Marosi Ildikó:
Felejtsd el arcom romló földi mását
Beszélgetés Imbery Melindával,
a költő özvegyével
„Most végtelenül hálás vagyok neked. Úgy érzem, egészem Neked köszönhetem – annak a vágynak, hogy méltó legyek Hozzád és végre elérjük célunkat – ezt a szép és komoly felbuzdulást. Aminthogy régi szép írásaimat is Neked köszönhetem. A kutya-vers és a Viola-ciklus soha meg nem született volna, ha Téged, Édes, meg nem ismerlek. Ha te nem vagy mellettem! És még annyi sok-sok vers.
Sokszor volt az az érzésem, amikor pódiumon álltam, hogy – tulajdonképpen Neked tapsolnak, csak ők nem tudják.”
A Keleti Újság fejléces papírjára gépelte Dsida Jenő ezt a vallomást 1935-ben, és mellé sorolhatjuk a költő legszebb szerelmes verseit – azok is mind őhozzá szólanak, előbb a „csendes, vézna, sápadt szőke leányhoz”, később menyasszonyához és felségéhez: Imbery Melindához.
Az „égi más” ott jár a halhatatlanság arany és kék szavakból szőtt ködében, immár irodalomtörténeti és esztétikai tanulmányok tárgya. Mi pedig most itt ülünk a „földi” Imbery Melindával, Szabó Lajos feleségével, és jóízűen beszélgetünk.
– Nem tudok én okosakat mondani. Csak azt és annyit, ami éppen eszembe jut… Nézze át talán a leveleit. Igaz, én nagyon régen nem lapoztam bele. Van köztük néhány még 1928-ból való is, akkor én még nem ismertem Dsidát. Abafájáról keltezettek, amikor ott privát-tanítóskodott. Házasságkötésünkkor maga Dsida megsemmisített egy halom régi levelet, kéziratot. Aztán a háború alatt veszett el sok. Teljesen feldúlva találtuk a lakásunkat, óriási halomban hevertek a papírok a szoba közepén. Később Létay Lajos segített a megmaradt kéziratanyag és levelezés újrarendezésében.
– Egy évig Radnótra küldtek a szüleim, hogy megerősödjem, mert nagyon sovány és beteges voltam, és főleg azért, mert remélték, hogy ezalatt vége lesz köztünk mindennek. Mindkettőnk szülei jobb házasságot kívántak nekünk. Azt mondták: mit akarhat egymástól két ilyen senki, amilyenek mi voltunk akkor. Ő volontőrösködött egy lapnál, amolyan kifutó újságíró volt, aki összeszedi a híreket, betelefonálja és apró tudósításokat ír. Azt hiszem, életében a legnagyobb pénzösszeget akkor kapta, amikor 28 tájban érkezett egyszer vissza Szatmárról, és az állomást rosszul világították, s beleesett egy mozdonymosó aknába. Eltörött az orra, sokáig feküdt a klinikán. Utána szülei beperelték a vasutat, kártérítést kapott.
– Szóval, ott hagytuk el, hogy engem Radnótra száműztek. Oda írta a leveleit, ha volt bélyegre pénze…
Kolozsvár, 1936. augusztus 26.
……anyagilag ebben a pillanatban nagyon rosszul állok, édes kicsim. Miután levélben bevallottam, hogy állok, mert lassan vissza kell fizetnem adósságaimat szüleimnek, nagyobb kölcsön után kell néznem. Azonkívül gyilkolnak mindenfelől. A fogorvosnak tartozom 2000 lejjel, a Hargitának két részlettel jövök (1200 lej), perelni akarnak, szabónak 1300 lejjel tartozom, az Ellenzéknek (Ady-könyvért) 250 lejjel. Forgács Pista sürgeti a ruhaszövetkezet árából fentmaradt 1150 lejt, s a fizetésemet csak részletekben kapom. Pedig haza most jó pár hónapig legalább négyezer lejt kell adnom, ha el akarjuk kerülni a végső katasztrófát. Nagyon bízom a fizetésemelésben, és a Baumgartner-díjban. Ebben a pillanatban még ez a levél- és válaszbélyeg is komoly gondot okoz. Ilyen okokból nem tudtam elküldeni a Babits-könyvet…
– Valóban megkapta a Baumgartner-díjat?
– Soha, csak mindig szó volt róla.
– Tulajdonképpen mikor ismerkedtek meg?
– Egészen véletlenül… Nagynéném, Nagy Albertné, akkoriban a kolozsvári árvaleány-nevelőotthon igazgatónője volt. Nagyon sokat voltam az árvagyerekek között, egyszer egy évig ott is laktam, mert betegeskedtem. Sokszor rendeztünk műkedvelő előadásokat a gyerekek javára, én tanítottam őket énekelni, mert nálunk a családban mindenki muzsikált. Egy időben még Zsizsmann énekkarában is énekeltem. Apám pedig a kereskedelmi mellett a konzervatóriumot is elvégezte. Akkor, októberben Csűrös Emília egyik darabját akartuk előadni, apám írta az előadás zenéjét, én kísértem zongorán. Csűrös Emília megbetegedett, és helyette egy fiatalember jött a próbára. Dsida Jenő vette át a darab rendezését. Novemberben, a születésnapomra már fényképet kaptam tőle. Az első időkben szinte kizárólag csak Kuncz Aladárról beszélt nekem. Csak ő foglalkoztatta! Körülbelül ezekben az időkben írta a Bútorokat. Az oka is megvolt: a harmincas évek elején, a nagy gazdasági válság idején, leépítették az édesapját, állás nélkül maradt. Édesanyja kosztadásból tartotta egy ideig a családot.
Talán az sem véletlen, hogy közvetlenül ezelőtt ismerkedett meg József Attilával, olvassa csak el az 1930. januárból keltezett levelet, amelyet Dsidához írt. Több levele is volt József Attilától, sajnos, csak ez az egy maradt meg; az Igaz Szóban különben már megjelent.
Hódmezővásárhely, 1930. jan. 16.
Kedves Dsida Jenő!
Itt küldök tizennégy verset, helyezd el őket, kérlek, tetszésed szerint. Midőn találkoztunk, a Helikonról s a Pásztortűzről szólottál volt, én mindkét lapotokban szívesen dolgoznék.
Két dologban kérnélek egyben, ha nem esnék nagyon nehezedre. 1., hogy a lap azonnal küldje a kijáró fizetséget, mert én bizony abból a havi száz pengőből élek, amit Hatvany Lajos jóvoltából kapok. 2., szeretném, ha a szerkesztők elküldhetnék számomra a lapot, legalábbis azt, amelyikben írásom napvilágot látott.
Ha sorsom fordulna, immár egy kissé, igaz örömmel néznék szét nálatok. Régi vágyam ez, ám Istenem nem juttat hozzá.
Azt hiszem, tifelétek nem s ösmernek eléggé, annyira, hogy egypár hónapig,amíg körülnézhetek egész Erdélyben, megélhetést is találjak. Igazán fáj a szívem, hogy Bécset és Párizst,bár újságot árulván, megjárhattam, de fajtám távolabbi rétjei felé út mégsem adatik.
Fábián Dániellel együtt írtunk egy Bartha Miklós-röpiratot, amelyből a napokban küldök majd számodra is.
Ölel rendelkezésre álló barátod
József Attila
Bpest, VI. Andrássy út 6. III. 12.
– Említettem már, hogy szüleink nem voltak elragadtatva a kapcsolatunktól, ezért mindig titokban találkoztunk. Életemben annyit nem hazudtam! Mindig jól ki kellett mennünk a városból, mert ha megláttak, beárultak. Emlékszem, jártunk a Hójába sízni, a Törökvágás körül volt egy kedves vendéglő, ahol forralt bort lehetett inni. Néha mi is beültünk, ma is emlékszem a két rettenetes ócska képre a falon, és hogy milyen jól esett a vaskályha melege, hogy kipirult tőle az arcunk. Akkor nekünk minden gyönyörű volt, mert olyan fiatalok voltunk. Erről írta a Vendéglő a havas hegyek között című versét. Leginkább a monostori erdőbe, néha a Szent János kútjáig is elmentünk...
Kolozsvár, 1932. augusztus 15.
Egyedül indultam neki a hosszú útnak. De nem jöttem a rendes úton [kiránduláson volt a Szent János-kútnál – M. I.], mert még bementem egy kicsit a hegytetőn levő erdőbe, hogy lássam a helyet, ahol már annyiszor voltam – nem egyedül, hanem egy rossz kislánnyal, aki most olyan messze van. Te Muki, akkor jöttem rá a legrémesebb felfedezésre: az az erdő nem a monostori erdő, hanem a Bükk erdő nyúlványa.
– Ha már a monostori erdő szóba került, megkérdem, miért választotta Dsida a Viola nevet ciklusa élére?
– Annyit tudok mondani erről, hogy mindig úgy szerette volna, hogyha lányunk születik, Violának, ha pedig fiunk, Zoltánnak kereszteljük... Remek felolvasó volt, és sokszor játszottunk úgy, hogy felolvasott egy verset, nekem meg ki kellett találnom ki írta. Nagyon szerette Tóth Árpádot meg Kosztolányit. Könyvtára nagyrészt verseskötetekből állott.
– Nászútra Debrecenbe mentünk, ösztöndíjat kapott a nyári egyetemre. Ekkor írta az Örök útitársakat és a Csokonai sírjánál című versét. Utána másfelé is utazgattunk, megfordultunk Pesten is, de olyan szűkösen telt a pénzből, hogy Veszprémben valósággal kiszöktünk a szállodából, mert már a portásnak borravalóra nem futotta. Budapesten a Rádióban is fölolvasott, és emlékszem, hogy Szerb Antallal is találkoztunk.
– Miközben utaztunk, szegény anyósom majd lejárta a lábát, hogy nekünk megfelelő lakást kerítsen. Hogy olcsó is legyen és mégis elfogadható. Mert 1800 lejnél nem adhattunk többet lakásra. Végre talált is az egykori kolozsvári Zápolya utcában egy kis, egyszoba-alkóvos-konyhás lakást, de olyan volt az, hogy az ablakon is ki-be lehetett közlekedni. Nemrég jártam arra, most már majdnem a földig érnek az ablakai. Nekifogtunk a berendezkedésnek, ketten festettük le az ajtót, a konyhát kettéválasztottuk egy függönnyel, a fele padlót befestettük. Szegény, ő festette, padlófestékkel. Volt egy „garnitúránk” – egy asztal, két karosszék meg egy kanapé. Az egyik szobában minden kölcsönből volt. Sokat tervezgetett, mit csinálunk, ha egyszer pénzünk lesz, és építhetünk egy házat magunknak. Még azt is lerajzolta pontosan, milyen lenne a berendezés.
– Hogy nem zavarták, nem bántották a nehéz körülmények? Hát az igazság az, hogy nem találtunk mi ebben semmi különöset, örvendtünk, hogy végre együtt lehetünk, hogy van külön lakásunk. Sok mindenen átsegített, azt hiszem, az is, hogy sok humor és gyermekesség is volt benne. Mindig mesélt, tervezgetett. Például hogy veszünk egy szamárszekeret, abban lakunk, és beutazzuk rajta a világot. Mert nagyon szeretett volna utazni. Emlékszem, egyszer lejött valaki a Fundaţia Ragalától, hogy ki volt, arra nem emlékszem pontosan. Megbízást adott a teljes Eminescu fordítására. Mikor kettesben maradtunk, megkérdeztem tőle, hogy ha lefordítja, elmehetünk újra Debrecenbe? Nem, kacagott, elmehetünk a honoráriumból a New York-i világkiállításra is!
– Máshol járt még külföldön?
– Volt, egyszer Olaszországban. Előtte négy hónap alatt tanult meg annyira olaszul. Hogy egy kiránduló társaságot kísért. Ez feltétele volt az utazásának. Lehet, hogy ez az út adta az ötletet egy későbbi regénytervezetéhez is…
Kolozsvár, 1936. február 9.
Még sok új témám van. Muszáj írnom, elsősorban azért, mert megint művésznek érzem magam. Másodszor pedig azért, mert szükségem van a pénzre. Meglátod, mennyit fogok dolgozni. Hogy a regényemet mikor fogom befejezni, nem tudom. Kellene vagy egy nyugodt hónap, ami nincs. Egy nagyon nagy téma, hallgass ide, leírom röviden... Egy hatalmas óceánjáró hajó élete. Teljesen modern, szikratávíró, rádió, stb. (A Wagon-Lits-től kértem egy csomó prospektust, leírást.) A hajó neve: Európa. Lesz vagy száz-százötven, kétszáz szereplő. Az olvasó csak a nyolcvanadik, századik oldalnál jön rá, hogy a szereplők Európa történelmének, irodalomtörténetének legnagyobb nevei. Goethe, Napóleon, Leonardo stb. De szerepelnek benne a híres könyvek főszereplői is: Gulliver, Faust, Mephisto stb. Ebből nő ki a bonyolult cselekményű, szétágazó regény; melynek célja, hogy bemutassa: Európa nagy kultúrája megért a pusztulásra. A Sárga-tengeren jön is egy óriási tájfun, és a hajó elsüllyed. Egyedül én menekülök meg, aki aztán elmesélem az egészet. Persze a regényt első személyben írom meg... Nagyon sokat akarok dolgozni, mert úgy érzem, nagyon elszürkültem a napi robotban, és csaknem minden régi fényesség, aranyozás lekopott rólam.
– De hát ez is csak terv maradt; mint annyi sok más. Puskint is komolyan akart fordítani, kezdett tanulni oroszul. Úgy emlékszem, az Exegi monumentumot még francia alapján fordította, de már az orosszal is összevetette. A kínaiakat szintén franciából fordította, aztán Szerb Antal fölkérésére egy új Shakespeare-kiadáshoz az Ahogy tetsziket akarta újrafordítani. Ebből elkészült talán pár oldal. Keveset tudott dolgozni, illetve írni, főleg amikor a Keleti Újságnál volt. A Pásztortűzről is azért vették le a nevét, mert nem küldött elég kéziratot. De mikor is írt volna többet, ha délelőtt, délután, általában este 11-ig bent ült a szerkesztőségben…
– Akkor kezdett újra komolyan dolgozni, amikor a Tükör előttbe fogott, de hát mire ennek megjelent a második része a Helikonban, ő már nem élt. Ezeknek a részeknek a korrektúráját és revízióját még csinálta személyesen. Mondta is szegény, hogy jó reklám lesz a Helikonnak, mert tudják, hogy meghalok. Azelőtt ugyanis egyszer visszautasították a közlését, hogy hosszú a lapnak… Pedig már csak a pénzért is szükségünk lett volna rá. Csak a Hintz patikában 4227 lejre növekedett a gyógyszerszámlánk, amit a halála után fizettem ki. Pedig a kórházban rengeteg ingyen gyógyszert is kapott.
– A betegsége előtt is sokat foglalkoztatta a halál gondolata?
– Csak néha voltak szorongásai, halálfélelmei. Azt mindig mondta, hogy nem lesz hosszú életű. Irtózott a sötéttől. Például ha hazament a szülei lakására, a Fürdő utcába, a kaputól mindig csengetett, az édesanyjának föl kellett gyújtani a villanyokat, annyira irtózott még a kis zöld fasoron is végigmenni sötétben. Egy időben pedig még éjjel is csak lámpafénynél tudott aludni. Rendszerint éjszakánként írt vagy vasárnap. Korán fekvő voltam, de sokszor felébresztett, hogy felolvassa, amit írt, vagy mert félt. Emlékszem, hogy megijedtem, mikor először meghallottam, hogy ver a szíve! Nem is dobogott, hanem valósággal fújtatott. Született szívbaja volt. Lehet, hogy ezért szeretett volna orvos lenni, csak a szülei kedvéért iratkozott jogra. De az utolsó szigorlatát, azt hiszem, nem tette le, legalábbis sokszor említette, hogy készül a vizsgára.
– Közvetlen a halála előtti hónapokban kezdte írni a Tükör előttet. Decemberben még dolgozott, a karácsonyi lapszámnak ő volt a technikai szerkesztője. De már állandóan lázas volt. Akkoriban egy Gergely Bandi nevű orvos járt hozzá. Ebben az időben rajzolta Nagy Imre is odahaza. Nekem sohasem sikerült a képet megszereznem. Gy. Szabó Béla szintén nagyon szerette Dsidát, a Pásztortűznél még egy kis padlásszobában együtt is dolgoztak egy ideig. Ő is értékelte a Gy. Szabó képeit, írt is róla, és mindig tervezte, hogyha egyszer sok pénzünk lesz, vásárolunk tőle. A nápolyi pasztell sorozatból. Később Gy. Szabó elmesélte, hogy Dalmáciában járt éppen akkoriban, és egyszer, amint a tenger partján ült, megérezte, hogy meghalt Jenő!
– Súlyos beteg tulajdonképpen négy hónapig volt, a halála előtt. Az utolsó két hetet kivéve, amit otthon töltött, a kolozsvári zsidó kórházban, az újságírók ingyenes ágyában feküdt, külön szobában, kitűnő orvosi ellátással. Még Angliából is hozattak neki repülővel gyógyszert. Először paratifuszra gyanakodtak az orvosok, majd éppen nagypénteken orvosi konzílium megállapította a végleges diagnózist: Belső szívburokgyulladás, szepszises alapon. A konzíliumban Hateganu, Mátyás Mátyás és a legjobb akkori kolozsvári orvosok vettek részt. A láza 37,2-ről vagy 37,4-ről hirtelen szökött fel 41 vagy éppen 42 fokra, és utána éppen ilyen hirtelen zuhant le a hőmérséklet, ez így ment heteken keresztül. Megőriztem a kórházi lázlapot, ha érdekli.
Kiválasztott két lázgörbét:
- V. 31.
- 12 óra 37,8°
- 3 óra 37,6°
- 8 óra 39,8°
- 10 óra 38,5°
- 12 óra 37,5°
- VI. 3.
- 8 óra 36,4°
- 4 óra 40,6°
- 7 óra 38,8°
- 8 óra 37,3°
- 10 óra 37,7° (3 órát tartó hidegrázás)
– Amíg nem ment föl a láza, rettenetesen rázta a hideg, még a hőlégkamra alatt is reszketett, pedig ez a villanykörtékkel kirakott buraféle olyan meleget sugárzott, hogy mindig elperzselte az ágyneműt. Mikor pedig zuhant a láz, ömlött róla a víz. Aztán az ereiben trombusok keletkeztek, először a lábában, aztán a tüdejében, végül agyvérzés ölte meg. Az utolsó két hétben hazavittük a szülei lakására. Vasárnap, a névnapomon még mondta, hogy most nem köszönthet engem, de ha meggyógyul, kapok tőle egy kicsi kutyát. Vasárnap este érte az agyvérzés, és kedden este hét óra körül halt meg, 1938. június 7-én. Még egészen egy évig sem voltunk házasok.
– Ideiglenes kriptába temettük, majd egy esztendő múltán a végleges sírboltba került át. Bár ő mindig azt akarta, hogy olyan egyszerű sírhelye legyen, mint Csokonainak, de a szülők ragaszkodtak a kriptához. A Sírfelirat című négysorosát vésték a homlokzatra… „Felejtsd el arcom romló földi mását”. Ezt az utolsó sorát ennek a végakaratnak nem mindig sikerül teljesíteni.
– Élnek-e még Dsida szülei?
– Csak az édesanyja, leánykori nevén Csengeri Tóth Margit. Győrben él a kisebbik fiával, a Jenő öccsével, aki ott színész, művésznevén Dsida Aladár. Az édesapja alig most egy esztendeje halt meg. Angyali szelíd ember volt, ő pedig teljesen az édesapjára hasonlított. Milyen ember volt külsőre Jenő? Inkább érdekes, mint szép arcú ember. Alacsony, filigrán testalkatú, 24 éves fiú volt, amikor megismertem, és haláláig nem sokat változott. Különben nagyon sok képem maradt róla, mert egyszer kaptam tőle egy fényképezőgépet ajándékba, amelyet aztán elsősorban ő használt. Szeretett fényképezni! Hamar elkezdett kopaszodni, s tréfásan örökké engem okolt érte. Cigarettázott és ivott is, de sohasem mérték nélkül, miből is telt volna rá! Sokat éjszakázott, későn kelt, és szeretett kávéházba járni.
– Melyik Dsida-verset szereti a legjobban?
– Ezt nem tud nám így pontosan meghatározni. Talán a Dal az elmaradt vallomásrólt, vagy az Esti teázást, a Tóparti könyörgést…
– Létezik még kiadatlan vagy nyomtatásban meg nem jelent Dsida-kézirat?
– Nagyon sok! Azt is mondhatnám, a versek többsége, amelyek közül sok olyan is van, hogy ő sem vette volna bele egy szigorúbb válogatásba. Aztán itt vannak a gyermekkori versei, aminek egy részét még Benedek Elek jelentette meg a Cimborában. Cikkei, tanulmányai, amelyek akkoriban a lapokban láttak napvilágot. Külön rovatai is voltak, mint a Vallomások vagy az Édes anyanyelvünk, na meg a fordítások egy része is kiadatlan. Természetesen ennek az anyagnak az átnézése és válogatása igen nagy és alapos munkát igényel; azt hiszem, az egész hagyatékról a legteljesebb áttekintése most már Láng Gusztávnak van, aki a doktori értekezése tárgyául választotta Dsidát.
– A kiadatlan Dsida-hagyatékot nem ajánlotta fel az Irodalmi Könyvkiadónak?
– Nem. Ne higgye, hogy ez részemről valamiféle nemtörődömség! Nem érzem magam illetékesnek beleszólni ilyen ügyekbe. Csak segíteni. Egy kritikus azt írta Dsidáról: költő, semmi más. Én feleség voltam, semmi más.
Utunk, 1968. 9. szám
Marosi Ildikóról:
