Magyar karaván Itálián keresztül
Százhetvennégyezer vértanú sírja között.
Beszél a Colosseum
Per merita gloriosa centum septuaginta quatuor Sanctorum Martyrum una cum quadraginta sex summis pontificibus quorum ibi corpora in pace sepulta sunt qui omnes ex magna tribulatione venerunt et ut haederes fierent in domo Domini – mortis supplicium pro Christi nomine pertulerunt. – Magyarul: Százhetvennégyezer szent vértanú és negyvenhat pápa teste pihen itt békességgel, akik valamennyien nagy sanyargattatások közül jöttenek, és hogy örökösök legyenek az Úr házában, életüket adták Krisztus nevéért.
Ez áll Szent Sebestyén katakombájának ajtaján.
Régente itt kellett lemenni, Szent Sebestyén templomából, a Callixtus-katakombákba is. Ma már külön lejárata van a Callixtus-katakombáknak, ciprusokkal, virágokkal és kriptákkal teli, temetőszerű kertből vezet le az út az élet és halál, a keresztény hősiesség földalatti birodalmába.
Süt a nap, a fákon ugrándoznak, repdesnek és csicseregnek a madarak.
A megnyílt kriptaajtóból hideg lehelet csap arcunkba és meglibben tőle a kicsiny gyertya lángocskája, amelyet ősz, nagyszakállú szerzetes ad kezünkbe.
Megindulunk lefelé a lépcsőn.
Ki ne borzadna meg arra a gondolatra, hogy ezek a sötét, földalatti folyosók és üregek, amelyekbe imbolygó, gyönge fényt vet a gyertya riadt lángja, ezer kilométer hosszúságban szövik keresztül-kasul az Örök Város földalatti területét? Annyi bizonyos, hogy nem volna jó eltévedni bennük.
– A hely, ahol állasz, szent!…
A vezető tört németséggel magyarázza az őskeresztények életét, a keresztényüldözések napjait, az ősi római temetkezési szokásokat, az első pápák működését a katakombák világában, amelynek sötétségét Krisztus szeretete sugározza be lelket derítő fénnyel.
Az arcok meghatottan rándulnak, a kezekben reszket a gyertya.
Magunk elé képzeljük az őskeresztények temetését… Mormoló imádság. Vontatott, halk ének hallatszik messziről. Az egyik fordulónál apró csillagpontokként tűnnek fel a lassan lépkedők mécsesei. Négyen hozzák a halottat, ruhákba, leplekbe takarva. Elhelyezik a falba vájt koporsónyi üregbe. Gyászszertartás. Valamennyien letérdelnek, és imádkoznak mélységes csendben. Csak a mécsek és gyertyák sercegnek… – Elképzeljük Szent Péter apostolt és az első papokat, amint buzdítják és vigasztalják a halálra ítélteket… – Látjuk magunk előtt a rémült menekülést, mikor – nem tisztelve a temetkezési helyeket védelmező római törvényt – katonák törnek be a katakombákba. Kezükben sistereg a fáklya, villog a fegyver.
Menetelnek, menetelnek. A fáklyák kialszanak, a folyosóknak, üregeknek pedig se vége, se hossza. A katonák megállnak, visszafordulnak. Nedves, áthatolhatatlan sötétség mindenütt. Jobbra-balra halottak, halottak és halottak…
Róma negyvenhárom katakombájában körülbelül ötmillió halott pihen.
A sírüregekben sokhelyt porladó csontokat, koponyákat látunk. A pápák sírhelyei egymás fölött. Mindenütt feliratok, képek, ábrák. Galamb az olajággal. A jó Pásztor, Krisztus a hallal, az utolsó vacsora. Latin írások, régi római edények és szobortöredékek. Szent Cecília sírja… Kis beugró kápolnák kőoltárokkal.
A falak szimbolikus ábrái és feliratai mind érthetőek számunkra. Az azóta elröppent kétezer évet áthidalja a hitnek és hagyománynak megszakíthatatlan folytonossága. Csaknem az egész katolikus dogmatikát ott találhatjuk a katakombák falán, és ábrán, íráson mindenütt a legelső főpap: Péter, Péter és mindenütt Péter!…
A történelem mélységeiben, a hit nagyszerűségében, a hősiesség fenségében megfürödve, fáradtan és sápadt arccal, de feledhetetlen élménnyel és emlékkel gazdagodva kerültünk fel másfél órai bolyongás után a napsugárra, amelyben ujjongva énekeltek a madarak…
* * *
Visszafelé haladva megtekintettük a Quo Vadis-kápolnát, St.
Sixtus-pápa templomát, a Caracalla termáit, Nagy
Konstantin diadalívét, a Fórumot, a régi császári paloták
romjait és a Colosseumot. Az utóbbiakat csak futólag, mert
tudtuk, hogy még visszatérünk hozzájuk.
Autóbuszon jókora körsétákat végezve érkeztünk meg a lateráni bazilikához.
A szépséges templom homlokzatán Krisztus szobra látható, körülötte tizennégy
szent óriási faragott mása. A búcsúimák elvégzése után – ezzel
be is fejeztük a négy bazilikában sorra végzendő búcsúimádságokat – megnéztük Michelangelo főhajó-mennyezetét,
a padozat XV. századból való remek mozaikját és a legnagyobb római orgonát.
A bazilika jobb oldali oldalfalában pillantottuk meg II. Szilveszter pápa
emlékreliefjét, amelyet a magyar milléniumi esztendőben állíttatott Fraknói
Vilmos nagyváradi kanonok a magyar szent koronát küldő pápa emlékére.
A lateráni bazilikából a Santa Croce Gerusalemme templomba mentünk,
amelynek sekrestye-kápolnájában őrzik Krisztus kínszenvedésének ereklyéit.
Még a Scala Santa megtekintésére is jutott idő. A Scala Santa
huszonnyolc tyrusi márványlépcső, amelyen – a hagyomány szerint – Krisztust
a megostoroztatás után levezették.
A nap már lenyugodott. Az alkony szürkesége mind vastagabban és vastagabban
terült szét a városon. Az ablakok, utcalámpák kigyulladtak. A hat óriási
autóbusz, amely rendelkezésünkre állott, mindenkit hazaröpített szállodájához.
* * *
Máris félek, hogy túlságosan sok szuperlatívuszt használtam eddigi írásomban. A szép, szépséges, nagyszerű, gyönyörű, csodálatos és más hasonló kifejezések csak úgy ömlenek az ember tolla alól. És ugyanakkor érezni kell, hogy mennyire szürke, semmitmondó szavak ezek, mennyire nem fejezik ki a lélek igazi elragadtatásának ünnepélyes, megindító, nagy tartalmát.
Milyen szót találjak hát akkor arra a felséges éjszakára, amikor zarándokcsapatunk néhány tagjával ott állottam a reflektortól megvilágított, holdsugártól szelíden befutott Colosseum közepén?… Colosseum és holdfény?… – biggyesztheti le száját a közhelyeket nem szerető olvasó. Néhány héttel, vagy akár nappal ezelőtt bizonyára én is úgy tettem volna. De milyen nagyszerű, újszerű volt felfedeznem azt, hogy néha a közhelyeknek is van igazságuk. Hogy az elcsépelt, sokat hallott szép is lehet szép, amikor személyesen, az élmény eleven, meleg, lüktető húsába öltözve találkozunk vele. Mint ahogy a giccses, túlszínezett, ízléstelen itáliai levelezőlapok unalomig ismert ciprusos tájait is elragadtatva ismertem fel és üdvözöltem, mikor először pillantottam rájuk a valóságban.
– Hol állott a császári páholy? – kérdezi valaki elfogódottan és suttogva, mert hangosan beszélni nem mer az ünnepélyes éjszaka csendjében.
– Ott – mutat a vezető a sötéten feltornyosuló, hatalmas falakra.
– Hol voltak a vadállatok? Hol jöttek ki? – kérdés kérdés után tolakodik a szájakra…
Örökké hálás lélekkel köszönöm a sorsnak azokat a pillanatokat, amelyeket mindenkitől félrehúzódva, egyedül tölthettem a Colosseum gigászi, csöndes kövei között… Túlságosan fűtött, regényes fantázia sem kellett ahhoz, hogy egyszeribe megelevenedjék előttem a Colosseum. Hogy ezer fáklyától legyen világos és vakító. Hogy lássam a hatalmas római méltóságokat bevonulni római díszhelyeikre. Hogy lássam a zajló, tolakodó tömeget, amint izgatott tapssal várja, követeli a véres látványosságokat. Gladiátorok viaskodnak közvetlenül előttem.
Pollice verso: – a hüvelykujjak lefelé fordulnak.
Keresztény tömegek énekelnek. Arcuk ég, szemük lángol… Még néhány pillanat, és itt a biztos halál…
A Colosseum körporondjának közepén nagy fakereszt áll. Mussolini állíttatta, és hirdeti, hogy a mártírok ezrei a kereszténység szent helyévé avatták ezt a helyet.
Szerettem volna kivallatni a holdat, amely éppen olyan némán, mindentlátón és titokzatosan suhant el a Colosseum kövei fölött, mint kétezer évvel ezelőtt. Mindent tud, de hallgat. Mindent látott, de nem beszél. Csak világít, hogy a rejtelmes éjszakában láss te magad, ha van szemed látni a láthatatlant.
Félkettőkor váltunk el egymástól, hogy alhassunk még valamit a másnapi nagy nap, a pápai fogadtatás napja előtt.
