A bölcsődal visszhangja
(1922–1931)

 
 

 


A HAVASOK VÉGTELEN FEHÉRSÉGBEN ÁLLNAK

A havasok végtelen fehérségben állnak
körül, szédül minden a vakitó, tiszta
fehértől, a világitó csendtől, mely puhán
kötözi be a fájó gondolatot,
szinte lopakodik, aki jár, nem mer
sóhajtani sem, imádkozni is csak
lélekben és igazságban szabad, elbújt
a fenyves is a mérhetetlen fehérség alá,
csodálatos fehér, sejtelem-vattás az ég is.
Egyszerre elcsattan egy fegyver. Messziről
felel rá a másik. Lecsöppen egy csepp
piros vér, lecsöppen egy másik. Zakatol,
zömötöl, zuhog a hirtelen véreső,
forró iszonyú zápor, jajt hörög a szél
s percek múlva folyammá dagadva
izzó, tarajos vérzuhatag nyargal
fenyegető morajjal a távol hegyekről.

1922

» fel «



ALÁZAT

Alázat az, bizonnyal alázat az
mikor nem merem kimondani a nevedet.

A felhők hátán juhokat legeltetek,
megyek utánuk pásztorbottal, szeliden.

Nem mondom, hogy elkárhozik, aki nem hisz
bennem. Ez az alázatosság.

Szédül a fejem, nagyobb szomorúság van
a kék mezőkön, mint a szivünk alatt.

Az aranyvirágot nem szakitom le, az örökkévalóság
illatát nem szivom, neked hagyom azt.

Amikor akarom, el tudom felejteni,
hogy tüzből vagyok és hozzád hasonló.

Szőrcsuhámról letépném a drágaköveket, de
nem bírom, a te műveid azok.

1922

» fel «



EZÜSTFEHÉR NAGY LEPLEKET DOBÁL A TISZTA ESTI HOLD

Ezüstfehér nagy lepleket dobál a tiszta esti hold.
Szekér döcög a barna uton, egy kis mokány ló megbotolt.

Kószálnak a mámoros legények, a lassú szél nótát sodor
s az apró léckapuk elött cseresznyeszirmos lent a por.

Sok gyöngefényű, fátylas ablak szépkeblű árnyakat mutat.
Parasztleányok most vetik le vasárnapi ruhájukat.

Az esti uton elsimul regény, csalódás és tusa
és homlokunkon végigtáncol a halk megoldás ritmusa.

Liláshomályú ködbe hullnak próféciák és nemzetek
csak gyermek marad, aki sírna s szive helyén csillag rezeg.

1922

» fel «



ANNUSKÁNAK

Az nekem a kivánságom: Légy Te boldog Annuskám
És olvasva e sorokat Szeretettel gondolj rám.
Igaz szeretetel:

1921. szeptember 6-án

» fel «



ANNUSKÁNAK

Vannak e világon örökzöld növények,
Melyek télen-nyáron zöld pompában élnek.

Legyen a lelked is egy örökzöld növény,
Melyet éltet s táplál hit, szeretet, remény.

1922. június 30-án

» fel «



AZ ÉN ŐSZÖM

Halotti csend borúlt a kertre,
Ezer virága halva, halva,
Porukat a szél elseperte,
Havával a tél betakarta.

A küzködők már megnyugodtak,
Nekik már nincs, ami fájjon, –
Csak én maradtam hírmondónak,
Csak én sírok a pusztuláson.

Ők már azóta messze járnak
S tán boldogabbak jó magamnál, –
Engem miattok tép a bánat
És forró könnyem mit sem használ.

Künn a világban új tavaszról,
Lombról, virágról szól a nóta, –
Nekem még mindig őszi dal szól
És semmi sem lett más azóta.

Nekem még mindig muzsikálnak
A szállingózó őszi lombok,
A szívemet, megy annyit fáradt
Nem hagyták el a régi gondok;

Rövid életem hosszú őszén
A kis virágok sorra halnak…
Aztán jön a tél könyörülvén
És puha hóval betakargat.

1923

» fel «



CSENDPALOTA

Éjfél előtt, éjfél után
be nagy a csönd!
Eső elállt és minden álom
ágyam körül sunyít bután…
Éjfél előtt, éjfél után

A csend nagy mesepalota:
üres, üres
kívül fekete, belül ólmos
és ki sem ereszt tán soha
ez a nagy sötét palota.

Sarokban ül a zongorám.
Szép lenne, jaj,
ha melléülnék s végigfutna
két kezem billentyűsorán
s zúgna, zengene a zongorám!

Egy zuhanás, aztán szünet.
Beomlana
minden fala a palotának,
elcsuklana a menüett:
ezután szünet, örök szünet.

S amikor a reggel felhajol,
jöhetne már,
ki keresett az éjszakában
s kinek ajka szépen dalol:
Nem látnám a romok alól.

1923

» fel «



ÁRTATLANSÁG

A végitélet jött-e már el,
Pokolnak torka nyilt-e meg
s kijöttek abból ölni, dúlni
A túlvilági szellemek?

A fellegekből sűrű zápor
Zuhog le, mintha öntenék,
A szálfák nádként hajladoznak,
S villámot szórva dörg az ég.

De mig a fákat szél csavarja,
Az elrejtett bokor nyugodt,
s a kis madárka mit sem sejtve
Nyugodtan, mélyen alszik ott.

1923

» fel «



DE TI NEM LÁTTOK ENGEM

Ezt az országot hiába keresitek
a ti világotok alatt vagy felett
mellette vagy akár benne is
Magam is véletlenül jutottam ide
kószálás közben aranykürtök búgása
öles lángok zúgása között
Nem tudom leírni elmondani
milyen: e fehérség mellett
sárga a ti havatok – a kéknek
mély tüze van mellette szürke
legszebb májusi egetek is
A jóságról békéről nemcsak
beszélni lehet meg lehet őket
fogni, símogatni – a tengernek
nincs neve semminek sincs
neve mindennek könnyűség
a lelke a lábam, a kezem könnyű
egyszerű a szívem.
Ébren alszom aranyos láng a
hajam: lobog lobog –
Néha látlak téged is másokat is
de ti nem láttok engem
hangomat nem halljátok
csókoló számat nem érzitek
Eltünök mély fekete szakadékok
alján s én csodálkozó homályos
szemmel ülök le az ásitó
mélység partjain és
hosszú-hosszú selyemcérnán
utánatok lengetem a csillagokat.

1923

» fel «



EGY FEHÉR LÉLEKHEZ

Nézzél szemembe… így… sokáig…
Ne nyíljon ajkad semmi hangra;
Lelkem álmodik édes álmot,
S félek, hogy a hang felzavarja.

Nézzél szemembe… így… sokáig…
Ez a pillantás, mire vágyom,
Ez lesz az élet szent csatáján
Győzelmet osztó talizmánom.

Mert sok sugár fog rámderülni,
De lelkemet, mely így betöltné,
Ilyen fehéret, ilyen tisztát
Nem fogok kapni soha többé!

1923

» fel «



GYÖNGYHÁZHAJÓ

Asztalomon gyöngyházhajócska,
mintha csak utasokra várna
és Abbazia áll felírva
az ezerszínű vitorlára.

Nagy utak után itt kötött ki
egy rímfaragó asztalán:
Csillogó nászemlékül hozták
messze útról apám, anyám.

A kis hajóba száll a lelkem,
hullámon ringok, félig alszom:
Anyám: legfehérebb virág,
tizenhatéves szőke asszony.

Szellő csapott a kék vizekről,
csöndes-sóhajú, álmodó
s a kék vizek kagylós mélyéről
elindult egy gyöngyház-hajó.

S egy furcsa sziklán partra szállt
sok-sok hitem, ezernyi titkom
s a gyöngerajzú tarka nippen
a zászló-rudat megsimítom.

Minden rossznak és minden jónak,
ennek a sok-sok írott szónak
oka, szülője, ringatója
ez a filigrán könnyű csónak.

Asztalom bíboros posztóján
kikötve áll és egyre nézem –
félig húnyt pillák alól látva,
mintha lebegne útra-készen.

Távolról olasz zene zendül,
édes illatok, csupa rózsa
és úgy megsajdul hirtelen
anyám egy tüzes régi csókja!

Ezért lettem vágykergető,
siralomvölgy síró lelence,
pedig tanultam: van mennyország,
örök álom és kék Velence.

… A parancsnoki kürtöt egyszer
egy őszi este fölveszem
s a kék vízek meleg honába
visszahajózom csöndesen.

1923

» fel «



MARISKA MEGHALT

3. *

Vén bútorok, szék, szekrény, asztal
Csodálkozással néznek össze:
„Hány napja már, hogy kis kezével
A port le rólunk nem törölte?”

Kérdezve, halkan sugdosódik
A kert sok szomjazó virága:
„Üdítő vizzel meglocsolni
Miért nem jön ki mostanába?”

Elmúlt a dél, délután is
Borongó szárnyán itt az este:
Gyermekszobában bábu, mackó
Hiába vár, hogy megetesse.

… A padlásnak sötét zúgában
Ládába dobják sorban őket,
Szobákban durva idegen kéz
A bútorokról port törölget.

Beáll az ősz, hogy a virágot
Élettől, nyártól elszakítsa…
Minden csak bánat, bú, mióta
Meghalt a drága kis Mariska.


4.

Hideg nyirkos temetőben,
Egy kis sírhalomra
Lehullatja szirmait egy
Őszi-rózsa,
Fehér őszirózsa.

Fáj a szívem, majd megszakad
csendesen zokogja:
– Aludj kis lány. Aludj te is,
Őszirózsa.
Fehér őszirózsa.

1923

* 1. és 2. hiányzik

» fel «



MEGTÖRTÉNT

Felborzolom
az ezüst vizeket
Most már minden hiába
megtörtént:
élek
századok csuháiba bújtam
rettenetes karok
döngették meg a pántos ajtót
rettenetes torkok
üvöltöttek bele
a hallgató termek évezredes
porába
s most már minden hiába
egy molylepke kiröppent
a Herceg ruháiból.

1923

» fel «



ŐSZI DAL

Őszi levélke
Őszi szél hajtja,
Nyitva az ablak,
Berepül rajta;
Sápadt kezemre
Leül pihenni…
Pihenj levélke
Nem zavar senki!

Amíg ringatlak,
Amíg becézlek,
Aludj és álmodj
Tündérmeséket;
Aztán menj tovább
Csendesen, halkan…
Hogy itt tartsalak,
Nincsen hatalmam.

Te előtted már
Lehullt a fátyol
Arról a titkos
Sejtett világról,
Ahonan senki
Vissza nem tért még,
S viszontlátsz sok-sok
Levéltestvérkét.

Lesznek közöttük
Kikért remegtem,
Kik után vágytam,
Kiket szerettem
S kiket a zord ősz
Elragadt mégis…
Súgd meg nekik, hogy
Megyek már én is…

1923

» fel «



ŐSZI DALOK

1.

Gondolok az elmúlt nyárra,

Istenem, be más világ van,

Mint amikor utoljára

Erre jártam.

 

Amikor dalos madárkák

Vidám raja szállt felettem

S én a tisztás vadvirágát

Szedegettem.

 

Most itt minden bús, szomorú,

Hull a fának őszi lombja

Egyhangú köd szürke ború

Takarója.

 

A szívem is csupa bánat

Ide jövök, hogy ne lássák

S itt siratom meg a nyárnak

Elmúlását.

 

2.

Bánatos az őszi erdő,

Lehullott a lombja,

Csupasz ágak

Sorban állnak,

Mintha egy bús

Nagy temető volna.

 

Víg madárdal átváltozott

Néma, csendes búra,–

Fáj a szívem,

Mert nem hiszem

Nem tudom, hogy

Lesz-e tavasz újra.

1923

» fel «



FERDÉN ESIK AZ ESŐ…

Ferdén esik az eső,
nem látszik az Isten.
A fatörzsek, a csodálatos fatörzsek
tüzet színak a pokolból.

Az éjszaka baldachinja velem
jön, nem hagy el.
A szivem alá vert
mosolytövisek is társaim.

A bőregerek suhannak,
az árkok mélyek, feketék.
S messziről kiáltják nevemet.

1923

» fel «



HOGY SZERESSENEK ENGEMET

Kérek mindenrangú és rendű embereket,
hogyha vétkeztem ellenük:
bocsássanak meg érte!

Kérek testvéreket és barátokat,
versenytársakat és ellenségeket,
hogy fogják meg a kezemet.

Felejtsék el, ha Bábel forgatagában
kínok borától szédelegve jártam
és nem emeltem kalapot.

Szorongok, félek mostanában,
különös-nagyok a csillagok mostanában,
egyedül vagyok mostanában.

Mindent próbáltam, aludtam, sírtam is;
most utoljára plakátokat ragasztok
a jószivek falára:

Kérek testvéreket és barátokat,
kérek mindenrendű és rangú embereket,
hogy szeressenek engem!

1923

» fel «



ISTEN SZERET

Az este bús,
a szél irigy.
Parányi mécs
be szürke így.

Susog, beszél
száz sírverem
és messze egy
tükrös terem.

Sok bánatunk,
kevés derünk –
angyal, vezess,
gyerünk, gyerünk!

Forogni fog
sok fürge kör,
villogni fog
ezer tükör.

Egy árva mécs,
egy kis szavam:
ezernyi mécs,
ezer szavam.

Valami nagy,
sötét keret…
Az ember sír.
Isten szeret.

1923

» fel «



KÖNNYŰ VÁGY ÉS KÖNNYŰ ÉLET

Könnyű vágy és könnyű élet,
tisztaság, tisztaság.
Könnyű szavunk játékosan
visszavág, visszavág,
pattog, mint a gumilabda,
ide is, oda is,
s holnapután eltűnőben
híre is, pora is.
Isten arca odafent a
kékes ég, kékes ég –
Ezentúl csak igy köszönök:
Békesség! Békesség!
Ezentúl a komolyságot
kivetem, kivetem,
könnyelműség táncoljon a
szívemen, szívemen:
aranyalmák, kismadarak
mosolyok, mosolyok.
Odakünt is szép aranyköd
gomolyog, gomolyog.
Csúf hazugság a halál is,
babona, babona,
élet van csak, tele csűrben
gabona, gabona,
leánycsók van, karácsonyfa,
kicsi szán, kicsi szán…
Megszületett a Kisjézus
igazán, igazán.
Hagyhattok már a sötétben
egyedűl, egyedűl:
Piros szivem piros versbe
menekűl, menekűl.

1923

» fel «



MEGHALT SÁNDOR KOCSIS LÁNYA

Vékony harang erőlködik:
Meghalt a Sándor kocsis
lánya.
Állj meg, világ, aranyláncos urak
vegyék le a kalapjukat,
olvadj le hó az Istenszéke ormán!
Meghalt a Sándor kocsis
lánya.
Fekete koporsót szegeztek
a sápadt arcocskára.
Ki segit az édesanyjának?
Ki örül a tavasznak?
Ki énekel a templomi sorban?
Feketén beszél a pap,
versenyt kárognak a varjak,
a fiatal uraság fütyül,
kacag a tanítóné.
Locsog a sár a csűr körül.
És eszeveszett kongatással
égig dagad a falu tornya.

1923

» fel «



MI NEM AKARUNK…

Mi nem akarunk égbetörő
Bábel-tornyot épiteni. Mi nem akarunk
a hatalom orgiáján üvölteni testvérjajgatások
és ostorpattogások vércsikos ütemére.
Mi csak házat akarunk építeni,
kicsi, egyszerű, kedves házikót valahol a
Maros partján, ahová asszonyt vigyünk
s melynek elébe nyári délutánokon
kiűljünk a fiak és unokák seregével
s apáink nyelvén zengedezzünk öreg zsoltárokat.
De nehéz a kő
és gonoszak az emberek, Uram,
Én mégis bizom benned, alázattal bízva bizom,
hogy megáldod ezt a munkát.

1923

» fel «



MINDEN NAP ESTTEL VÉGZŐDIK

Minden nap esttel végződik.
Minden zaj csenddel végződik.
Minden valami semmivel végződik
és holt betű lesz minden fájdalom.

Csukják itt is, ott is az ablakot,
értelmetlen sötét zsalu-szemek
ölelik magukba arcomat.
Minden nap estével végződik.

Kaput keresek, hol nem áll angyal,
egy szemet, mely nyitva maradt
s azt mondja nekem: értelek.
De minden zaj csenddel végződik.

Ilyenkor a templomokat is bezárják,
az Isten magára csavarja
gomolygó, vastag, sokredős ruháját –
minden valami semmivel végződik.

Ilyenkor senkinek sem szabad beszélnie,
a koldusok bokrok alá húzzák magukat,
a tücsök ciripel. Este lett.
S néma verssé lesz egy-egy fájdalom.

1923

» fel «



Ó, BÉKE…

Ó, béke, fáradtan hullok eléd
és rád meresztem homályos szememet.
Hályog esett rá s gyöngén szűri
e világ világosságát. Belül pedig
nagy fekete pusztán, kihúnyt tűzek
fölött suhog és víjjog a szél.
Jó volna azt sem hallani már.
Ócska, kicsorbult fegyvereket rakok
lábad elé, tört szárnyú szavakat
engedek világgá s megsimogatom
őket: szegény, tengerekbe fúló,
reménytelen postagalambjaim.
Végtelen templom vár s fekete
lepellel takart istenszobrok: béke,
csend, nyugalom, alvás, sötétség…

1923

» fel «



TEGNAP MÁR KERESTEK ENGEM

Tegnap már kerestek
engem.
Meglelték
külön a két szememet,
külön a két kezemet,
külön a két lábamat,
külön a koponyámat
és meglelték az illatos,
piros gyümölcsöt
bordáim mögött.
Közben este lett
s egy megszökött csillag
gúnyosan kacagott
a hegyek fölött.

1923

» fel «



VÁGYOM EMBEREKRE

Eddig csak csodáltam a gyümölcsöket,
most szeretném mind leszedni már.
Eddig beszéltem a fájdalomról,
most szeretnék meggyógyulni már.

Elég volt a látomás, a pokol,
az ismeretlen, polipkarú mélység,
melyet bejártam derengő, vérpiros
lámpással: most már napfényre vágyom.

És vágyom emberekre, jó emberekre,
ruhákra, mozdulatokra, melyek olyanok
mint a többieké. S vágyom, vágyom
a koldusok egyszerű, szelid dalára.

1923

» fel «



VALAKI VAGY

Inkább megkerüllek valahogy: azt
mondom, hogy valaki vagy,
magok csiráztatója, emberek álma,

kicsi őzikék együgyűsége,
szálerdők erős, magasba-húzója,
apró madarak énekeltetője.

Vagy csak gondolok rád s elhatározom:
ma minden mosolyom téged jelent, –
vagy csak kivánlak és elhatározom:

ma minden kézfogásban a te kezedre
ismerek. Vagy csak érezlek
behúnyt szemmel, átlehelni a lelkemen,

mint a legtitkosabb legédesebb
hangulatot, mely egyedül köt
a földhöz, drága nyomorúságaimhoz.

Mint a napot, mely bőrömre süt
s melyet némasággal siratok meg,
mikor lehull a hegyek mögé.

1923

» fel «



VERSEIMHEZ

Fakó papíron reszkető írás,
Kuszált sorokban komor betűszázad,
Legyen tebenned elzokogva,
Ami szívemet megkínozta,
Az a sok néma bánat!

Fakó papíron reszkető írás,
Repülj át a végtelen világon,
Aki elolvas csendben, halkan,
Annak csupán az én fájdalmam
És semmi más ne fájjon!

De ha találsz egy csendes kis szobát
S anyám lapozgat, simogatva, titkon,
Kezdj el kacagni… meg ne tudja,
Hogy a fiának mennyi búja,
Egyedül ő ne sírjon!

1923

» fel «



A KÖLTŐ

Ki ez, akinek mind meghódolunk,
Kinek szeméből árad, mint a tenger,
Egy megigéző, bűvös hatalom?
Ki ez az ember?

Talán pusztában élő remete
Ki önnönmagát ostorozva böjtöl
És marcangoltan vérzik a husa
S ha el-eljön a nádszál emberekhez,
Fegyver kezében, mely uralg felettük
Magányban táplált fanatizmusa?

Tán népek ura? Hatalmas király,
Kinek szavától ezrek élete,
Ezrek jóléte, boldogsága függ, –
S ha kiterjeszté védő biborát,
Országok népe boldogan aludhat,
Egy mosolygása békét, nyugtot ád
És megszünik a kin, a jaj, s a nyüg?

Talán egy isten? Olyan mint ki hajdan
Saját napjától égő trónusát
Az Olimposznak bérceire tette,
S nem volt hatalom senki ő felette?
S mikor leszállt a földre
Fogadták félő, reszkető imával:
Üdvöz légy, Nagyság, Fényesség, Erő!

Egyik sem Ő.

Csak egy parányi szürke ember,
Milyet napjában ezret láthatunk, –
De a szemében ragyog valami,
Amikor néz,
De a hangjában rezeg valami,
Amikor szól,
S fejünk előtte le kell hajtanunk.

Mint prófétáknak hajdanán
Csodák fakadnak két keze nyomán;
A könny felszárad, ahova tekint
És nem fáj úgy a tőr
És nem fáj úgy a kés –
És mosolyogva biztat:
Ne csüggedj, testvér, én se csüggedek;
Elmúlik egyszer minden szenvedés!

Nem isten, nem király
Még nem is remete, –
Ezerszer szent név: költő a neve!

1924. február 27-én

» fel «



A KOVAKŐ

Acél, kovakő az én furcsa lelkem,
melyeket folyvást összecsapkodok,
s a szűzi szikrák szertecsiholódnak
és néha-néha lángja is lobog.

Ti csak nézitek, ennyi mérve rátok,
semmi egyebet nem kell tennetek!
Ti örömötökre csiholom a lángot
fény-boldogság és béke veletek!

E fényüzenet én egyetlen kincsem,
de szívem csupa áldva-szerető,
s csak ütöm, ütöm Tinektek a szikrát,
míg elkopik, vagy szétreped a kő.

1924. augusztus 11-én

» fel «



SZÍVEMRŐL

Úgy képzelem, hogy a szívem
Egy furcsa gép:
Ereje nem a gőz,
Ereje nem a villany;
Helyökre uj erő: a nóta lép.

Ez hajtja, űzi nappal éjjel:
Legyen lázasan lüktető! –
Egy-egy bánatos, szürke dal
Utat lel néha börtönéből
És napvilágra jő.

És tovaröppen. És a sziv
Halkabb lesz akkor egy kicsit…
… Ha elrezgett a végső nóta,
Leszáll a Béke
S puha kezével mindent elsimit:

Nincs többé fájdalom.
a kacagás is tovament… –
– – – – – – – – – – – – – – – – –
Szivem felelj, mert nagy a kérdés:
Hány nóta van még odabent?

1924. április 29-én

» fel «



TÓPARTON

Tóparton ülök. Itt az alkonyat:
Bíborló fényt a felhők fodra tör,
Halk sóhajtás sem zizzenti a nádat,
S hallgat az álmos, lomha víztükör.

Tóparton ülök. Iszonyú a csend!
Ilyen a hinduk Nirvánája tán…
… Eltévedt kezem kavicsokkal játszik
S a vízbe dobja mind, egymásután.

Nagyokat loccsan. Megtöri a tükröt
Fájón, vonaglón ezer gyürü kél;
Egymást követve szanaszét kigyódznak…
Mi vonja őket? Merre van a cél?…

Talán nekem is ilyen tó a lelkem –
És alvó álmok vizével tele – –,
S fehér ruhában partján ül az Élet
És kavicsokat hajigál bele – –

Vágy-gyűrük kelnek – siklanak előre –
Csábítón int nekik a Szép, s a Jó –
Hullnak, hullnak a színes kövecsek
És vonaglik és hullámzik a tó – …

… Egyszer azután kifárad az Élet;
Álomra hajtja fejét szótlanul, – –
A sok törtető gyürű szerteszéled
S a Végtelenben halkan elsímul…

1924. május 9-én

» fel «



TUDOK…

Tudok komoran, nehezen dalolni
morajló-búsan, mint a tengerár,
mikor fölötte zümmögő zenével
a sóhajtások sápadt lelke jár,

Tudok őrülten, lázasan hadarni
mint harsogásba-rekedt harsona
és valahogy magam is megérzem,
hogy ez nagy, furcsa, szörnyű-bús csoda!

Tudok szilajon cimbalomra vágni
és kurjantani hozzá nagyokat
és ellopni a Jövőtől a kincset
mit majd örömös fényre hagyogat.

Tudok szomorún, kesergőn epedni,
hogy támolyogva búsongjon a dal,
hogy mézzé olvadjanak szét a sziklák
e szegény szivem csaknem belehal.

Tudok csengőkkel csókra csilingelni,
S akkor mindenből játszi dal fakad
Tudok százfélét, leirok százfélét
és átlehelem mindbe magamat!

1924. augusztus hó 11-én

» fel «



TANÁCS

Szász Irma emlékkönyvébe

Szerelmünk legyen, hidd el, bárki –
Szeretné hinni, – minden édes,
csak egy nem édes sohse: várni.

Minden másodperc sokat elvesz
életünkből, amikor várunk
s ősz lesz tüzes nyárunk
S a közmondás is;

Amikor a hegy nem ment hozzá,
akkor Mohamed ment a hegyhez.

1925. január

» fel «



CSAK EGY JÓ VAN: A BÉKE

Reményik Sándornak

Valami lomha sűrű folyadék:
a csend
minden átszivárog.
Ilyen csend nem volt soha, – soha még!
Ülök a verandán,
így, kicsit hanyatt dölve, –
puha pokrócba csavartam a lábam.
Már félig alszom, – mintha nem is élnék, –
s talán hiszek a Nirvánában.

Kolozsvár, 1925. április 28.

» fel «



GYÖNGYVIRÁG

Édesanyámnak

Örömkönnyek – emlékbe vésünk! –
amelyek megáldották,
a mi születésünk;

patakzó, éjji könnyek
mik betegágyunk párnájára
fájón ömöltek;

patak szent, mély forrásból,
mely áradt, zuhogott
néha búcsuzáskor;

lélek termékeny földje,
anyai szeretet
villogó gyöngye;

ma egy csokorban mosolyog:
kis, fehér-gyöngyű gyöngyvirág lett
fehér-virágu gyöngyvirág lett,
mit könnyezőn megcsókolok.

1925. május 12-én

» fel «



A BÖLCSŐDAL VISSZHANGJA

Édesanyám!
Ezek az apró gyémántos dalok,
melyekbe egyszer majd belehalok,
nem az enyémek.

Édesanyám!
Tizennyolc éve, – hej emlékszel-é?
Te daloltad az én bölcsőm felé
utolsó szálig.

Édesanyám!
Te építettél szivemhez hidat: –
Megismered a Te dalaidat
ilyen messzeségből?

Édesanyám!
Rajtam vagyonod: himzett palást
s én rajtam át kap szárnyas suhogást
te minden vágyad.

Édesanyám!
Ha szétrepültek mind-mind a dalok;
Hozzád repülnek fáklyás angyalok
Köszönő csókkal.

Édesanyám!
Én már nem vagyok semminek oka
ne szégyenkezz, vagy büszkélkedj soha,
soha miattam!

Édesanyám!
Szeresd nagyon az én verseimet!
Mind Tőled jön és mind Hozzád siet…
Sirdogálj rajtuk!…

Szatmár, 1925. október 15-én

» fel «



MEGYEK

A vonat tovazakatol
és holnapra, ilyenkor
már messze leszek valahol.

Minden marasztal
s tudom, hogy holnap sírni fog
kicsi szobámban
az íróasztal
és minden
én utánam.

(Csak egyvalaki nem fog sírni
aki Titok,
s akit én siratok…)

A vonat zakatol
és holnap ilyenkor már
messze leszek valahol.

1925

» fel «



NAGY-OROSZORSZÁG

Édesapám sebesülésének emlékezetére

1.

Lassan száll az esti ének,
mintha az esti szél sírása volna –
Alkony-biborban lassú ütemére
méltóságosan hömpölyög a Volga.

Partján szomorú, öreg muzsikok
álmodoznak a ködlő messzeségbe:
Nagy-nagy elfojtott, igaz orosz álmok
könnyezik némán: béke, béke, béke…

Én csak álmomban járok arra,
vágyódó gyakran, mindennap talán,
s megsimítom a parti, csonka fákat
innen sóhajtott haza az apám…

2.

Álmos fehér Szibériában
pihézve hull a hó;
s a szánkó vágtat
és égre tör száz vig hahó-hahó!

Messzire utazom.
Az utak mentén rongyolt,
didergő, sápadt gyermekek
(Apám ilyenkor mindig haza gondolt…)

Különös hosszú Verne-utazás
talán hat éve már.
A hó halkan szitálgat
és nyomukban üvöltve
farkascsorda jár.

Megálljatok! –
Hahó! –
Leborulok az utnak peremére.
Ne menjünk tovább, szent itt ez a hely;
itt hullott el az apám vére!
Itt megpihenni jó.

A farkasok megállnak,
a szél is elhal
s pihézve halkan, halkan hull a hó.

Szatmár, 1925. október 17-én

» fel «



TEMETÉSEK

Nem járok a temetésekre,
félszemmel nézni néma holtra,
félszívvel zúgni mizerérét,
élethez mégis ragaszkodva.

Mikor a tavasz táncol bennem,
s a szívem zsongó álom-fészek,
ablak-alatti gyászkocsikra
soha, de soha rá nem nézek.

Nem érdekel holt gladiátor,
kit elejtett a nagy aréna…
Egy temetésre megyek el csak
teljes szivvel: a magaméra.

Szatmár, 1925

» fel «



VERONIKA-LELKEK

Veronika volt,

aki a gyülölettől holtra sebzett,

vérverejtékes, torzult Jézus-arcra

ráboritotta selyem keszkenőjét–

és sirva borult le a szent rögökre.

Ez a véres arc megmaradt örökre

Beleivódott rojtai közé

a fehér keszkenőnek,

bús lelkébe a nőnek,

a halállal-tusakodó vonásai

békét csókolnak szerte a világnak.

S bár a századok vasfoga

a kendőbe harap,

bár szétfoszlik és millióra bomlik,

de szelek szárnyán mindenhova eljut

és mindenkinek jut egy kis darab.

Áldott, ó, áldott,

ki életútját sirva, küzdve rója

és megérti, hogy ez a keszkenő-hordás,

e drága foszlány örök megőrzése

a Veronika lelkek missziója.

Nem győz a bánat, nem öl meg a harc.

ha tiszta lelkek hókeszkenőjéről

biztat, int felénk ez a Krisztus-arc!

Szatmár, 1925. december 24-én

» fel «



BÉKESSÉG VELÜK

Most, hogy a földön minden költemény bús,
csapongó szárnyon Hozzád repülök,
s Neked dalolok, karácsonyi Jézus!

Repülök szánkán, csörgő hit-batáron
és ugy hódolok jászolod előtt,
kicsi Mesterem, jóságos Tanárom!

Nagy hittel vetek bizó szemeket Rád
és szent iskolád rossz kis nebulója;
megáldom szalmás, szegényes katedrád.

Te nem bántottál soha-soha engem,
nem vágtál arcul nagy-ártatlanul,
ha fehér álmot hordtam a szivemben.

Te nem taszitál el magadtól távol,
ha verseltelek Édesanyám nyelvén
s nem tiltottál ki soha iskoládból.

Csókkal kérdezted: nem vagy-e beteg?
Könnyet töröltél, ha könnyet facsartak
karácsony.rontó sötét emberek.

Hát ne legyen most ez a költemény bús.
Legyen himnuszos, mint a téli táj,
s csókoljon vissza Téged, kicsi Jézus!

Legyen üdvözlő, ujjongó kiáltás,
a hópihéknek gyermekded öröm,
az embereknek szelid megbocsájtás.

Sok-sok bajomért kit sem okolok.
Minden szavam szép karácsonyi áldás,
szentjánoskenyér, cukros dobozok,

selyem-papiroson aranyos betük – –
– és kegyelmedből, drága kicsi Jézus:
békesség velem, békesség velük!

Szatmár, 1925 karácsonyán

» fel «



A TÜNDÉR RÓZSÁJA

Tündértó tükrén ringatózol.
Reád ömlik az alkonyat.
Míg csónakod csacsogva csobban,
kezed leszirmolt darabokban
egy sárga rózsát tartogat.

Titok muzsikál a rózsában,
valami halkult élet-szikra,
de azt csak az hallhatja meg,
akinek az ajka remeg
s erősen rászorítja.

A Napkirály szeme-lehunytán
kihalnak a pompás színek –
Borzasztó a tónak tükre,
hináros, csúf, iszapos, szürke
és hideg, dermesztő hideg.

Hallgass reám, csónakos tündér,
könyörgés ez a nóta?
Forró kezed számkivetettjeként,
azt a lesápadt, tört rózsát, szegényt,
bele ne ejtsd a tóba!

1926

» fel «



A MESE VÉGE

1.

Kicsi Húgom, én elmegyek.

Jó volt tenéked
mesélni lassan,
illatos, álmos
rózsalugasban.

Kicsi Húgom, én elmegyek.

Szirom permetez,
hol lép a lábam
és sírni kell,
mert ez rosszul van,
mert ez bután van.

Kicsi Húgom, én elmegyek.
Míg eltűnök egy fordulónál,
nézzél utánam!


2.

Virágot dobtam, visszadobtad,
visszaráztál sok pazar szirmot
és most már minden sárba-rothad.

Hittem: örök szavakat ások,
ültetek el egy kicsi kertbe…
Most elverik a káromlások.

Szép volt a fehér kicsi oltár
és rászakadt az egész templom –
Én nem mondom, hogy oka voltál.

Csak siratom, hogy annyi múlt,
annyi kábító sziromjáték
szitálva, lassan földre hullt.

1926

» fel «



ALLAH IL ALLAH!

Enyém az alvás, a szépség, a bánat,
de nevetséges lopott vágyaimból
nem értik meg az én romantikámat.

Nem értik meg, ha villan a gyilok
erős-kezű, vadszelű álmaimban
és száguldanak a riffkabilok.

Politika és régi, May-könyvek
számum-oszloppá tornyosodnak föl
s valószínűtlen-furcsán rámköszönnek.

Allah il Allah! – satnyuló, kusza
oázisokból harsányan kileng
a sivatagok szennyes burnusza.

Két szemem villogna vad-feketén
s halljátok íme: leperzselt izmokkal
lennék Szahara fejedelme én,

nyihogó, ficánk, villám paripán
nyakamba fuldokolva kapaszkodna
egy szénfekete dús arab leány.
Futnánk, lihegve, csókokba omoltan,
boldog, lángoló fényzápor alatt –
az enyém lenne: nem kértem, raboltam –

…Lassanként lámpák gyúlnak a hiú
utcák során s ajtódon bekopogtat
egy félénk, szőke iskolásfiú.

1926

» fel «



ALTASS EL…

Húsvéti álom vagy nekem,
szelíd, elképzelt távol árnyék,
akit sírva köszöntenék fel,
ha rátalálnék.

Éjjelenként a párnámon babrálsz,
sóhajod könnyű alig vert nesz,
de ha kezemet feléd nyújtom,
már tovalebbensz.

Nővérem vagy, de nem vagy Nőm,
nővérem vagy, de nem vagy Vérem:
Tőled hűvös cirógatást
szabad csak kérnem.

Tüzes csóktól szétfoszlanál,
öncsaló őszi hazugsággá
s én koldus szívvel elmehetnék
búsan világgá.

Tüzes csókot nem adhat nővér,
tüzes csókot nem vehet álom… –
E versem okát keresem
és nem találom.

Talán fáj, hogy csak húsvét-éjjel
mutatod meg szép sima orcád
s nem szólhatok még bolondabban
rajongva hozzád,

hogy nem ölelsz, mert nem születtél,
nem várhatsz érkező vonatnál,
…de tudom, hogy a temetőben
meglátogatnál.

Száz nőnek vagy kristály-vonása
lopkodott színes vonalakban,
amint egyszer húsvétkor, régen
azt összeraktam.

Erőm vehetik, megcsalhatnak,
ölhetnek majd asszonyok százan:
Te hűségesen fennvirrasztasz
csóktalan lázban.

– Folyjon hát tovább csukott szemmel
ez a holdkóros kicsi játszma… –
Beteg vagyok. Altass el, álom:
Fehér apáca!

1926

» fel «



BOLDOG VIZEKEN

Felülről csillagfény záporozik,
alul csobognak a habok.
Fantasztikus virág-hajóban
ketten ülünk. Boldog vagyok.

Csónakunk sárkány-alakú
könnyensikló kínai dzsunka;
krizantémos mennyezete
sziromesőt szór a hajunkra.

Boldog vízeken halkan siklik.
Messziről szent esti varázs
elénk muzsikál a partokról
s egy-egy dal minden csobbanás.

Mi már nem is vagyunk a térben,
minket már semmi meg nem ölhet.
Egymásra nézünk s eleresztjük,
vízbe dobjuk az evezőket.

Menjünk! Ezen a szép vízen
nincsen zátony és nincsen torlasz –
Átölellek és néha-néha
csókomtól halkan felsikoltasz.

Lelankadunk a csónak-aljára
fehér tébolyban üdvöt nyerve…
Alszunk… Most már lehet akármi.
Vihet a nagy víz akármerre.

1926

» fel «



HA ERRE JÖSSZ

Jaj, ha látnád a gesztenyéknek
szétdúlt lombjait mifelénk ?
s hallanád dacos felzúgását:
Az lenne csak a mi zenénk!

A vén templomot veszik körbe,
(az se tudja, hogy mire vár még…)
csupa zizegés, nyirkos ének,
csupa agg mese, csupa árnyék.

Most, hogy az ősz már fújdolgál
és minden nyári szenvedélyt öl,
vágyódva esdek, hogy gyere:
hadd meséljek a gesztenyékről.

Tegnap, amikor erre jártam
az alkonyatban egyedül,
hogy lombjuk már hervadni kezd,
elárultam véletlenül.

Oly búsan néztek akkor engem
ködön, esti homályon át,
mint egy virágzó asszony nézi
legelső szál ezüst haját.

Poézis volt és őszi szépség
szivemnek könnyes két vendége
s az egyik zúgó nagy fa alján
öreg koldúsként ült a béke.

Szemem behunytam… Most didergek.
Félek, mert olyan nagy az ősz –
Csak tudnám, hogy kezed forró lesz,
ha véletlenül erre jössz.

Jaj, ha látnád a gesztenyéknek
dúlt lombjait most mifelénk
s hallanád dacoló zúgását:
Az lenne csak a mi zenénk!

Bizony mondom, ha sose égtél,
most fellobbannál, mint a láng,
s mert nem akarunk halni még,
halkan egymásra hajlanánk.

Szatmár, 1926. augusztus

» fel «



ILUSKA

Iluskának nevezték a legelsőt.
A pincegádor védelme alatt
rózsára gyúltan legeslegelőször
ő csókolta meg a homlokomat.

Tágranyílt szemét most is szinte látom,
amint símogat, sugárzón becéz.
Ki tudja, hogy ki voltam a szemében:
tán sárkánytgyilkoló János vitéz.

Mióta verseim árnyéka lettem
s életem árva ködbe-hullt vadon,
az Élet Vízét őszi éjszakákon
mélabús vággyal mennyit kutatom!

Hideg házak falára sírva dőlök,
bolondos mesék fáradt harcosa:
Emlék-rózsámat nincs hová bedobnom.
Iluska már nem támad fel soha.

1926

» fel «



JEGENYE-SORON

Senkisem vár az útam végén
és sehonnan ma el nem késem
és számolva az élet-fákat,
ballagok át a jegenyésen.

…Ez az első a gyermekségem,
(rózsás testen fehérke ing)
a Grimm-mesékből súg idézve
és úgy a múltba-lengve ring!
Ez a másik egy szürke nap,
első nóta a hegedűn,
a harmadik az első bánat.
Ez az első fekete bűn –
Ez a dicsőség, melyről hittem,
hogy feledtet és elvakít.
Ez a magos, ez azt jelenti,
hogy megcsókoltam valakit –
Ez a tömpe, hogy lelket-értőn
vissza soha senkise csókolt,
ez a száraz meg, hogy a nyári
sugarak csókja hiú bók volt –
Ez itt szomorú temetés,
halk zene száz emlék-tanyán;
ez a hajlott, zizegő-lombú:
könnyező, szelíd jó Anyám.
Ez itt talán egy sóhajtásom:
Jó a halál! Szép a halál!
Ez itt egy kétségszemű este,
mely de profundist kiabál – –

1926

» fel «



KÉSŐ TALÁLKOZÁS

Évek múltán véletlenül
együtt lépünk a kávéházba,
hol cigányzenét hallgatott
víg bohém szívünk ifjú láza.

Régi vijjogó hanghullámok
donganak újra körülöttünk
s egy márványeres kis asztalhoz
egyszerre némán leülünk.

Jön a pincér, hajlongva kérdez.
Zárt ajkunk szinte mit se kér,
csak plasztronjára bámulunk:
Milyen furcsa, milyen fehér!

Milyen elsüllyedt mese-tájék:
plasztronos tiszta hómező,
újság, versek, cigányvonózás –
S egymásra nézünk: „Ez nem ő!”

Bágyadtan arcomba kémlelsz
és rámered a gond, a kín,
vágyak, álmatlan éjji lázak,
kávéméreg és nikotin.

Közben régi bálokra gondolsz,
parfőmre, csókra, éjszakára,
mikor mámorba szundítottad
a sajgó szót, hogy árva, árva.

S míg téged altató mesével
bolondos száz emlék igéz,
belém szúr, hogy dús körhajadból
egy-egy ezüst szál is kinéz.

Valahol mögöttünk fog állni
víg ifjúságunk mosti képe, –
s egyszerre gördül le a könnyünk
a keserű, rossz feketébe…

1926

» fel «



KICSI RÓZSA…

Ha nagyon egyedül vagy, kicsi rózsa,
s végtelen éjjel ködharmata hull,
én mellédsimulok hangtalanul.

Ha árvaságod szívet-facsaró,
csak szólnod kell és támaszod leszek,
élő, egyszerű rózsafakaró.

Ha síró, szellemjáró éjfelen
végigszáguld a szél zúgva, seperve,
eldughatod az arcod kebelemre.

Ha babonázva arcodba mered
a sápadt, kaján, torzult holdvilág-arc,
elfödöm gyöngéden a szemedet.

Ha fáj, ha üldöz valami titok,
belefújok egy kicsi ezüst sípba:
gondot-űzni tündéreket hívok.

Alkonyatkor a napba bámulunk,
imádkozva, míg eljön a sötét
és álmodjuk az egymás közelét.

S mikor szirmodat sóhajok se tépik,
egy frissharmatú, boldog éjszakán,
ketten, szótlanul felnövünk az égig.

1923

» fel «



SZÁLL A PIHE

Száll a pihe, száll, száll,
jönnek a versek, hullva-hullnak,
sok-bepólyázott rózsafára,
sápadt emberek kalapjára –
Száll a pihe száll, száll.

Olyan szép fehér minden álmunk:
Önnön bánatunk szemfedője.
Sziszegő, szomorú szellők szárnyán
felhős lelkünkből imbolyog,
hogy szebb legyen a világ tőle.

Csókolnak, sírnak, fehérítenek,
énekelnek és szívre hatnak –
így rendelte a végzet el:
csak hulljanak a hópihék,
ha tudják is, hogy elolvadnak.

Hó-olvadásban hó-felejtés – –
a sárgolyón majd gonosz nyár ég –
a világ nem lesz soha jobb,
s mire jó ez a téli táj,
bánatos buta pihe-játék?

Száll a pihe, nincs felelet,
jönnak a versek, hullnak, hullnak,
sok bepólyázott rózsafára,
sápadt emberek kalapjára, –
Száll a pihe, száll, száll…

1926

» fel «



SZEPTEMBERI STRÓFÁK

Bánatos gondokkal becézem
távoli Eszmény-királynőmet
s döcögő kocsi párna-mélyén
összevonom a felöltőmet.

Be hideg lett! Fagyos az arcom,
gémberült kezem is hideg –
Jaj, ami bennem most felfázik,
miért nem fáj mindenkinek?

Talán forró valaki szája,
de ha parázsló tűz-igéket
akar susogni, súgja ma –
Holnap engem a vér sem éget.

Az Élet előtt áll kocsim meg:
Bútorozott álmos kis szoba,
de nemsokára fel is mondom
s nem látnak többet itt soha.

Akik nyomomban kocsizgatnak,
akik már jobban szeretnének:
azoknak csak emlék leszek,
pár felszeszélylő furcsa ének.

Eszmény-királynőm, hitem, álmom,
egyetlen forró szenvedelmem:
papírra írt név lesz csupán
és asztalomon ott felejtem.

Elől lefosztott szürke erdő,
bús országút, ködbe haló,
s egy vénhedt lóra rá-rámorgok:
Gyü, te fakó! Gyü, te fakó!

1926

» fel «



MESE EGY MÁS VILÁGRÓL

Van egy világ, ahova elballagnak
lassú menetben minden levelek.
Leülnek s őszük vig tavaszba fordul
és ott kezdenek friss új életet. –

Van egy patak, kristályos, csacska-szájú,
az alja csupa drágagyöngy, fehér:
Odahull minden, a könnye a szemeknek
és az a patak mindennel felér.

Van egy liget álmaink éjjelében,
hol holdsugárban drága rózsa ring
és örökös a zsongító nagy illata:
mi elsóhajtott sóhajtásaink.

Fehér kis padon ül valaki némán,
kibontott hajjal, mindig nevetőn,
valaki, egy Lány, akit sohase láttam,
akit csak megálmodni volt időm.

Van egy világ, hol régen elfelejtett
melódiák zúgnak, zengenek
s azok is, melyek nem jöttek világra.
ahova egyszer – én is elmegyek.

1926

» fel «



ŐSZI LEFEKVÉS

Lesz-e még, lesz-e madárkórus,
mely víg ütemmel szívre vág?
Lesznek-e pazar gyümölcsösben
viráglángos cseresznyefák?

Véremnek lesz-e muzsikája:
valami új, valami más?
S jön-e leány a kert végéről,
csillagszemű, fehérruhás?

…Lepkék helyett lámpás szobámban
vergődő álmos kerge moly –
zsoltárt süvöltő szél-sirámok
s a lelkem csupa ködgomoly.

A szívem csupa ablakzörgés,
és őszutón jéggé mered…
Csicsergés, csók, cseresznyefa:
Álmos vagyok. Isten veled!

1926

» fel «



SZÁLL A HINTA

Kicsi lélek, drága lélek,
lelkem ritka társa,
itt ül mellettem hallgatag,
mint mesebeli halk alak
és kész a ríkatásra.

Messze Ő, csak lelke itt,
így csöndes alkony-órán:
Simító, könnyes égi kincs,
hogy ne fájjon, ha senki sincs,
aki lehajol rám.

Mig nézzük egymást csöndesen
s az óra ütni hangol,
reánk talál vigasztalón
és átvibrál az asztalon
egy kis sugár a napból.

Aranyfonál, kis deszkaszál,
fényes égi hinta:
illeg-billeg fel s alá,
mintha gondunk hajtaná
és hintázgatni hívna.

Kicsi lélek, drága lélek, –
akkor összenézünk –
elhintázunk estelig,
örömmel minden megtelik
és kacagás a mézük.

Sikongatunk szellem-szóval,
kéz kezet keresve!
Száll a hinta, röpve száll! –
– mig eltörik a deszkaszál
és rám borul az este.

Szatmár, 1926. április

» fel «



VERSENYFUTÁS

Vidám cimborák, hej, ki tudja, hányan
indultunk hajdan a versenyfutásra,
gyermek-kor zenés tavasz idején!
(…Lehajoltam egy nyíló ibolyáért
és utolsónak érkeztem be én.)

Ősszel futottak, nyargaltak tovább,
mert csalta őket arany csörgetéssel
valami távol, piros kikelet!
(…Én rekviemmel sirattam a kertben
néhány húnyt-szemü sápadt levelet.)

Vijjongó szélben pihék szállingóztak
és ifjú torkok vigan kurjantották:
Előre, hajrá, aki célhoz ér!
…Én letérdeltem a havat csókolni,
mert olyan kedves és olyan fehér!

Most itt vagyok és egyedül vagyok.
Idáig hallik lábuk dobogása,
amint csörtetnek árkon-bokron át –
– Hadd jusson célhoz áldással, örömmel
minden rohanó régi jóbarát!

Én fáradt vagyok. Fel sem állok innen,
csak kinyújtózom édesen a földön,
a süppedő, nagy hómező felett…
Talán megfagyok… Szépet álmodom…
Neked ajánlom, Uram, lelkemet!

Szatmár, 1926

» fel «



MÉLYEBB ÓRA

Múzsámnak hiszlek, kis tavaszi árnyék,
és leborulva meggyónok Neked
és úgy nézek Rád, mintha messzi járnék.

Tépjük az utált kacajt szerteszét,
mert mindig meghoz egy-egy mélyebb óra
vidám mesére szomorú mesét.

Tudod, kérkedni Bábellel akartam,
felhőkbe tűzni, égbe vágni tornyot –
Estig fölraktam, – reggel összeomlott.

Vakultan néztem a Napot, merőn
kezembe zengő harsonát ragadtam
és furulyázni sincsen már erőm.

Hittem, hogy büszke, ritka csillogásom
végigseper az éjszakai kerten,
s ablakomból a gyertyát is levertem.

Világhódító széles álmaimból
nem hull szivemre semmi, semmi más:
asztalra-hullás, sirva-vigadás.

Nagyot akartam, haj, – semmit se tettem,
s minden mentségem bolond, buta kérdés:
Hát tudom én, hogy beborul felettem?

Hajnalból alkony, aranyból hamu,
tizenkilenc év dérmegverte csokra…
Ha Neked adom, nem mégy vele sokra.

Kicsikém, most már semmit se nyerek,
nem leszek soha szép, titáni lélek,
csak egy elfáradt, agyonsírt gyerek.

Átkozva mellemet se verdesem,
csak melléd hullva, szürke rimruhában,
elpanaszolom, lágyan, csendesen.

Kiöntök Néked minden bánatot
s vigasztalásul, úgy-e, – lázas főmet
jó hűvös kézzel megsimogatod?

Szatmár, 1926. február

» fel «



MESÉM

Emlékszem egy régi mesére.
Valakiről,
ki úgy született, mint még senki más:
könny volt és gyöngy volt: igaz valaki.

Emléksze egy régi mesére.
Valakiről,
ki titán volt, ha törpének is látták,
s hegyeket akart mélybe hajtani.

Emlékszem egy régi mesére,
Valakiről,
ki semmit se tett soha mégse, mégse,
csak siratta a lelkek szörnyű rosszát.

Gondolok egy régi mesére.
Valakiről,
ki úgy halt meg, hogy juniusi éjen
hulló csillagok agyonzáporozták.

Szatmár, 1926. március

» fel «



PIACON

Vásári ünnepe
tarka meznek –
emberek adnak,
emberek vesznek.

… Sápadt vagyon, Istenem!
Bele volt vágva
a Béke irása,
a Nyugalomnak címere –
Mi a nagy világ ahhoz képest? –
Ki látta? Ki látta?

Elvesztettem egy tizfillérest!…

Szatmár, 1926. március

» fel «



ELBÚCSÚZTUNK

Álmomban találkoztam önmagammal.

Nem emlékszem, hogy alkony volt, vagy hajnal,
de úgy, úgy csodálkoztam magamon:
Fejemet gyönge fény övezte meg,
mankón jöttem és békét mosolyogtam,
kuszált szakállú, hófehér öreg.

Eltűnt a fény,
amint átölelte a másik én,
aki a dal,
a fiatal –
… könnyárban úsztunk… –

Álmomban találkoztam önmagammal
és – elbúcsúztunk.

Szatmár, 1926. március

» fel «



KUSZA ÁLMOKBAN JÖVŐM KIRÁLYSÁGA

Az éj dühöngő orkán-zuhatagban
ablakomra hull
és nézek, nézek… fullasztó sötétség…
Fáj, – kínoz furcsán, álomtalanul –
Úgy zúg a szél –
Szobám sarkában árnyékhad lapul –
Én dermedetten, zsibbadtan szövöm
kusza álmokban jövőm királyságát.

…Sóhajból lesz a palotám,
hullott őszi levelek
zörgő aranyából
és fagyott könnyből metszett ablakán
messzire lengő, ködös őszi fátyol
és a trónuson vérszínű bársonyban
csak én ülhetek, én, – a király!

…Vagy kincses nagy teremben
muzsika ömlik a szívünk felé –
Gyémánttal kivert aranykoronával
ül szembe az Édesanyám,
kezem kezébe –
Koronás fejét nem csüggeszti mélyre
és nem zokogja vörösre szemét,
mint szokta mostanában.

…Vagy csodakertben sejtelmes virágok,
– azután erdők vad-illatosan.
A fákon pici mókusok vigadnak
ropogtatva a mogyorót.
És én (hatalmas nagy uralkodó)
hancuzni fogok boldogan, napestig
egy szőkehajú, kékszemű kislánnyal.

A levegőben Isten-béke szárnyal.
Ez lesz álmaim birodalma,
amit elértem:
valóba rezzent vágyam szép világa,
hol a nagyvilág oldott szemkötéssel
nézi a boldog, ujjongó valót:
ahol
felharsan egyszer hitem harsonája,
forrón átgerjed, felbuzog a vér
és elzengi a vágyva várt igét,
hogy szép az élet,
szebb, mint az álom!
Evoé, zengő, mesétringató
gyönyörű világ!

…Sötétség leskel,
terhelten jajgat éjszakai bútól,
rekedten, durván bele-belereccsen
a bútor –
A szél dörömböl, zúg, süvítve fú.
Szivem csitítom: Elég! Csend legyen!
Imádkozz, aludj, aludj, kisfiú

Szatmár, 1926. április

» fel «



TELEFON

Szívünk két kicsi piros kagyló,
egymásra-gondolásunk
a drót:
és fölcsengetjük egymást néha
s beszélünk együtt annyi jót.

Ha viharos az éj,
elemek hada zúgva lázad,
a szél
rázza, tépi a telefonpóznákat, –
ha országa kél
pokoli jajnak,
ha milliók halnak, –
mi elhisszük, hogy kéz szorít kezet
és éjen át és viharon át
repül százezer boldog üzenet.

Hajnalra ébred
a nagy viharok éje,
aztán új sötét jön
újabb viharral,
de szívünk titkos dróthálózatát
nincs hatalom, mely összetépje.

Szatmár, 1926. május 2-án

» fel «



TIZENKILENCEDIK SZÜLETÉSNAP

Eső után volt, – kopott mese már, –
hogy gyerekesen, szenten,
imádságosan daloltam az erdőn
és gombázni mentem.
Eső után volt: sáros volt az erdő.

A vadgombákra soha rá se néztem.
Csak énekelt a szám,
a jó gombák meg elbujtak előlem
és csak nem gyült a mesebeli szám.
Alkony felé volt, homályos az erdő.

Tizenkilenc a mesebeli szám.
Most megtaláltam annyi hosszu lesben,
de nem tudom már,
hogy minek is kerestem,
s miért ennyi a mesebeli szám?

Állok az erdőn, alkonyat felé,
esőutáni szép szomorúsággal,
térdig sárban –
Megvan a kincs és hiába töprengek,
hogy kinek nyujtsam kis gyékénykosárban.

Szatmár, 1926. május 17.

» fel «



VÉGZETEM…

Tétováztam egy kis ablak előtt.
Zengett a zongora,
sírt a hegedű –
Bemenjek-é? Ne menjek-é?

Vágytam látni a Muzsikát
és szívemre ölelve
szólni:
"Muzsika! Szép Muzsika!
Ha menekülnék néha innem,
Te légy a gát!
Maradjunk együtt mindörökké
ritmusos éjben,
mámorban, kéjben, –
Te légy a társam!"
Lestem, lestem a Muzsikát.

Aztán őrült nagy biztonság csapott rám,
hogy találkoznunk kell nekünk ma ketten…
Kezemet a kilincsre tettem…
– Most vagy soha!… –

Utolsót sirt a hegedű,
s elhallgatott a zongora.

Szatmár, 1926. május 17-én

» fel «



VIHAR

Sötét van.
Úgy vergődnek a fák
a tépő zivatarban –
Úgy sírnak az ágak,
ha ablakomra vágnak.
Néha a vágyak őrült forgatagja
süvölt – útjából
mindent elseperve –
Hömpölyögnek, átkozódnak
nagy fekete felhők
S borzasztók a világos pillanatok,
mikor
agyig hasító villámfénynél
felbukkan annyi kétség-barrikád.

Kicsi Lány!
Félek a vihartól,
félek magamtól…
Borítsd reám
nagy szőke hajad védő sátorát!

Szatmár, 1926. május 21-én

» fel «



PALOTÁD ELŐTT

Vállamon volt a legtisztább palást:
Királynőm, tőled kaptam meghívást.
Mentem. Azt hittem, félálomban alszom
és rajongástól hajnallott az arcom.
Ruhám fehér volt, messze ragyogó,
mint a szűztiszta januári hó,
a mező pelyhes szirmot szórt elém,
cipőm is hab volt, könnyű hattyúprém –
ibolyás szemem nyílt volt tágra-végre…

… S viharszekerek gördültek az égre.
Jégterhes ponyvák lobogtak-lebegtek,
hírnökei morajló fergetegnek,
rikoltó szélben sírt a meghajolt ág,
s az ég ívét villámok hasították.

Mesziről láttam, mintha fénylene
gyémántkastélyod márvány lépcseje.

Messziről láttam: elébem lobog
Királynőm, a Te tiszta homlokod.

Hiába láttam, ijedelmes lázban:
viharban hulltam, tépődtem, megáztam,
szennyes víztócsák csúf csókja nyomán
szertemállott a hattyúprém topán,
ruhám patakzott, sáros lett a térdem,
szent kastélyodat mielőtt elértem.

Most bánatom a fellegekbe nőtt
és itt ülök a palotád előtt.
Könnyem folyik, akarva-nem-akarva,
ülök némán és rongyokba takarva.
Kezem ajtódon sohasem kopogtat:
nem érzem magam többé meghivottnak,
mert herceg voltam, most koldús poéta. –

S csak egy vibráló remény kérdi néha:
… Ha nyílnának a kristályablakok
és meglátnád, hogy némán zokogok,
megérezénéd, hogy gyermek vagyok, gyermek,
és szeretetért, csókokért didergek, –
hogy nyirkos estben hideg és homály lőn:
Jaj, behínál-e akkor, én Királynőm?

E képtelen-szép-álom ad erőt,
s hét napja ülök palotád előtt.

Szatmár, 1926. augusztus

» fel «



PAPÍRHAJÓK

A folyó partján, melyet ismerek,
mint múltam halkan dongó vizimalmát,
szokatlan látvány: két kicsi gyerek.

Égszinkék szemük összemosolyog
s mennyországosan, báránykásan villan
benne valami igen nagy dolog.

Hófehér testük habosszirmú csókra
boldogan terül el a parti füben:
Papirhajókat tesznek a habokra.

(Emlékező kiváncsiságban égek:
hisz csináltam ezt én is valaha
s olvastam én is Andersen-meséket.)

A folyó csörgőn, fodrozódva vágtat.
Beleteszik a kis papirhajókat,
s a kis hajókba ólomfigurákat.

Az elsőbe egy matrózlányka ül,
de visszanéz, mert ime, a másikban
kéményseprő ül búsan, egyedül.

Szivárog a viz, benne állnak térdig –
Fut a két csacsi kis papirhajó,
de egymást utól sose, sose érik.

Rátapad szeme a két kisgyereknek,
míg eltűnik egy messzi fordulónál,
s akkor riadtan összepityeregnek.

És gondolatban én is vetem-hányom,
hogy minek kell még könnyezni is néha
egy kéményseprőn, meg egy kicsi lányon.

Szatmár, 1926. augusztus

» fel «



KÓBOR DIÁK NAPLÓJÁBÓL

Eső korbácsol, szélvihar sivít –
Hurrá, gyerünk sétálni egy kicsit!

Kalapomra vág – átkozott dolog! –
Garabonciás-köpenyem lobog.

Nem könny csorog az arcomon, de bátor
augusztusvégi éjszakai zápor.

Minden elmúlt dac a szivembe gyűl:
Hej, szép igy futni verten, egyedül,

Könytelen lázzal, mint egy régi szittya
s tudni, hogy kezem senkise szoritja.

Hajrá, a házak tűnve elszaladnak –
– s ni, – be ismerős ez a kicsi ablak!

Emlékmeresztő sikátorközön
a muskátlihoz már semmi közöm,

mert futni is csak egyedül szabad. –
Ottfenn recsegő villámfény hasad:

amerre futva végighaladok,
kitérnek éjji gyanus alakok

és szélvész szárnyon a szó bugva jár:
Kóbor diák, csuhaj! – viharmadár! …

És egyszer mégis meg kell állni.
Reszketve elhagy az erőm
s egy rideg lámpa oszlopához
neki kell dőlni lihegőn.

És egyszer éjbe-ájult lelkem
mégiscsak átokkal fizet
és jó lenne egy meleg kis zug,
hol lerázhatnám a vizet,

ahol sírni, sírni lehetne
és esti imát mondanánk
s szemembe békét hunyorgatna
vidám forró kemenceláng.

Felednénk ázott temetőket,
rémsuhantató sírokat – –
Egy puha kezet éreznék csak,
mely nővérkésen símogat.

És fölengedve susoghatnám:
Madonna, testvér, kedvesem! –
és angyaltlátó kisgyerekként
elszenderülnék csendesen…
– – – – – – – – – – – – – –
Hajrá, hajnal jön s ujra éj!
Hajrá, rohanni kell tova!

Ne remélj, pajtás
kóbor diák:
Minden kapun retesz komorllik
s az eső nem áll meg soha!

Szatmár, 1926. augusztus 23-án

» fel «



MESSZI NŐVÉRHEZ ŐSZI LEVÉL

Nővérke! Kell-e őszirózsa?
Sejdülő buta kis titok,
vázából néz és sírva kérdi,
hogy úgy-e levelet irok.

Nővérkém, kell-e őszirózsa?
Arcom tenyerembe csapom
és szégyenezve, törve vallom,
hogy nincsen szegfűm, pipacsom.

Nővérkém, kell-e őszirózsa?
Nincs egyebem az ég alatt,
de vajjon megbecsülöd-e
ezt az egyet, mi megmaradt?

Acél-hideg vak őszi égből
a hűvös eső megered
s ilyen végtelen bánat-estén
küldhetnék-e, jaj, egyebet?

A szél dúdol, az eső koppan,
az ablakomat mossa, mossa…
Nővérke, adjam-e lelkem?
Nővérkém, kell-e őszirózsa?

1926. augusztus 24-én

» fel «



FEHÉR KENDŐ, KICSI KENDŐ

Fehér keszkenőt leltem tegnap
folyóparti ágak felett –
Azóta nézem, egyre nézem:
kié lehet?

Az a babonás kicsi kendő
olyan nagyon szívemre ül.
Bármibe kezdek tegnap óta,
nem sikerül.

(A szeme kék volt, haja szöszke.
A habokból elémbe fut…)
Bódító illat, gyilkos álom
és nincs kiút.

Meghalt és nem is született,
Fehér virággal ring az ár –
Ezért a gazdátlan kendőért
be kár, be kár!…

Kertemet félig lekaszáltam,
de kőbe csorbúlt a kasza.
Fáradt lélekkel ködbe nézek…
Gyerünk haza!

1927

» fel «



HARANGJÁTÉK

Muzsika ez, pengő kasza
és ezt a verset megkívánja
a harangöntés tudománya,
hogy a harang színes szava
csengjen csengő esteken.

Harang lehetne sok kaszából
szép csendesen, szép rendesen
s a lélekből is lelkesen
az idő harangot kovácsol,
hogy bongjon bú a bérc fölött.

Arányos lélek kell csak ahhoz,
hogy hangja bongjon bérc fölött,
elűzve minden férc-ködöt,
ahol mély-búgva elkalandoz,
s ne maradjon csak igaz bánat.

Kasza peng és szem könnybe lábad,
estenként lobban lámpa-láng,
mesét mondott öreganyánk
s a gyári munkás arca sápadt:
Mind benne van a harangszóban.

És azt is mondja elhalóban,
hogy színarany a szenvedés
és abból is kell egy kevés,
mert arany nélkül falsra dobban
a harang hangos áriája.

Csak reszkető lég, zönge pára,
csak részarány és hangarány
harangtalány, aranyparány
s valahol imát mond szavára
harangvirágos barna lány.

1927

» fel «



HISZI-E VALAKI?

Kökörcsinek, hóvirágok és ibolyák
már mind jóreggelt kivántak,
fitos orrocskájukkal kiszimatolva a részeg,
kábitó tavaszi levegőbe.
Tetszhalott, meztelenül dermedt fák
hirtelen szégyenkezéssel ruha után kapnak
s ezer színű palástot vesznek magukra.
Megmozdulnak az erdők,
suhognak, ringanak, muzsikálnak.
Távol robajjal megindul a tavasz-tündérnek
virágos fogata,
s jótorku kicsi madarak imádságos
himnuszos koncertbe kezdenek mindenütt.
A nap is megbolondul s mint őrült
tékozló és megbabonázott,
csilingelő aranysugarak zuhatagját
hajigálja a hegyekre és a mezőkre.
Patakok cserregnek, zizeg a fü:
Jó reggelt, jó reggelt, jó reggelt!

Én vagyok csöndes egyedül.
És azon gondolkodom: hiszi-e majd
nekem valaki, aki ezt a verset olvassa,
hogy ebben a nagy felébredésben
én lefekszem –
és nincs más vágyam, mint a zúgó hozsannák között
csukott szemmel, csöndesen elaludni?

1927. május 9-én

» fel «



MINDENT MEGPRÓBÁLTAM

Most már igazán mindent megpróbáltam,
fáradt vagyok és nem megy tovább.

Hatalmas Szépség-tömbök görögnek át
a lelkemen a reggel frissharmatú mosakodásában,
fényesen, csillagszórósan, tüzijátékosan hömpölyögnek.
Utánuk rohanok, alájuk fekszem, tépem, cibálom őket
s ha végül verejtékesen tenyerembe nézek,
amelybe bele akartam szorítani
mind a fénycsodákat:
csak vér, sajgó sebek
s hozzátapadva pár parányi porszem.

Aztán gyönyörű fellegeket, buborék-városokat
akarok fújni szivárványos költemény-párákból,
ahogyan Ő teszi, a Titokzatos.
De ha tele lélekből fújok,
szemdagadásig, érelpattanásig,
ha minden vér az arcomba szökken
és nyomorult tüdőm fújtatva és sipolva
torkomba buggyan,
akkor sem tudom belelehelni a Szépet
félszavamba se, –
a Szépet, amely pedig van valahol,
talán a mellemben, talán nagyon messze.

Hát most már fáradt vagyok,
izzadt, reszkető,
kétségbeesetten szomorú.
Leroskadok. Vérző tenyerembe rejtem
eltorzult arcomat.
S fent az égbolton vonalak sejdülnek,
szem, száj, fül, orr, gigászi arc
és csöndes gúnnyal mosolyog.

1927

» fel «



SIRÁNKOZÁS GITÁR MELLETT

Jaj, hányszor akartam önállót alkotni,
egész szimfóniát, gyémántos dallamot,
szuverén életet!

Aztán semmi se lett belőle,
mert elnyomott valami más nagy ének.
Vijjogó szélben belemuzsikált a kéményekbe,
dúdolva táncolta körül a havas Hargitát
az egyetlen mélytorkú énekes:
a Történelem.

És nekem nem maradt egyéb,
mint ködös estéken bundába burkolózva,
fekete-szalagos ócska gitárral
kitelepedni a cifra kapu elé.
Aztán fagyos ujjakkal a húrokba kapni
s pengetni zöngve, pengetni dongva,
Pengetni halkan, pengetni sírva
a kiséretet.

1927

» fel «



VAGYOK

Minden, mi bennem sötétlik, ragyog,
csak annyit hirdet fennen, hogy vagyok.
Hogy van egy fiú, aki homokvárat
épített hajdan kis kerti köröndön
és aki most már minden este fáradt,
ki éttermekben elül hangtalan
és nem látszik, hogy tébolyult szerelme
és glóriás, könnyes anyja van.
Akit az élet cseppet sem marasztal,
reggel fölveri cserregve az óra,
korrektúrára vár a nyomda-asztal
és űzi hajsza, álom-borulás,
adás, tanulás, halk vér-csurranás
s gyötri párázó élet-panoráma:
Vadak az elhullt zsirjára tolúlnak,
élők a holtak sírjára borulnak, –
zsolozsma, gyász és hörgő harci lárma.
És delelő útban hazafelé
Istenverésben, szikkadt napverésben
forr fel zubogva tört agyveleje
s este kiskörű, zsongó lámpafénynél
ádáz sorsokat szeretne lebírni…
…Álmos fejét karjára fekteti
s szépeket akar írni.

1927

» fel «



UTAZÁS

Szász Emma emlékkönyvébe

Emmike testvéremnek: nem azért, hogy töprengjen rajta

és megértse, hanem csak azért, mert nagyon feszített

és muszáj kiírni magamból…


Sok elsuhanó évem
hajóm vitorlájába kap
s én átkelek a réven.

Valaki a hajóm után szól
és fehér kendőt lenget
a parti kicsi házból.

Sűrű kövön, szélvészek
elkapják gyönge hangját
s én mégis visszanézek:

Ha nem volna, ki lásson,
mennyivel könnyebb lenne
szomorú utazásom!…

Kolozsvár, 1927. június 30-n

» fel «



ÚJ ÉLET

A nap bizsergő forró vére
végigfolyik a fejemen.
Minden bokorból rámnyilall
illatos, drága kegyelem.

Esőutáni jó zsiros föld,
mely eddig hívott a homályba,
ma még régi holtjait is
csobogó fényre hajigálja.

Bolond Augusztus hömpölyög,
mint egy dagadó nagy folyam
és ezer lélek úszik benne,
csikland, evickél boldogan,

…Be jó volna, ha most lehetne
sikoltó-nagyot zengeni
és arcrabukva sírni, sírni
és – új életet kezdeni!

Kolozsvár, 1927. augusztus

» fel «



EGY ÓCSKA KLARINÉT

Be szép egy távol kedves ének,
ha virágban fetreng a rét.
Jaj, hogy dalolna kedvesének
egy ócska klarinét.

Nehéz bársony, zafiros pompa
a lányok álma mindenütt –
Koldús-mezemnek bús iromba
szégyene mellbeüt.

Elfojtott vallomás-titokban
miért múlik el annyi hét
s miért nem élhet arany-tokban
egy ócska klarinét?

Százak vonóznak, hegedülnek
s fülelnek csacska ablakok –
… Nekimegyek az egyedülnek,
hallgatok, hallgatok…

Kolozsvár, 1927. augusztus

» fel «



ÁLOM A SÍNEKEN

Ma még mozdony vagyok.
Rohanva robogok,
dörögve dohogok,
izzik a katlan és
nyughatatlan kerekeim
tüzesre csiszolják
a surranó sinek
megedzett vasát.

Holnap megállok.
Kicsi őrháznál
a sinről kiállok.
Ember leszek.
És rohanó, piroslámpás
mozdony-testvéreimnek
békésen szalutálok.

1928

» fel «



ÉBREDÉS AZ ALAGÚTBAN

Talán alagútban megyünk. Sötét van.
Arrébb húzódunk és félünk egymástól.
Súlyos szénfüst fojtogatja tüdőnket,
számoljuk a kerekek kattogását.
Mindnyájan itt ébredtünk fel egy
éles füttyre, nem tudjuk: hány óra
van, csak nyújtózunk bágyadtan és
friss levegőt kívánunk s rosszízű
a szánk. Kár volt még felébredni!
Valaki, egy utas javíthatatlan
optimista, magyaráz: odakint most
nappal van, csak ide nem látszik,
csak néhány pillanat és kiérünk
a szabad mezőre, az aranyos, friss
levegőre, fent kék lesz az ég és madarak
szállnak kiterjesztett szárnyakkal és zuhogva,
locsolva fürdet a napfény mindenkit.
Mi hinnénk neki, úgy hinnénk, de perc
percre múlik, s a sötétség változatlan.

1929. július 12-én

» fel «



HUSZONKETTEDIK TAVASZOM KÖZELEDIK

A nyomorúlt emberek vadonában születtem,
ott láttam meg a fakó napsugarat,
ott cseperedtem fel ugrásra kész
ember-kölyökké, ott tették rám az
istrángot, mely véres csíkot harapott
vállaimba s ott edzett könyörtelenné
a káromkodó ostorcsapások zápora.
Sok hörgést hallottam a pincelakások
csepegő falai közül, gépek bömböltek
rosszul világított, piszkos ablakok mögött
és párolgó csalóka éjszakákon
sok tisztaságot fertőztek magukhoz
lihegő, aranyláncos urak. Azután
eljöttem, az undor édeskés izével
messzire: nem az emberek hagytak el
engem; én hagytam el az embereket.
Itt aranyködben járok az egyedülvalóság
partjain, szivem napról-napra
ércesebben kongatja a szánalom
egydűl üdvözitő dallamát és fiatal
életemet a megváltás hitére készítem.
A hegyeken is olvad a hó, a zsendűlő
fű szaga füröszti nyugodt mosolyomat.
A messziről suhogva, borzolt fehér tollakkal
huszonkettedik tavaszom közeledik.

1929

» fel «



KÓBOR ÉNEKEK


I.

Kóborlok a földön és szeretek.
Falvakat hagytam el, szalonnát
ettem ebédre ócska tarisznyából,
csobogó vízek partján éjszakáztam.
Itt még tart az erdő, nagy koronája
már pettyes a sárga és vörös
levelektől, nyulak iramodnak át
bokortól bokorig. Itt még tart
az erdő, áhitat van és lombillattal
kevert esőszag. Rozsdás, megkopott
bádog-Krisztus előtt gondolok
sok régi költőre, akiket már
senki sem olvas, senki sem ismer.
Arrább kicsi ház, piros a födele,
ember lakik benne, talán az erdész,
bizonyára asszonya, gyermeke is van.
Udvarán visít a gépfűrész
s mint nagy vadállat, bőgve ropogtatja
a halott bükkök száraz csontjait.


II.

Mint lehetne megmagyarázni,
hogy hiszek? Csak megáradón tudom
kicsordítani magamból a
misztérium szelíd borzongását,
a feltámadás tavaszi mámorát,
az egyetlen útra sugárzó fényt.
Ez annyit jelent, hogy előttem jár
a tűzoszlop a pusztán, ez annyit
jelent, hogy erős vagyok és
nem fogok meghalni soha.
Ez annyit jelent, hogy dalolva
bőjtölök és úgy szeretek mindenkit,
mint az Isten, s kosárral hordom
a szíveket áldott két vállamon
az örök Mosolygás lábai elé.
Testvérek, nem kárhozik el senki!


III.

Ezt az országot hiába keresitek
a ti világotok alatt, vagy felett,
mellette, vagy akár benne is.
Magam is véletlenül jutottam ide,
kószálás közben, aranykürtök búgása,
öles lángok zúgása között.
Nem tudom leírni, elmondani:
milyen: e fehérség mellett
sárga a ti havatok, a kéknek
mély tűze van, mellette szürke
legszebb májusi egetek is.
A jóságról, békéről nemcsak
beszélni lehet, meg lehet őket
fogni, símogatni, a tengernek
nincs neve, semminek sincs
neve, mindennek könnyűség
a lelke, a lábam, a kezem
könnyű, egyszerű a szívem.
Ébren alszom, aranyos láng a
hajam: lobog, lobog…
Néha látlak téged is, másokat is,
de ti nem láttok engem,
hangomat nem halljátok,
csókoló számat nem érzitek.
Eltűntök mély, fekete szakadékok
alján. S én csodálkozó, homályos
szemmel ülök le az ásító
mélység partjain és
hosszú-hosszú selyemcérnán
utánatok lengetem a csillagokat.


IV.

Áldott legyen a Szahara homokján lépkedő,
gondolataiba merült, bölcs muzulmán.
Áldott legyen mindenki, aki lassan jár
és nem jajgat: jaj, sietnem kell, jaj, tanulnom kell,
és gyűjtenem és rohannom és építenem kell,
mert rohan az idő, elfogy az élet!
Áldjon meg az Isten mindenkit, aki ráér.
Ők lopják szívünkbe a mosolyt és a nyugalmat,
ők bontják ki felettünk, mint hüvös sátrat,
a határtalan idő nyújtózkodó, derüs tudatát.

1929

» fel «



RÉGENIÁSZ

Még nem tudom előre, mit
e versike magába rejt,
mégis kérlek, régeni Múzsa,
hogy engem megsegíts e helyt.

Az eposzokban folytatás is
dukál, mondják a tanarak,
mégis e dalban most csupán a
seregszemlénél maradok.

Mara Jóska Lu-cifer-blattja
– sok a csont és kevés a hús –
általában e névnek örvend:
nyájas ifjú, szimpatikus.

Marának hívják s mar hamar,
az alvilágnak főangyala,
ó, hogyha mind Pasteurbe menne,
akit ő eddig megmara!

Húgocskája a kis Gizella
gazellának is jól talál,
ahol gramofon s ő jelen van,
már zúg a torna és áll a bál.

Jó nővérek gonddal nevelték
a zárda falai között,
s az istenfélő házirenddel
össze sohasem ütközött.

A túlvilágnak szebb részében
lesz ő majd egykoron honos,
hol bátyja nem terrorizálja –
egyébként nyájas és okos.

Inczeffy Lajos, a bús székely,
az emberek között nem ív,
ki öszekötne s meghajolna…
csöndes, finom és exkluzív.

Hosszú órás időközökben
mond egyet a vállain át,
azután szívből nagyot sóhajt
és kihörpenti poharát.

Veress Irénke házi lányka,
családi fán a friss levél,
akinek most mindennél drágább
egy vízumozott útlevél.

A lelke tiszta, érintetlen
akár egy nagy fehér havas
és aki odáig felérne,
egy fiú sincsen olyan magas.

Szende, figyelmes és derűs,
nem szúrkál a szívekbe tőrt,
de tölti, tölti szájba, szívbe
a kábító Veress-likőrt.

Egyébként gúnyos ajkamon
ő most a lakat és a zár:
ha csak reá is gondolok,
az minden tréfát kizár.

Kovács Laci indifferens,
(Kicsi Kovács vagy nagy Kovács?)
higgadt és lassú, bölcs szavából
csak úgy ömlik a jótanács.

Az édesanyja inti gyakran:
Fiam ne tanulj, légy hanyag!
Az ő „nagy és szent” jogászsága
fényképezésre jó anyag.

Bokája önként táncra kattan,
hiszen magyar és nem mulatt,
elversenyezget szent Dáviddal
és mindig, mindig jól mulat.

Teplánszky Duci: zongorista.
De ennyi őróla kevés,
sikkes mozdulat, cigaretta
s esztétikus megjelenés.

Fölénnyel úgy elrejt magában
mindent, ami csak drága kincs,
hogy felületes ítélettel
azt hinnéd: benne semmi sincs.

Zólyomi Jenő: akarattal
sem lelhetnél benne hibát,
az országúton lóval s giggel
gyakorolja a logikát.

Otthon cinizmust vacsorázik,
ez határtalan élvezet,
mert hiszen úgy sem, úgy sem érti
a kozmikus költészetet.

Gazda ember, ki jókorán kel,
de aranyat még nem talált.
S annál, ahogyan azt szeretnénk,
az ekéje mélyebbre szánt.

A szellemszikra dől belőle,
amíg majd nem verik agyon,
de túlságosan nagy a felesleg:
kívül is jut az ablakon.

Szépen borotvált papi képe
édes és egyúttal fanyar,
szolídan az óráját nézi
és mindig távozik hamar.

És végezetül róla szólva,
titkot is elárul a dal, –
hogy néha-néha csókolóznak
édesen – Mara Jóskával.

Hát e soroknak írójáról
emlékezzünk-e versbe meg?
Lám, milyen zöldnek mutat mindent
az az átkozott szemüveg.

A nóta vége: talyigázás,
a város lassan elmarad
és ballagunk az éjszakában:
csillagok csillagok alatt.

A két Jenő megérti egymást,
egynek is kár itt szólnia,
kettőnk felséges társulása:
az írón s az irónia.

1923

» fel «



AZ ÉJSZAKÁK CSÖNDJE

Az éjszakák csöndje: fojtott nyugtalanság.
Viharhántott fenyők zúgnak a hegyoldalon,
a patakok mormolnak itt is, ott is
és sietnek valamerre. Sietnek, sietnek.

Amikor vízvájta odumba menekültem
a farkasok elől, mikor tüzet gyújtottam
a barlangszáj elé: tűzzel falaztam be
önmagamat s zártam el mindenektől.

A tűzön túl: villogó, éhes farkasszemek,
rövid, homályos nappalok, hosszúra
nyúlt, csillagtalan éjszakák, fenyőzúgás,
kisértetjárás, mindent betöltő idegenség…

Tudom, hogy önmagamból nincsen út semerre.
Vörös tűz ropogja a remeték dalát.
S csak álmomban járok faluról-falura
örökbékét furulyázva a föld lakóinak.

1930. június 27-én

» fel «



ALKONYI BESZÉLGETÉS

Csacsogtál, fecsegtél.
Föl akartál vidítani.
Édes meséket mondtál gyermekkorodról
és a tavaszi virágokról.

Az én számból hideg fuvallt
a méregzöld és haragvörös alkonyatba
s eszembe jutott a legendás madár,
ki a halott Krisztus töviskoszorúján csicsergett.

1930. július 20-án

» fel «



GYAKRAN VÁRLAK. ELÜLDÖGÉLEK

Gyakran várlak. Elüldögélek olykor
órák hosszat is így: a messze hamvas
kékjét nézem, az ösvényt és az ormot.
Elfáradt szememet mihelyt lehúnyom,
érkezel… Ragyogó, napos mezőről
lassudan közelegsz: a régi hellén
földek játszadozó pásztor leánya.
Kebleden kifeszül habkönnyű inged.
Tejfehér, pamacsos bárányka kisér
mindenütt. Csupaszon tapossa tiszta,
barna lábad a friss füvet, dalolva
állsz meg kis kalyibám előtt s köszöntesz…
… Téli bús napokon másként jelensz meg:
Sápadt Északi Fény leánya. Vastag,
bolyhos és puha prém simul fehéren
vállaidra. Pihék halódnak ajkad
szunnyadó parazsán. Zöldfényű csillag
reszket álmodozón nehéz hajadban.
Kunyhóm fenyvesövezte ajtajánál
igy állsz meg: havazó, tündéri éjjel,
csörgős szánnal, arany rénszarvasokkal…

1930. augusztus 8-án

» fel «



ALKONY

Sötét lélekben régi muzsikák
bujdokolnak. A pásztorleány
szégyenére gondol s a kútra hajlik.
A márványlépcső fölött vadszőlő
boltozódik, sürjen, sötéten
s halott madarak hullanak belőle.
A nyirkos ég
foszlányokban, ijedten csüng.
A remete jár egyedül a
kihamvadt utakon. Eszelősen mosolyog.
Tömött lombokat keres –
elvérezni. Szeliden elvérezni…

1930

» fel «



DÉLUTÁN

Tágas és derűs délután volt.
Beültem a kioszkba, a tó mellett,
a sugáreső suhogva verte a vizet
s vakítóra mosta a hószínű hattyút.
Málnafröccsöt ittam karcsú
pohárból, – semmim sem fájt,
szerelmes is voltam, – jólesett.
Aztán harangoztam, csilingeltem
az ezüstkanállal: odajött
a főúr, neki is jókedve volt,
a szeméből láttam, hogy szeret engem.
Lássa, mondtam neki, ha most
költő volnék, verset irnék,
arról a fehér hattyúról egész
biztosan azt irnám, hogy olyan
mint egy álom a költő szívében.
Megkérdeztem: ha megnyerné
a kórház-sorsjáték főnyereményét,
mihez kezdene? Ő kacagott
és nedves lett dióbarna szeme.
Lám, lám, mondtam,
apró örömek közt botorkálunk a sírig.

1930

» fel «



ÉRTED-É HANGOMAT?

Ó, hallgatag napok és zúgó éjszakák világa.
Ha elhalok innen,
sohasem foglak téged viszontlátni.

Öreg fenyők!
Tavak,
Hószinű tehénkék zsengefűves legelői!

Gioconda mosolya
bágyad a kihúnyó napsugárban.
Milyen messze vagytok ti, sohasem látott, mélyzöld tengerek.

Érted-é hangomat?
Biztosan közelgő, szelid halál.
Érted-é a halálosan eltévedt vándorok szomorúságát?

1930

» fel «



HALOTTAK NAPJÁN

Szellemek, őszi szelek, sóhajok,
elköltözött testvérek, boldog árnyak!
Üljetek ma ti halottak-napját,
gyászünnepet értünk.

Országotoknak nincsenek határai,
nincsenek dimeziói, fájdalmai se;
mi vagyunk egyetlen rossz érzésetek,
mi balga gyászolók.

Zúgjatok ma ti halotti zsoltárt,
kéményeinket szélvihar döntse le,
holtak, testvérek, sírjatok értünk
hideg esőt!

Gyujtsatok lidérclángot házaink fölé,
melyek a mi novemberi sírjaink.
Itt várjuk fekete, nyirkos életünkből
a feltámadást.

1930

» fel «



HANGULAT

Elállt az esti zápor is.
A mély sötében elmerültek
a gesztenyefa sárga lombjai,
e fájó, muszáj szeptember-bűnök.

(Életem: –)
A lámpafényen végigsurranok
és a homályban eltűnök.

Tán én is őszi fa vagyok,
csupa sejtelem, csupa álom –
S ha már levelem mind a sárba,
bűnöknek, harcoknak utána
a nyugalmat tán megtalálom…

Csapongnak itt-ott vig denevérek.
Esővert utca csillagfényben ázik
s nyitott ablaknál fehérkezü kislány
valami régi nótát zongorázik.

A dallam szünetén
kis tücsök ciripel.
Fejem lágyan a villanyfára hajtja
egy rámlehelő, fáradt esti bú –.

Ilyent érezett – tán a bibliában –
mikor egy este hazaindult,
a tékozló fiú…

1930

» fel «



ISTENEM, ELJÖTT HOZZÁM

Istenem, eljött hozzám kicsi,
kékszemű kuzinom. Sok éve
feküdt teste a sirba, sok éve
lebbent fehér lelke az égbe.
Eljött hozzám és azt mondta:
szeret engem és napközben is
lát engem és szeretne több
mosolyt látni az arcomon.
Megsimogattam nagy szőke
haját s az szikrázni kezdett,
mint a csillagszóró a karácsonyfán.
Hófehér köpenykéjéből három
almát adott a túlvilági békesség
ízeivel. De nem engedte, hogy
őt magát megcsókoljam, hanem
huncutkásan megfenyegetett.
Aztán megigérte, hogy sokszor
eljön és végtelenné tágult
szobámban nagy, zöld csillagokkal
gurigáztunk…

1930

» fel «



LUGAST ÉPÍTETTEM

Elmúlt idők árnya siklik a földre.
A babonák nagy szárnya suhog.
Szeretnék olyan biztosan lépni,
mint tegnapelőtt, erős körvonalú,
biztos világon. A testvérem nem ismer
fel engem, mikor vándorútamról
visszatérek s remegve mondja:
Lángol az arcod! Három szemem van
s egy virágba öltözött, néma lelkem.
Pedig a vándorbot már nélkülem is járna.
A szavak nélkülem is csengenének
az én erőm már kihullott belőlük,
s külön ösvényeken jár, bolyong.
Az üstökösök országa zenél,
mindenütt. Hátul a kertben lugast
építettem: nyirkos lombja mögött
a holtak lelkei szólnak azokkal,
akik ezután fognak megszületni.

1930

» fel «



MOST ÚJRA ÉJ VAN. HALLGATAG

Most újra éj van. Hallgatag.
Testem hűs álmokat iszik.
Apró csillagos tündérek
a szivemet hozzád viszik.

Parányi szekérre fektetik,
puha mohákra, gondosan,
betakarják sok nefelejccsel
és körülbecézik, sokan.

Húzzák lassú, nyüzsgő menetben.
Szemükben harmat, áhitat –
Csigák s iszonyú nagy füvek közt
a sárga holdvilág alatt…

1930

» fel «



ZAVARTAN JÁROK

Valami, valami elveszett.
De mi?
Zavartan járok a piros fényesőben,
Kútakba nézek s ódon könyveket
nyitok föl tétovázva.
A sarokban ócska gitár, –
fekete bársonyon fehér halálfő.
s eszembe villan:
Persze, meghaltál, édes…

1930

» fel «



SÍRKÖVEK KÖZT

Kézenfogva bandukoltak.
Nem jártak arra többen.
A sirokról virág sikoltott,
sütött a nap a temetőben.

Mentek a dombon sírkövek közt.
A fonnyadt asszonyszáj mosolygott.
Mentem utánuk sírkövek közt.
A ráncos férfiarc mosolygott.

Tán nem pihent itt senkijük,
csak vének voltak, vézna testek,
fejük fáradt és gyér-ezüst:
Helyet kerestek.

1932. július 31-én

» fel «