Levelek a havasról

II

Erdőtüzek nyomán… „Pillangóval” száguldok lefelé a síneken.
Néhány szó Nagy Klárikáról és a halálba ment őzikéről

Rád gondoltam, szegény, gyomorbeteg barátom, miközben reggeliztem. Te is ilyen tájban ülsz a New York Kávéház teraszán, és szürcsölgeted fanyalogva üres teádat. Itt a te gyomrod is rendbe jönne, pajtás! Hihetetlen, hogy mit tud enni az ember a havason.

Reggelire terítve báró Kemény János házigazdám vendégszerető asztala. Két-három csésze kávé, vajas kenyér, mézes kenyér, két sült krumpli vajjal, rengeteg gyümölcs. Ez a reggeli. Otthon a városban rosszul lettem volna, ha csak végignézem. Itt meg se kottyan. Ebédre már olyan éhes vagyok megint, hogy a követ is kienném a földből.

Fogyókúrázó hölgyeknek nem ajánlom ezt a vidéket.

*

Ma reggeli után indultam első hosszabb sétámra. Csakúgy magányosan, fölfelé a Nagygalonya völgyén, az iparvasút felkígyózó sínpárja között. A kétoldalt álló tömött lombú fák résein aranyom pászmákban vert át a nap. Megállapítottam, hogy két egészséges, jól gyalogló láb sokat ér és az élet nagyon szép.

A patak mindenütt szemberohan, hol a jobb, hol a bal oldalon csörög, csobog, muzsikál. A sziklás, köves helyeken buzog és harsog haragosan. Minden száz, kétszáz lépésre gerendákból rótt híd szalad át a megvadult vizecskén.

Különös robaj üti meg fülemet. Ez nem lehet a patak zúgása. Nézek jobbra, balra, fel, le, semmit sem látok.

– Hopp hó! Vigyázat!

Az utolsó pillanatban ugrom félre a lefelé robogó iparvasúti kocsiik elől, amelyek szálfákkal megrakodva éppen most bukkannak elő a kanyarodó mögül. Mindegyik kocsin egy-egy ember áll, mereven figyel előre a pályára, keze a féken. Viszik a hajnal óta kivágott fákat a bisztrai fatelepre. Kisvártatva jön a mozdony is, tömzsi kis dohogó, pöfögő jószág. A kormos mozdonyvezető barátságosan szalutál.

Aztán megint csönd lesz. Csak a vadpatak moraja zúg mindenütt.

Minden fordulónál újabb panoráma. Nem lehet abbahagyni a fölfelé kaptatást. Az új s új szépség lépésről lépésre csalogatja beljebb és feljebb az embert. Hegyek fölmeredő fala, sziklák bizarr koponyája, kopár gerincek, viruló erdők, mély völgyek, egymásba szakadó kisebb patakok, feketén ásító barlangok. Ez már az igazi havas, vadkanok és medvék hazája…

*

Most Nagy Klárikáról számolok be neked, barátom. A kis szöszke, hétesztendős Nagy Klárikáról, akivel a havason találkoztam. Ha megtudod, hogy kicsoda ő, nem bánod meg, hogy elolvastad írásomat.

Ötnegyed órai kaptatás után kis gerendahát elé érkeztem. A ház falára fekete kátránnyal felírva: „Sinus-ház”. Följebb, a hegyoldalon töméntelen sok kaptár. Itt is, ott is méhek zümmögnek tova a levegőben. A ház előtt piros ruhában, mezítláb, szalmaszín hajú kislány áll. Szépen köszön:

– Kezét csókolom, bácsi!

Leülök az udvaron a padra. Miközben pihenek, beszélgetni kezdek a kisleánnyal. Ó, sok-sok érdekes dolgot tudok meg tőle. Elsősorban azt, hogy apukája méhész, aki most tűzifáért van a hegyen. Nagy Jánosnak hívják. A kislány Nagy Klárika. Volt egy nagy fekete kutyájuk, a Medve, de az meghalt három nappal ezelőtt.

– A méhektől halt meg, bizony. Elaludt a kaptárok között. Eső után volt, a Medve megázott, büdös volt a bundája, s a méhek megtámadták. Annyi sok méh volt rajta, csomóban. A hasán is lógtak. Édesapám kergette el a méheket. Medve sírt, vonított. Bejött a házba, lefeküdt a kemence alá és reszketett. Reggelre ott találtuk megdögölve. Itt temettük el a hegyen. Most aztán nincs kutya…

– Iskolába jársz?

– Igenis, második osztályba.

– Dédán jársz iskolába?

– Nem. Édesapám magyar, én is magyar vagyok. Édesapám azt akarja, hogy magyar iskolába járjak tanulni.

Elmeséli Klárika, hogy innen, a havas közepéről az ötödik faluba jár le mindennap iskolába. Disznajóra. A törékeny, mezítlábas kis szöszke sok-sok kilométeres utat tesz meg naponta azért, hogy magyar szót halljon az iskolában, magyarul tanuljon meg silabizálni, betűt vetni.

Nagy Klárika, Nagy János leánya, bizony mondom neked, hős vagy te!

Ködös őszi reggeleken, mikor majd fölkelek kényelmes ágyamból, eszembe jutsz. Magam előtt látlak majd, amint hegyen-völgyön át, kilométereken keresztül szeded apró lábaidat, hogy pontosan érkezzél a kis falusi iskolába.

*

A Sinus-háznál, amelyet egy hajdanta itt lakó erdőmérnök csúfnevéről neveztek el a falumunkások, ér utol a fölfelé iparkodó kisvasút. Felkérezkedem a mozdonyra. A gépészen és fűtőn kívül még egy csendőr őrmester izzad a forró kazán mögött. A mozdony után az üres kocsik egész sora zakatol fölfelé, lábukat lefelé lógató, szundikáló munkásokkal.

Lázár úr, a főgépész buzgón magyarázza nekem, tudatlan városinak, hogy mi az az „üver”. Azok a kis mellékvölgyek, mondja, amelyek a hegyek oldalán futnak lefelé a nagy völgybe, és apró patakokat csurgatnak a Galonyába. Sokat tanulok a famesterségből is. Megtudom, hogy mi a különbség a mezgés korában kivágott és a mezge nélkül vágott fenyő között. Milyen fákat használnak bútorokhoz esztergályos munkákhoz, milyeneket házépítéshez, milyeneket zsindelykészítésre és tüzelésre. Nagy, nehéz tudomány ez.

Tanulgatom a vidék elnevezéseit is. A Kétágtól megy föl, bal felé a Kisgalonya völgye. Fönn van a Kőgerinc, a Füstöskő. Az ormok felől szakad lefelé a Magyarós-patak, Szépkőpatak, Mihálypatak, Fokhagymáspatak, Zsidópatak, Bárópatak, Hollópatak, György Ferenc-patak. Minden fordulónak, minden sziklának, minden hídnak neve van.

S az egész fölött uralkodik magasan, magasan, szinte elérhetetlen magasságban a fenséges nevű két csúcs: az Isten asztala és az Isten széke.

Pogánykori áldozások emlékeit őrzi vajon ez a két név? Vagy a nép vallásosságáról beszél, amely Isten nevéről nevezte el a vidék legmagasabb csúcsait? Ki tudná megmondani?

*

A parányi iparvasút siheg, hörög, tolat előre-hátra, úgy kapaszkodik fölfelé a zegzugos utakon. Egyre vadabb vidékekre érkezünk. Dél felé jár az idő, de idefent hűvös van. Ahogy kihajolok a forró mozdonyból, friss, szinte jeges fuvallat csap arcomba.

Már ott járunk, ahol pár hónappal ezelőtt borzasztó erdőégések pusztítottak. Rettenetes lehetett, amint lombkoronák helyett égnek ágaskodó lángok koronáit borzolta a szűnni nem akaró szél, és a sisteregve, pattogva égő fenyőkből feltörő füst gomolyogva szállt a magasságba.

– Olyat láttam akkor – mondja az egyik munkás –, amit sohasem fogok elfelejteni. Az egyik tisztáson, amelyet már négy oldalról vett körül a pattogó tűz, fiatal őzsuta állott. Egy helyben állott, szimatolt minden oldalra és reszketett. Megesett rajta az ember szíve. Aztán egyszerre abbahagyra a reszketést és tüzes, vad elszántsággal, gyönyörű ívben vetette bele magát az égő erdőbe. Éppen a lángok kellős közepébe. Eltűnt a füstben.

– Rengeteg állat pusztult el akkor – tódítja a másik.

Körülnézek. A kisvasút keskeny, mély árka fölött megszenesedett fatörzsek hajolnak keresztül. Kidöntött, megpörkölt, félhalott fák borítanak egész hegyoldalakat, Egyes helyeken ennyi sem maradt. Csak csonkok merednek ki a földből, gyászfeketén, rokkantan és szomorúan, sűrűn egymás mellett. Ötezer hold erdő égett el pár nap alatt ezen a vidéken. Ez a legborzasztóbb pompe funebre, amit valaha is láttam életemben. Iszonyú gyászi pompa, roppant temetés.

Egyes helyeken még a föld is kopár maradt, vastagon kiégve, üszökkel és hamuval borítva. De a legtöbb helyen győzött már a diadalmas burjánzás, a sűrű és kiirthatatlan vegetáció.

*

A „kompokig” mentem fel a mozdonnyal. Ez a kisvasút végállomása. Innen már csak gyalog lehetne feljebb menni a csúcsokra, a havasok legszentségesebb világába.

Majd máskor. Egyelőre búcsúzunk. Farkaséhes vagyok.

A famunkásoktól kapok egy „pillangót”. Amolyan kis hajtányféle az, négy kerékkel és lapos deszkaüléssel. Egy ember előre ül a fékhez, hogy visszavigyen a völgybe, a havas aljába.

Hajrá! Elindulunk.

A pillangó nem hiába pillangó. Csak úgy zúg a fülem mellett a szél, amint repülünk lefelé. Váltókon zökkenünk, hidakon robogunk át. A vezető hirtelen fékez. Sápadt munkásemberek állnak a sín két oldalán.

– Kisiklottunk – mondja az egyik. – Alig tudtunk leugrálni.

Lenézünk a mély völgyszakadékba. Hántott fatörzsek hevernek odalent rendetlenül, s egy pozdorjává törött vasúti kocsi szilánkjai.

Ezek után lassabban, óvatosabban megyünk lefelé. Baleset különben csaknem mindennap történik itt, a meredek hegyoldalakon. Délután három órára érkezem haza. Enni, enni, enni!!!

*

Este van, barátom. Be kell fejeznem hosszúra nyúlt levelemet, mert a lámpából kifogyott a petróleum. Serceg, füstöl, kormol, pislog. Rögtön elalszik. Én is elalszom rögtön. Majd holnap tovább mesélek. Addig is szeretettel köszönt igaz barátod:

Dsida Jenő

(Megjelent az Erdélyi Lapok 1934. évi 174. számában.)

III. rész »