Mihai Eminescu

Velencei szonett

Gőgös Velence oly kihalt: a téren

zenétlen csönd, a báli fény kilobbant.

Ódon kapuk lépcsőzetére, roppant

márványokon a hold suhan fehéren.

 

Okeanost ríkatja a kanális.

Ő futna örökifjú szenvedéllyel

s menyasszonyát csókjával öntené el,

de a falakra loccsan zúgva máris.

 

A városon temetők csöndje trónol.

Szent Márk, a századokból itt maradt, agg

remete éjfélt kongat a toronyból.

 

Szibillák nyelvén, mély, bongó szavaknak

ütemén mondja, mit mélázva gondol:

„Fiam, a holtak – holtak is maradnak!”

Veneţia

S-a stins viaţa falnicei Veneţii,

N-auzi cântări, nu vezi lumini de baluri;

Pe scări de marmură, prin vechi portaluri,

Pătrunde luna, înălbind pereţii.

 

Okeanos se plânge pe canaluri…

El numa-n veci e-n floarea tinereţii,

Miresei dulci i-ar da suflarea vieţii,

Izbeşte-n ziduri vechi, sunând din valuri.

 

Ca-n ţintirim tăcere e-n cetate.

Preot rămas din a vechimii zile,

San Marc sinistru miezul nopţii bate.

 

Cu glas adânc, cu graiul de Sibile,

Rosteşte lin în clipe cadenţate:

„Nu-nvie morţii – e-n zadar, copile!”