Vissza
Édesanyámnak
Álmodjuk vissza most magunkat:
hogy volt tizenkét év előtt –
Istenem, hogy elfelejtettem
a kis ruhát, s a kis cipőt!
Mikor fiadat gyorsan vitte
hat esztendős, kis fürge lába
és reggelenként kézenfogva
kisértél el az iskolába.
Arcomat sokszor összecsípte
a vén apó, a jéghideg Tél –
Te meleg szájjal megcsókoltad
és megkérdezted: Hogy feleltél?
Tisztázni akkor a nagy kérdést
fiadnak több volt még a mersze…
– Álmodjuk vissza most magunkat
egy-két napra, órára, percre!
Álmodjuk vissza most magunkat:
hogy volt tizenkét év előtt –
Juttasd eszembe újra, újra
A kis ruhát, s a kis cipőt.
Álmodjunk nagyon, nagyon szépet,
ringatózz szépen el velem,
álmodjuk most a régi álmot,
hogy ne féljek a kebleden!
Mert elhagyjuk az iskolát már,
de iskolánk az élet éppen
s hozzám most már oly közel van
s most már erre az útra léptem.
Álmodjuk vissza most magunkat
és álmunk ne legyen hiába…
Maradj mindig félő fiaddal
és kisérd el az iskolába!
Érettségi bot
A fodrozó víz vágtat
és köszönti kezünkben
a kifaragott ágat.
Porban a fáknak szirma
s mi kíváncsin kémleljük,
hogy mi van rájok irva.
Ajkunkon elkopott dal
és lassan indulunk
az érettségi bottal.
Úgy szorítjuk a kézbe,
mint égi, régi jussot
– a jövendőbe nézve.
Mint drága ősi jussot,
mely vagy jogar lesz nálunk,
vagy kemény koldusbot.
Behúnyt szemen át
Álmos vonatok dohognak a ködben,
gomolygó nagy mezőkön.
Régi pogány templomok ajtajában
illatosan csap fel a tömjén.
Pán isten nyomában
borzongva, tülekedve fázik
nagy meztelen sereg.
S az országúti Krisztus sír a kereszten.
A szökőkút csobog a kertben,
elmélkedik a lucfenyő, –
holt levelek közt ringva a tavon
szerelmes párok csónakáznak:
Ruganyos, őszhajú aggastyánok
ifjan kacagnak a szélbe
s csak az lesz öreg, nagyon öreg,
ki megúnta az életet.
Előadó: Végvári Tamás
1934-ben az erdélyi havasokban töltött el egy rövid időt a költő. Onnan tudósította az Erdélyi Lapok olvasóit háromrészes cikksorozatban.
„A reggeli napsugár, amely smaragdszínűre tüzesíti a hatalmas hegyek zöld oldalát. Az esti szél, amely borzolva zúgatja az öreg fákat, és félelmes, meg nem szűnő zúgással tölti meg a völgyeket. A fenyőgerendából tákolt házikómtól pár lépésnyire özönlő patak, amely kőről kőre, szikláról sziklára szökdös, és tarajos, fehér tajtékot hányva, kiabálja tele a havasi világot. Ez az örök zúgás, ez a nem lankadó harsogás – minden félelmessége ellenére – bizalmat keltő és megnyugtató. S akinek jó füle van, ezerféle hangot hallhat ki belőle: orgonák búgását, csengők csilingelését, gyémántkavicsok csörgetését, kékesszürke pisztrángok viháncolását.”
„A legjellegzetesebb havasi állat: a pók. Tele van velük a szobám. Kedves igyekezettel gondoskodnak arról, nehogy unatkozzam. Mindenfajta pók van itt: kicsi és nagy, szürke és fekete, tömzsi és sovány. Keresztes pók, kaszás pók is akad elég. Lefekvés előtt nagy vadászatot rendezek rájuk a bakancsommal. De csak a rosszindulatúakat: a csípőseket, mérgeseket ölöm meg. A többi hadd éljen.
Az életben maradottak aztán roppant hálátlanok. Éjjel bemásznak a fülembe. Estére finom hálóval szövik be a kancsót, mosdótálat.
Sebaj! Azért sem bosszankodom!”
Levelek a havasról, II. rész »
Levelek a havasról, III. rész »
„Amint ott sütkéreztem a hirtelenszőke verőfényben, először csak a kék lovat fedeztem fel meg a fitos orrú gazdáját. De aztán sorra szemembe ötlött az egész nyüzsgő, hangos és színes kis világ – mondhatnám úgy is, hogy társadalom –, amelynek közepébe cseppentem. A kék ló csak egyik tagja volt, jelentéktelen tagja az illusztris társaságnak, mely velem együtt hitte, hogy a március valami különlegesen jó dolog, s az idei az összes többi márciusoknál kedvesebb, nagyszerűbb.
„– Tetszik tudni, nem utolsó dolog volt az sem, amikor egy legénynek valami éjjeli tivornyán beverték a fejét s aztán eljött hozzánk, hogy varrjuk be a sebet. A sérült fejrészen először is leborotváltuk a hajat, aztán hozzákezdtünk a varráshoz. Ez úgy történt, hogy külön erre a célra készült birkabélhúrt fűztünk a tűbe, a fejbőrt két helyen átlyukasztottuk vele s a húr két végét összekötöttük. Ezzel a módszerrel varrtuk végig az egész területen a megsebesült fejet. Közben a legény felugrált, el-elbődült, látta az összes csillagokat, de csak szépen visszanyomtuk a helyére, mert a varrást el kellett végezni!”
Amikor még borbélyok voltak a sebészorvosok… »
Dsida Jenő 1928 novemberétől 1929 júniusáig házitanító volt Abafáján a báró Huszár családnál.
Régóta itt van több, a családjának innen írt levél. Most a legelső is olvasható. Látható benne Dsida kedves rajza a szobájáról.
Ha szeretne értesülni a honlapra felkerülő újdonságokról,
kérem írja ide az emailcímét:
Megjelent a könyv is…
és fél év alatt „véglegesen”
el is fogyott.
A független magyar kiadók könyveit kínáló internetes bolt árulta.
A NYME 2009 nyarán Cd-rom-on megjelentette az eddigi legteljesebb Dsida „kötetet”.
Erdélyi írók országjárása Nyugat-Magyarországon 1934-ben
(Balogh Péter írása)
Csak ennyit írok: D. J.
Meg ezt ki fejti?
Tán nevemet jelenti – –
Talán csak hóbort, –
talán értelme
Dalos volt, Jó volt,
és Daccal tudott Játszani.