Temetőben
Köröttem csend – és temető.
Csak néha suttog valami,
csak néha lehet hallani:
ez ő, ez ő, ez ő! –
Azután minden újra csendes,
és álmodik a temető.
Én hajtott fővel ballagok,
s a néma árnyak szembe jönnek,
s a sírkeresztek rámköszönnek,
és megtisztelnek a nagyok – –
Én a halottak ismerőse,
révedő szemmel ballagok.
Utánam huhog a Jövő,
a Múlt, Jelen, a sok kereszt,
s az árnyak kara zúgni kezd:
ez ő, ez ő, ez ő! –
Azután minden újra csendes,
és álmodik a temető.
Mese
Most mesét mondok:
Ősz fele jár –
És hullnak a lombok
És fú a szél
És komoran és fenyegetve
Jön a tél,
Jön a tél!
Búsat mesélek:
Ősz fele jár –
És hullnak az évek
És múlnak az évek
És komoran és fenyegetve
Jön a tél,
Jön a tél.
Andersen meséiből
A kertre vert
az esti köd.
A szél beszél
a fák alatt.
Hűvös, nyügös
ilyenkor itt,
de jó a szó
és fogva tart.
Búsan suhan,
zörög, zokog,
mint akinek
halottja van.
Valószinűtlen
fut az út:
mesés körök,
örök mesék.
Beföd a köd,
levert a kert
s a szél mesél
a fák között,
S az ember áll
a fák alatt
és integet
és bólogat.
Csak ennyit írok: D. J.
Meg ezt ki fejti?
Tán nevemet jelenti – –
Talán csak hóbort, –
talán értelme
Dalos volt, Jó volt,
és Daccal tudott Játszani.
A természettől elzárva, lefüggönyözött szobákban, könyvek között nőttem fel. A természet rajongó szeretete nem magától lobbant lángra bennem,
és nem is a természet maga volt az, ami felgyújtotta. Egy vers volt. Assisi Szent Ferenc híres naphimnusza. A Cantico di Frate Sole. Tizenkét éve annak, hogy először olvastam ezt a verset, és ma megdöbbenek arra a sötét gondolatra: milyen iszonyú, milyen vigasztalan volna az életem, ha nem ismerném. Olyan vers ez, amely nélkül nem lehet élni, vagy legalábbis nem lehet boldognak lenni.
Drága Szent Ferenc! Napos, virágos olasz tájak éneklő vándora, akinek szívéből el nem fogyott az ujjongás és arcáról még az omló könnyek között sem tűnt el a mosolygás fénye. Aki számára meleg esőként hullott az isteni jóság a kegyelmek magasából, és aki olyan határtalanul szerelmes volt az emberszerető, világot becéző kedves Istenbe, hogy majd megpattant a szíve a határtalan szerelemtől.
[…] – Hogy nem zavarták, nem bántották a nehéz körülmények? Hát az igazság az, hogy nem találtunk mi ebben semmi különöset, örvendtünk, hogy végre együtt lehetünk, hogy van külön lakásunk. Sok mindenen átsegített, azt hiszem, az is, hogy sok humor és gyermekesség is volt benne. Mindig mesélt, tervezgetett. Például hogy veszünk egy szamárszekeret, abban lakunk, és beutazzuk rajta a világot. Mert nagyon szeretett volna utazni. Emlékszem, egyszer lejött valaki a Fundaţia Ragalától, hogy ki volt, arra nem emlékszem pontosan. Megbízást adott a teljes Eminescu fordítására. Mikor kettesben maradtunk, megkérdeztem tőle, hogy ha lefordítja, elmehetünk újra Debrecenbe? Nem, kacagott, elmehetünk a honoráriumból a New York-i világkiállításra is! […]
Beszélgetés Imbery Melindával, a költő özvegyével »
Az aradi Irodalmi Jelen Kiadó megjelentette Láng Gusztáv és Urbán László munkáját.
A NYME 2009 nyarán Cd-rom-on megjelentette az eddigi legteljesebb Dsida „kötetet”.
Erdélyi írók országjárása Nyugat-Magyarországon 1934-ben
(Balogh Péter írása)
Ha szeretne értesülni a honlapra felkerülő újdonságokról,
kérem, írja ide az emailcímét:
