Krenner Miklós:
A költő halála
Dsida Jenő ravatalánál
Ilyenkor óhatatlanul ügyésszé lesz a gyászoló. Nem lehet a koporsóra, melyben ifjú vándor költözik át a túlsó partra, kínzó önvád s a lelkiösmeret ténye nélkül pillantani, különösen ha ember, író és kisebbségi magyar tragikuma kulcsolódik össze. A világhoz és önmagunkhoz szólunk. Lelkünkben a magas kegyelem, az örök emlékezés és az érdemösszegzés készülődéseit elnyomja az égető vád. Hát ez a természet híres alkotmánya, melyet örök bölcsesség állapított meg? Íme, hihetünk-e többé ama szakaszában: a friss rügy kitolja a régi rügyet? Ami most a transzilván irodalomban történik, ennek fájdalmas cáfolata. Az ifjú rügyek sorban lefagynak kisebbségi életünk e szinte már égig nyúló fájáról. Fiatal írónak lenni szinte a pusztulással való eljegyzés lesz.
A
fölséges zsákmányra tekintve nem támadhat rokonszenv még az életuntban
és a kiéltben sem a természet végrehajtó közege, a halál iránt. Ez a
nagy igazság és szabadalom? Harminc év elrablása szent orvosok és szent
asszonyok hónapszám hősi harca ellenére? Ámde önmagunkra is kell vetnünk
szégyenkezve, hogy megtanítottuk a világháború szörnyű gépezetével a
munkájában úgyis tökéletes halált, hogyan pusztítsa el meggondolás nélkül
gyorsan és tömegesen a harmincéves és annál is fiatalabb életeket. A
gonoszság e teljességét oktatva viszont mi nem tanultuk meg tőle a nagy
magatartást és szilárdságot. Mi nem gyakoroljuk az emberi méltóság és
a kisebbségi belső egyensúly tiszteletét. Megbecsülik-e az élő magyarok
a harmincéves lángeszűeket? Vajon megadtuk-e itt, állandó szorongottságban
Dsida Jenőnek, ami őt joggal és mindnyájunk javára megilletett volna?
Én, kisebbségi életünk lelkiösmeretének egyre ingerlékenyebb bírálója,
most ismét kénytelen vagyok megismételni a rémítő vádat, hogy ebben a
borzasztó elesettségünkben sem teszünk egyetlen érdemest sem a kellő
időben, a kellő helyére. A tehetségek gazdag szülőföldjének neveznek
bennünket, de tulajdonképp csak a méltatlanok menedékhelye vagyunk. A
műkedvelők és haszonlesők özönlik el az állomásokat. Mekkora lehet már
ez a pusztítás irodalmunk és művészetünk területén, annak csalhatatlan
bizonyítéka, hogy ez a kedves, kis, szelíd Dsida Jenő már a halállal
a szívében s a nagy megengesztelődés kezdetén, utolsó versével szenvedélyesen
kifáradt a „sok ribanc”, a „gyémántnak árult hitvány
békasó” ellen, aki miatt „könyv lep be lassan padlót és falat – s
én hálhatok a szabad ég alatt”. Viszont Dsida úgyszólván semmit
se kapott. Adva volt az ifjú lángész, transzilván irodalmunk legnagyobb
ígérete, a lírai regény byroni magaslata felé szálló költő, a költői
élmény elárulása nélkül, a formaművészet mestere, a nyelv- és rímzene
varázslója, adva volt a talán legnagyobb kultúra hordozója ezen a területen,
adva volt a mesteri műfordító, adva volt az új klasszicizmus és a szellem
egyik legvitézebb lovagja, s nem nyert el egyebet, mint egyetlen igazi
kötetlehetőséget, egypár szépirat munkatársi szerepét és egy napilap
segédszerkesztői tisztét, sovány anyagi lehetőséget olcsó élet és szerény
bohémségek művészetéhez. Annál több sajgó hiányt az életművész vidám
kis fiúnak. Mennyi óda és dal szikkadt el sok csodás versláb között,
mennyi esszé maradt megíratlan és idegen költemény tolmácsolatlan. E
parázsló vádak jogosan ébreszthetik a lázadás tudatát.
És mégsem. E ravatalról mintha szelíd taglejtés láthatatlan eltiltana továbbiaktól. Mintha hallanók: Én sose voltam lázadó. Én a nyugodt kis erények és az ártatlan kis gonoszságok embere voltam. Én harmóniákat kerestem és találtam. Én boldogan égtem el a lírikus héraklészi máglyáján. Én boldog voltam a gondolat és érzés elárulása nélkül a külső forma nemes játékai között, ütemek és rímek zenészeként. Én szerettem a természetet úgy, ahogy volt, zord törvényeivel is, mert csak így értettem meg a virágot és tudtam bölcsen beszélni a kutyámmal. Valóban, Dsida Jenő nem volt lázadó. Természetesen és bölcsen simult a közélet és irodalom önkéntelen menetébe. Tudomásul vette, hogy kényszeredetten elismerték és túlságosan félreállították. Néma büszkeséggel várt az ő idejének érkeztére, és most, mikor a „Tükör előtt” ült, csodálatos gondolatokat és immár megtisztult érzelmeket a klasszikus eszmény csodálatosan szép világát képviselve, úgy látszott, már-már itt az ideje. Léptei neszét hallotta. Talán künn, a nyugati világban, ahol Valéry vezetésével a száműzött Szellem uralmának helyreállításán buzgólkodnak, az édes és a rejtelmes új líra finom és andalító zenéjével, de a harcos eszmék igazságának s szabadságának bátor szolgálatával, ott is méltó hely tárult elé. Egy lépés még, és a tetőn lesz. Csodálatos bájjal, csipkésszerű vidámsággal addig szójátékokat űz, adomákat mesél egy-egy olcsó pohár mellett. Aztán fiatal férj büszke rangjában feszeng. És nem lehetett lázadó, aki valójában a Nagycsütörtök költője a középkori áhítat verseit szavalva, és szintén járt a füstös költővel a hármas másvilágon. Hitt, mint az egyetemességet jelentő katolikum igazi atlétája. Az ilyen aligha zendül a korai halál ellen. Aki össze tudta kötni az eget a földdel, és úgy járt naponként Istenhez, mint a szívesen látott vendég. Nem ad engedélyt, hogy ravatalánál miatta zsörtölődjünk. Bölcsen tudta, hogy nem az élet külső tartama, hanem a belső élmény gazdagsága döntő és inkább harminc esztendő dúsgazdag történelme, mint a nyolcvan esztendő üressége! Még a testi kínnal is végig szembenézett a láz paroxizmusában is tiszta öntudatban és vasakaratában: „bölcsészet és a költészet ködvarázsa – seblázas szív hűs borogatása” volt. Ez a kicsi, törékeny ember, akinek beteg szíve, mint a bomlott óramű zakatolt, az értelem hihetetlen bölcsességével tudott kikezdeni a halál gyors rendelkezéseivel; lépésről lépésre nyugodott meg végzetében, mert hitt az élet igazi értékében, de még jobban hitt az örökkévalóságban. Betegsége egy késői szakában, vasárnap délután úgy leltem, hogy a Mater Dolorosa kezét fogva, fönnhangon olvasott imakönyvéből. Az ilyen perc az, amelyről azt mondjuk: megrendítő. Mikor megolvad a szív. Az egész végtelenség ránk hajlik, s érezzük „a köd oszlopán rejlő istenséget”. Numen adest. Aki Istennel csak ösztönös érzésekkel és zavaros gondolatokkal, pontos szavak nélkül tud csak beszélni, érzi az ily nagy szellem óriási fölényét és igazságát. Ilyen halandó és halott nem csalódhatik a hitében. Aki meg tudta érezni, hogy mikor viszi „nagy üstökös-galamb” postáját oda, ahol Kuncz Aladár s Kosztolányi vár: „este érkezem” – az nem hibázhat egyik föltevésében sem.
Bizonyára megtalálta „a holtak falvát”, ahol több lesz, mint „alvó, kinek nincsen álma” és több vár reá, mint „uj törvényü sors”. Az ő holtak falujában: „jobb, mint ami jó... a tárt kapukhoz fényösvény viszen – s a végtelennek nincsen messzesége”. Joggal ismételheti most meg odaátról egy „kék házikóban” ülve, amit utolsó versében megzendített: „ó, balga mind, ki halni fél, hiszen – az anyatejnél édesebb e béke”. Így nem írt még költő. Valóban boldog kell legyen a szép halál énekese, aki fölismerte, hogy „élet, halál, egy a kettő... egy tó, melyen a reggel és az este terem... s ha mit a balkezével visszavett Ő – jobbkezéből ismét elnyerem”.
Ugye, így van, drága kis Dsida Jenő? Ugye te vagy a boldog, az üdvözült, az örökkévaló, és mi vagyunk a nyomorultak, a senkik, akiknek tovább kell vonszolni az élet igáját – úgy látszik –, egyre céltalanabbul és egyre kevesebb lehetőséggel? Épp ezért ne hagyj el bennünket. Hosszú szellem-kezedbe akarunk fogódzani. Tedd, hogy el ne veszítsünk Téged, és megtarthassunk, mikor porhanyó csontjaink már sehol se lesznek, megtartson a világ. Most már föltétlen hatalommal segíthetsz, mint ahogy költészeteddel itt segíteni akartál. A schilleri áldás csak felülről jöhet. És végül is helyre kell állítani a szellem uralmát, boldogabbá tenni a te humanizmusod célját, az embert és magyarságod szegény néptömegét. Mi most már megnyugszunk, lehajtjuk fejünket az élet és halál, az Isten és másvilág előtt, s nem tudunk egyebet tenni, mint megköszönjük neked, hogy itt voltál, hogy ilyen voltál, hogy közöttünk voltál, hogy érettünk voltál. Megbízóink, az Újságírószervezet és a Pen Club nevében, akik a törvényért, a szellemért, az emberiségért, a szeretetért próbálkozunk, elbúcsúzom tőled, drága jó kisfiunk, nagy barátunk, édes örömünk, magas büszkeségünk, félbemaradt reménységünk. A nagy viszontlátásig. Isten veled!
Ellenzék, 1938. június 12.
A sok emlékező írás közül ez kedves leginkább szívemnek.
Az írójáról viszont nem tudtam sajnos semmit. Egész kis utánjárással
kiderült, hogy ezért szégyellni kell magam, mert egy nagy közírót tisztelhet
az utókor is benne.
Olvasóimnak is a figyelmébe ajánlom ezt a két cikket:
