelők megálltak, úgy bámultak utánunk.
– Gyerünk a jobb oldali utcákba! – adtam ki a parancsot röviden.
Mindjárt az első utcában volt egy hotel: Albergo Belvedere.
– Ez az?
– Nem. Nem is hasonlít!
De egy belső hang azt súgta nekem, hogy jó helyen járunk.
– Tessék bemenni, és körülnézni!
– Hogyne! Hogy azalatt ön megszökjék! Biztos, hogy nem itt lakom!…
– Tessék bemenni, és felmenni! – bömböltem magamból kikelve. – Becsületszavamra mondom, hogy öt percet várok itt, nem megyek el.
A hölgy bement. Nekidőltem a falnak. Majdnem aludtam, amikor megrázták a karomat. Az útitársnő volt:
– Itt lakom! – jelentette széles nevetéssel – már a rendőrségen is kerestettek. Köszönöm a jóságát.
– Kérem, kötelességem volt –, mondtam félálomban, és botorkáltam hazafelé. Valahol a toronyóra hármat ütött.
Otthon ruhástól estem az ágyra, úgy aludtam három óra hosszat.
* * *
Reggel hétkor valamennyien az állomáson voltunk. Csomagjainkat autókárok vitték díjtalanul a vonatig. Éjszakai sétatársnőm is ott volt már. Rajta is látszott a fáradtság. Odamentem hozzá, néhány szóval bocsánatot kértem éjszakai ingerültségemért. Ő viszont hálálkodott. És megkért, hogy az esetet ne mondjam el senkinek.
Nem is mondom el senkinek, csak annak a pár embernek, aki véletlenül elolvassa cikkemet, s aki bizonyára fontos társasutazási tanulsággal gyarapodik általa.
Beszállás!!…
Lassan elindult a vonat…
Isten veled, Termini!… Isten veled, gyönyörű Örökváros!
Mikor kifutottunk az üvegfedél alól, messziről megpillantottuk még egyszer a Szent Péter templom kupoláját.
Homályos lett a szemem, és a szívem olyan nehéz!… De valami távoli különös hang, valami benső sugallat azt mondta, hogy viszontlátom még a Várost, ahová minden út vezet…
