[A víz felett a sárga égbolt…]
A víz felett a sárga égbolt
mintha olvadtan izzana,
csupa lefojtott szenvedély: holt
szívemre hull a víz szaga.
Halk látomások körbeforgón
szívják zümmögve véremet
s tépett giliszta régi horgon
a víztől prédát kéreget.
Cipőmet és sebeim lázát
a langyos vízbe áztatom:
gyönyör hideglelése vág át
e mélabús horgászaton.
Zurrannak szép aranyos-zölden
szitakötők és bogarak
s árnyékukkal a vízbe törten
vídám halak villámlanak.
Szinte félelmes már e csendes,
pazar-békés sugárözön,
futó gyík a farkával verdes
s a fürge sikló rámköszön.
Ez a tikkadt, mély nyári hőség
ölébe fog és messze visz –
de jön egy távol lehetőség
s barnára árnyul lent a víz.
Minden ernyedt örömre lomha,
nyirkos tájak fuvalma dől:
egy-pár nyugalmas hónapomra
zivatar száll a tó felől.
Nyáréjszaka
(Zólyomi László)
Tüzes, forró szeszéllyel
meglep és fáj az éjjel.
Búsul a kerti hársfa,
mert nincsen néki társa.
Egy bőregérke csendes,
lágy nesszel, ringva repdes.
Egy távol ablak lomha
vággyal néz ablakomba
s házunk megindul arra
bujkálva, port kavarva
s a házak mind kigyúlt, vak
csókokkal összebújnak
és zúgva sír a hársfa,
mert nincsen néki társa.
Az ég nagy csoda-kékség.
Gyűrött az ágyam és ég.
S a nagy sötét lakásban
nekem sincs senki társam.
Csak ennyit írok: D. J.
Meg ezt ki fejti?
Tán nevemet jelenti – –
Talán csak hóbort, –
talán értelme
Dalos volt, Jó volt,
és Daccal tudott Játszani.
A természettől elzárva, lefüggönyözött szobákban, könyvek között nőttem fel. A természet rajongó szeretete nem magától lobbant lángra bennem,
és nem is a természet maga volt az, ami felgyújtotta. Egy vers volt. Assisi Szent Ferenc híres naphimnusza. A Cantico di Frate Sole. Tizenkét éve annak, hogy először olvastam ezt a verset, és ma megdöbbenek arra a sötét gondolatra: milyen iszonyú, milyen vigasztalan volna az életem, ha nem ismerném. Olyan vers ez, amely nélkül nem lehet élni, vagy legalábbis nem lehet boldognak lenni.
Drága Szent Ferenc! Napos, virágos olasz tájak éneklő vándora, akinek szívéből el nem fogyott az ujjongás és arcáról még az omló könnyek között sem tűnt el a mosolygás fénye. Aki számára meleg esőként hullott az isteni jóság a kegyelmek magasából, és aki olyan határtalanul szerelmes volt az emberszerető, világot becéző kedves Istenbe, hogy majd megpattant a szíve a határtalan szerelemtől.
[…] – Hogy nem zavarták, nem bántották a nehéz körülmények? Hát az igazság az, hogy nem találtunk mi ebben semmi különöset, örvendtünk, hogy végre együtt lehetünk, hogy van külön lakásunk. Sok mindenen átsegített, azt hiszem, az is, hogy sok humor és gyermekesség is volt benne. Mindig mesélt, tervezgetett. Például hogy veszünk egy szamárszekeret, abban lakunk, és beutazzuk rajta a világot. Mert nagyon szeretett volna utazni. Emlékszem, egyszer lejött valaki a Fundaţia Ragalától, hogy ki volt, arra nem emlékszem pontosan. Megbízást adott a teljes Eminescu fordítására. Mikor kettesben maradtunk, megkérdeztem tőle, hogy ha lefordítja, elmehetünk újra Debrecenbe? Nem, kacagott, elmehetünk a honoráriumból a New York-i világkiállításra is! […]
Beszélgetés Imbery Melindával, a költő özvegyével »
Az aradi Irodalmi Jelen Kiadó megjelentette Láng Gusztáv és Urbán László munkáját.
A NYME 2009 nyarán Cd-rom-on megjelentette az eddigi legteljesebb Dsida „kötetet”.
Erdélyi írók országjárása Nyugat-Magyarországon 1934-ben
(Balogh Péter írása)
Ha szeretne értesülni a honlapra felkerülő újdonságokról,
kérem, írja ide az emailcímét:
