Gy. Szabó Béla képkiállítása

Gy. Szabó Béla képkiállítását megtekinteni: felér egy szép utazással. Pár nappal ezelőtt hosszabb cikket írtunk a fiatal, nagyon tehetséges festőművészről, és jelentettük, hogy 12-én, vasárnap nyílik meg a képkiállítása a vármegyeháza üvegtermében. Bár az ilyenkor szokásos megnyitó beszéd elmaradt, a kiállítás megnyitása valóságos társadalmi eseményszámba ment, a termet zsúfolásig megtöltötte a szép iránt érdeklődő, műértő, válogatott közönség.

Gy. Szabó Béla nemrég tért haza hosszabb tanulmányútjárók melynek során Olaszország, Görögország és Bulgária városait, tájai kalandozta végig. Akik ismerik a fiatal művész ezelőtti műveit, megtekintették két év előtti kiállítását és fametszetgyűjteményét, továbbá figyelemmel kísérték a különféle folyóiratokban megjelent illusztrációit, grafikai munkáit, azonnal megállapíthatták, hogy az élményekben gazdag, szép utazás nem maradt hatástalan a teremtő művészlélekre. Noha Gy. Szabó Béla azelőtti művészetének minden jellegzetes vonása föllelhető új képein, van valami meghatározhatatlanul új, valami mélységesen megindító is rajtuk. A keresés bizonytalanságát végérvényesen kiszorította a boldog megtalálás bizonyossága, a kissé hideg tudatosságot s kiszámítottságot felváltotta az a sejtelemszerű, világ fölé emelkedő, mámoros állapot, melyet a gyakorlati józanság szellemének még mindig nem sikerült száműznie erről a világról.

A kiállított ötven kép között bolyongva külön törvényű különös és lebilincselő földön, a valóságnál szebb és örökebb világban érezzük magunkat. A kréta puhasága, a pasztell elomló káprázata szinte elhiteti velünk, hogy csodálatos látványokra nyíló szemünkön kívül minden más érzékszervünk fölösleges. Fiesole idilli szépsége, Nápoly filozofikus, sugarakban megtört, halvány nyugalma, a Vezúv vörös lángot sugárzó, füsttel és felhővel körülgomolygott, teremtés előtti látomása, Capri keleti házainak derűje, Ravenna öreg tornyának alkonyi mélabúja – mintha életünk előttről visszaderengő emlékeket idéznének. Tanulmányt lehetne írni a velencei San Gioro sziget látképéről. A tenger párás, gyöngyházba játszó, halványzöld remegése, a távolságok metafizikai gyönyörűsége valami nagyon finom, nagyon távoli, halk muzsikára emlékeztetnek.

Milyen mások Hellász képei! Vouliagmeni tengerének harsány kékje, a parti sziklák rőtsége forró, lüktető életről beszélnek. Feledhetetlen az a kék szín, az ember irigyli Odüsszeuszt, aki ezekben a vizekben bolyongta át fél életét. Mindenen átragyog ez a forró tenger, felénk kacag a fák lombja az Akropolisz sárga oszlopai közül. Az öblökre reszkető, bibliai gondolatokat ébresztő sugarak hullnak halvány pászmákban, az ember várja, hogy átzengjen a boldog tájon a mennyei százat. A bolgár tárgyú képek Tirnovo érdekesen zsúfolt keresztmetszetét és a rilai kolostor patriarkális nyugalmát varázsolják elénk. Néhány gyönyörű bugeaci pasztell, falusi tájkép és a régi grafikus Szabó Bélára emlékeztető bucuresti tóparti kép egészíti ki a nem annyira mennyiségben, mint inkább minőségében gazdag kiállítást. A kiállított színes fametszetek közül az önarckép és egy japános akt ragadja meg a figyelmet.

Nincs értelme művészeket irányok szerint skatulyázni, s nem is mondanánk igazat, ha az állítanók, hogy Gy. Szabó Béla teljesen impresszionista. Maga kereste meg útját, mely a naturalizmus, impresszionizmus és expresszionizmus területein egyenletesen halad, egyforma közelségben és távolságban mindegyiktől. Legsajátosabb tulajdonsága a fiatal művésznek végtelenül ízléses stilizálóképessége, mely mindig megtalálja a kellő mértéket. Reméljük, hogy a kiállítás, mely valóban jelentős esemény az idei művészi évadnak, megérdemelt, nagy sikert arat.

(Megjelent a Keleti Újság 290. számában, 1937-ben.)

Wass Albert: Fenyő a hegytetőn (kritika) »