Kiss Jenő:
Találkozásaim Dsida Jenővel

A költő születésének hatvanadik évfordulójára

„Kinek tartoztam, mindent megfizettem”
Dsida

Első találkozásunk – a Szűz jegyében

A hajdani Szent József Szeminárium ebédlőterme kiürült. A bentlakó középiskolások már régen megebédeltek, s nagyobbrészt az ott étkező egyetemi hallgatók is. Mi, felszolgáló diákok, poharat, evőeszközt mostunk el, az asztalokat rendezgettük.

Ekkor a Szeminárium igazgatójának kíséretében belépett egy alacsony termetű, karcsú fiatalember. Az igazgató hozzánk jött és azt mondta: ez Dsida Jenő, szolgáljuk ki. Majd elköszönve az ifjútól, távozott.

A fiatalember letette télikabátját, s helyet foglalt az asztalnál. Összekulcsolta finom ujjú, leányos kezét, s az asztalra könyökölve – várt. Megilletődve néztem, amint rezzenetlen pillákkal, bájos-komolyan maga elé mereng. Már túl voltam az első vers-próbálkozásokon, ha titokban is, már beleízleltem abba a mámorba, amit a leírt szó okoz. Csodáltam a költőket, s merészebb pillanataimban én is közéjük álmodtam magam. S Dsida költő volt, ily szűzi-fiatalon is már ismert nevű költő, akit – úgy tudtam – ez alkalommal is felolvasni hívtak meg Szatmárról Kolozsvárra. Elképzelhető, hogyan néztem reá! Én, alig tizennégy éves hamvas lelkű diák, a hamvas arcú, tiszta homlokú, lányosan törékeny alkotóra; az első költőre, aki a maga eleven valóságában jelent meg előttem… Aztán rohantam teríteni. Mert mondanom sem kell, én szolgáltam fel neki az ételt. Lassan, elgondolkozva fogyasztotta el, majd minden sietség nélkül magára öltötte kabátját, s felénk bólintva, elment…

Akkor még nem sejtettem, hogy később majd más jegyekben is találkozom Vele.

Második találkozásunk – a Kos jegyében

Érettségi után voltam, az egyetem elsőéves mezeiző joghallgatója. Vizsgaszesszióra jöttem be falumból, néhány verssel a zsebemben. Már több lap közölte írásaimat, gondoltam, megpróbálkozom a Pásztortűzzel is. Akkor már Dsida volt a folyóirat versszerkesztője. Kiválasztott közülük egyet, s megígérte, hogy a következő számokban közli. Megjelent a szám – a vers nem volt benne. Nagyon bántott a dolog, különösen azért, mert saját verseiből ugyanebben a számban egész csokorravalót publikált. Ha én vagyok a helyében – gondoltam –, inkább kihagyok egyet a magam versei közül, csakhogy a kezdő költőé bekerüljön. Dühömben egy postalapon néhány sort írtam neki, valószínűleg nem a legszalonképesebb modorban. Ő sem hagyta alább. K. J. Mócs jelzéssel a szerkesztői üzenetekben alaposan odamondott nekem. Már nem emlékszem pontosan a szövegre, de valami olyasmi állt benne, hogy az ilyen hangvétel nem az önérzetében megsértett tehetség hangja, hanem a hepciáskodó tehetségtelenségé. Mint két fiatal, dühös kos ugrottunk akkor egymásnak, hogy csak úgy csattant a homlokunk! Hogy a közlésre elfogadott verset később sem adta közre, annak utólag csak örülhettem. De az üzenet nem maradt észrevétlen a falumban, az a néhány értelmiségi, aki járatta a lapot, azonnal tudta, kiről van szó, s kaján vigyorral nézett a szemembe. Addig legalább irigykedtek rám, a semmiből feltört fiatalemberre. Most már csak mulattak rajtam.

Talán ennek a mozzanatnak is szerepe volt benne, hogy én sem lettem próféta a saját pátriámban, sem akkor, sem azóta!

Harmadik találkozásunk – az Ikrek jegyében

A harmincas évek legelején katolikus nagygyűlést hívtak össze Gyergyószentmiklósra. Meghívást kaptam reá. Ott volt Dsida is, valamint édesapja, a Katolikus Státus tisztviselője. Jenőt feltűnő tisztelettel fogadta mindenki, szorongatták a kezét, szerencséjüknek tartották, hogy megismerkedhetnek vele. Talán ő maga is meglepődött azon, hogy annyian olvassák és szeretik Erdély-szerte; de még inkább meglepődött édesapja, akire szintén hullott néhány sugárnyaláb hírneves fia dicsőségéből.

Gy. Szabó Béla fametszete a Gyilkos tóról

Miután véget ért a gyűlés, kirándulásra vittek a Gyilkos-tóhoz. E kiránduláson valamiképpen egymás mellé verődtünk, s együtt kóboroltuk be a csodálatos helyeket. Előbb elmondott afférunkat nem hozta szóba, s én sem tettem róla említést. De éreztem, hogy nem felejtette el, s titokban bántja a dolog. Talán azért volt oly rendkívül szívélyes hozzám, azért kezelt egyenlő félként, azért tárta fel legbensőbb titkait. De az is lehet, csak meg volt pendülve, a népszerűség, a siker még eleven emlékétől. Mindegy, annyi tény, hogy úgy bánt velem, mint édestestvérével, Beszélt, beszélt, mindenről, ami csak eszébe jutott. Akkor hallottam, tőle, milyen küzdelmet vívott szüleivel, hogy költő lehessen. Apja, a józan gondolkodású tisztviselő biztos kenyeret akart látni a kezében; költői tevékenységét üres időfecsérlésnek tekintette. Hogy megnyugtassa, beiratkozott a jogra. Mint mondotta, csak ott enyhült meg irányában az öreg, látva, hogy milyen tiszteletnek örvend, mennyi megbecsüléssel veszik körül… Mintha csak a magam problémáit sorolta volna el. Az írás miatt akkoriban én is szemben állottam apámmal; én is csak az ő kedvéért mentem egyetemre, s szintén a jogra. Sorsunknak ezek a közös vonásai nagyon közel vittek hozzá. Ha ő testvérként bánt velem, én is testvéremül fogadtam el őt. Mint két ikertestvér bolyongtunk a táj fenséges díszletei között, feledve összetűzést, feledve mindent, tökéletes egyetértésben.

Még csak annyit: Dsida mint költő ettől kezdve emelkedett, hirtelen nekirugaszkodással, egyre magasabbra. Vajon nem a gyergyószentmiklósi költői siker adott szárnyakat hozzá?

Negyedik találkozásunk – a Mérleg jegyében

1933 nyarán találkoztunk újra. Kézirataim voltak az Erdélyi Helikonnál, Kolozsváron jártamban felszaladtam hát a szerkesztőségbe, hogy lássam, mi van velük. A Helikon már nemegyszer közölt verseket tőlem, egész ciklusokat is, de szerkesztőségében addig még nem fordultam meg. Kovács László írogatott nekem a falumba, egy-egy postalapon, bolhányi betűivel. Most, hogy felmentem, hát kit látok ottan? Dsidát. Azt hittem, éppen csak felugrott ő is, egy kis tereferére, baráti beszélgetésre. Amikor azonban kézirataim felől érdeklődöm, Kovács, legnagyobb meglepetésemre, Dsidához utasít. Kiderült, hogy egy idő óta a Helikon szerkesztésében is részt vesz, ő a versrovat vezetője. Két versről volt szó, leültünk megtárgyalni őket. Minden sorukat mérlegre tette, minden szavukat megbolhászta. Tapintattal, de kérlelhetetlenül mutatott rá helyenkénti darabosságukra. Akkor tanultam meg tőle, hogy a „kezednek” sorvégre miért szebb rím a „rezegnek”, mint a nálam szereplő „remegnek”? Talán ennek az elemzésnek volt köszönhető, hogy e két vers később a folyóirat első oldalain jelent meg, megkülönböztetett szedéssel!

Azon az őszön bevonultam katonának. Egy évre rá, leszerelésem után, Dsida helyébe vettek fel a Helikon szerkesztőségébe. Úgy látszik, két lapot szerkeszteni túl terhes volt neki, s lemondott ottani megbízatásáról. Vagy más oka volt távozásának? Ki tudna ma már felelni erre.

További találkozásaink – a Barátság csillagképe jegyében

További kapcsolatainkat a legőszintébb barátság jellemezte. Amíg szüleinél lakott, a Sétatér közelében, jártam könyvekkel megzsúfolt, kézirathalmazokkal teli aprócska szobájában, együtt voltunk a marosvécsi író-találkozókon, szinte naponta láttuk egymást a Minerva nyomda udvarán: én levonatokkal megpakolva indultam fel a szerkesztőségbe, ő pedig ment a Keleti Újsághoz, hogy megkezdje az újságíró mindennapi robotját. Tanúja voltam annak az időszakának, amikor elnyűtten az idegölő munkától, évekig egyetlen verset sem publikált, hogy aztán újra berobbanjon az irodalomba A tó tavaszi énekével. Első kötetem megjelenésekor (1937) ő írt róla majdnem egész oldalas ismertetést lapjában, a Keleti Újságban, nagy-nagy szeretettel, de talán túlságosan is elnézően. A régi bántás, régi tévedése kísértett volna fel benne ismét, azt akarta ezzel is jóvátenni?

Mint fiatal házas, a mai Dosztojevszkij utcában lakott egy alacsony, hóstáti házban, amelynek ablakai alig emelkedtek az utca szintje fölé. Egy alkalommal néhány koszorú hagymával a karomon – a novemberi vásáron vettem marosszéki hagymásoktól – arrafelé igyekeztem haza, hogy elkerüljem az ismerősökkel való találkozást. Egyszer csak azt hallom: „Mi az, pajtikám? Babérkoszorú helyett hagymakoszorú?” Arra kapom a fejem, hát ő könyököl az ablakban, fiatal feleségével. Odamentem, köszöntöttük egymást, bemutatta a feleségét, akit addig még személyesen nem ismertem, s kért, hogy egyszer nézzek be hozzájuk. Nemsokára erre is sor került. Akkor írta a Tükör előttet, jó része már megvolt, s meg az a fejezet is, amelyben írótársairól beszél. Kezembe adta ezt a részt, hadd olvassam el. Mikor ehhez a két sorhoz értem: „majd Kiss Jenő, aki huszonhat évvel a pálmát mindnyájunktól elnyer...” – hirtelen rápillantottam, valószínűleg nem kis meglepődéssel a szememben. Mosolygott, kipirult arccal, boldogan, valamilyen végleges megnyugvással. Tudtam, számára csak most, e magasrendű elégtétellel zárult le az a régi, kellemetlen ügy, hajdani meggondolatlan összekülönbözésünk.

Már akkor panaszkodott rosszullétekre, a mindinkább rendetlenkedő szívére. Néhány hónapra rá kórházba került. Betegágyán még elvégezte a Tükör előtt korrektúráját, de csak az első fejezetek közreadását érhette meg. A második, befejező rész már halálhírével együtt jelent meg a Helikonban.

Nem is egy évvel előbb még ő írt ismertetést kötetemről, most én írtam róla – nekrológot. Cikkem sorai közt, fakszimilében, közreadtam a nagy költemény kefelevonatán szereplő utolsó névaláírást is. Reszkető ujjak írták le utoljára: Dsida Jenő.

Igaz Szó, 1967