Égi mezőkön

MIT FOGSZ FESTENI ?

P. [Plávec] Bettykének ajánlom

Az én szám üres szavakat fecseg:
tiéd a szín és tiéd az ecset.

Most olyan friss vagyok,
mint reggel szokott lenni csak az ember,
olyan tiszta, impresszióktól mentes,
mint rúdra tüzött fehér vászon,
amely a szélben repdes, –
mint egy álmatlan nagy álom után, –
ma olyan friss vagyok.

És lehajtom a főmet
és mélyen frissen levegőt szivok
és kifeszitem vásznamat előtted.

Fényes-fehéren rajzolódik,
mint Sztambul ócska házai között
a napsütött mecset –
Hadd lássam, mit fogsz festeni:

Tied a szín és tied az ecset.

Nagybánya, 1925. szeptember 18.

EGYSZERÜ VERS

Ha innen elmehetnék,
a zúgó élet piszkos zsivajából,
s nem lennék itt csak visszajáró emlék,
amelyen mindig sűrűbb lesz a fátyol:
ha innen elmehetnék.

Magas hegycsúcsra törnék egyedül
hová eddig csak gondolatban másztam,
s egy fenyőerdő gyantaszagú szélén
laknék szegényes, kicsi deszkaházban.

Jó testvéreim lennének a fák
a gyalulatlan deszka bútorok
és beszélgetnénk minden alkonyatkor,
hogy messze-messze milyen a világ.

Estére imádkoznám
Nagy fenyves-dombon, térdenállva szépen,
fáradt fejemet csonka törzsre hajtva –
a fák figyelnék áhitattal,
csudálkoznának rajta
és így mulna el lassan évre év.

…S egy alkonyatkor Te is idejönnél.
Szép fehér arcod még sápadtabb lenne,
bomlott hajadat cibálná a szél
és én ujjongva néznék a szemedbe:
– Minálunk szép –
Ez itt az erdő.
Mindig vártalak. Áldott, aki eljő.
Jól tetted, testvér, hogy eljöttél hozzánk!

És attól kezdve ketten imádkoznánk.

Szatmár, 1925. október 3.

ESŐCSEPPEK

Tóth Erzsikének ajánlom

Sötét, altató őszi délután
az álmaimat kutatom:
jácintvirágú, babérkoszorús
álomarc után rovom az utat
tündérországban – csendesen.

Sötét, altató őszi délután
eső kopog az ablakon –
zöldposztójú kis íróasztalomnál
mélára-lankadt, zsongó fejjel
hallgatom.

Sötét, altató őszi délután
az ablak szolgál képkeretnek:
a lejtős, sima sürgönydróton
egymásután simulnak, kúsznak
a parányi kis esőcseppek.

Sötét, altató őszi délután
futnak a dróton végesvégig,
ezer esőcsepp, ezer árva
és együtt hullnak le a sárba,
amikor egymást utolérik.

Sötét, altató őszi délután
sürgönytvivő drót-utakon,
tündérországban, zengő réten
az álmaimat kutatom –
s nem hullok le, míg el nem érem.

1925. október 19.

ELMÚLT NYÁRHOZ

Ki a himnuszod dobját verte,
azoknak bíbor rózsát
osztogattál szerte
és behintetted őket nyári jókkal,
perzselő tüzes, afrikai csókkal
– és lábad nyoma most már messze ég.

Nézz vissza még!

Ki a dalodat sohse zengtem,
nézzél arcomba, szánj meg engem,
fürössz ki finom, hófehér sugárral
s ha nem is kacagósra,
de mosolygóra moss át! –
Csókolj meg szépen, hűvösen
s adj egy hervadó, sárga rózsát!…

Szatmár, 1925. október 24

ÁLDOTT SZEMFÖDÉL

Levert, csatakos, bánat-arcú reggel,
A járda tele hullott levelekkel.

Megyek, megyek, a szívem alig él,
s takar a köd, mint sűrű szemfödél.

Nyomában annyi didergető láznak
szívemben fojtott remények csiráznak.

Talán elindult messze-messze már,
akit a lelkem felujjongva vár.

Világos-kéken palást fénylik rajta
és tűz-szerelmes, égető az ajka.

Közelségéről nem ad hírt nekem,
csak elém toppan, némán, hirtelen!

Most olyan édes ez az őszi átok,
hogy csak hiszek és messzire nem látok!

Áldom, aki álmomon őrködött:
a rejtő, fátylas, összetört ködöt.

Áldott, ó, áldott ez a szürke reggel!
…s a járda is – a hullott levelekkel!…

1925. november 6.

ÉGI MEZŐKÖN

Egy séta emlékére

Nézd, kicsi lány! –:
Mennyi sok apró fehér bárány
ballag az égi mezőkön –
csillagokat legelnek
s mikor hallgató mély éjszakákon
a csend muzsikál,
az ő kolompjuk csilingel fülünkbe.
Nézd, kicsi lány!

Egyszer majd mi is bojtárok leszünk
ott az égi mezőkön.
Nappal a Fényesség csóktüzében égve
táncolunk, ujjongunk boldogságtól-ittasan
a fehér barikákkal –
Meglovagoljuk őket, viháncolunk,
s csókokat hajigálunk egymásnak,
meg az ég ablakán kikönyökölő
huncut kis angyalkáknak.

Este pedig, mikor az Álmosság
végigsimogatja fáradt tagjainkat
és rácsókol szemünkre:
egyszerű, fűszagu akolban fogunk elaludni,
édesen mosolyogva, boldogan,
kezünket belesüppesztve mélyen
egy-egy szendergő jószág selyempuha gyapjába
és úgy suhannak el sorra az éjszakák.

…Alkonyodik.
Mennyi sok fodros-bodros fehér bárány
ballag az égi mezőkön!
Így hazafelé menve,
daloljunk, integessünk nekik, kicsi lány!

Szatmár, 1926. március 25.

FIÚK, HA HALLANÁTOK!

Igaz barátaimnak ajánlom:

Bányai Lászlónak és Vernes Gyulának

bajtársi szeretettel

Csöndes szép este van,
csak néha mesél
öreg világról,
vén legendákról
az ablakomba hajló
sok-sok levél.

Testvéreimre gondolok,
akiket vert az átok
és hallgatom
a suttogást:
Istenem! – Fiúk,
ha hallanátok!

Elmondják, hogy itt
búsak a magyar lányok
és jaj, mindegyik árva
és köd borult
körös-körül
a Hargitára.

Elmondják, hogy itt
szomorúbb a fűzfa,
nemesebb a kőris
és szebb itt minden
mindörökké,
ha temető is.

…Terveket temetek,
elhagyok
mindennap százat,
de mégis, mégis:
szívem se lázad:
itthon vagyok.

Ti messze ácsorogtok,
hol a siket
Duna siet
s ívlámpafénynél
idegenül nézitek
a nagy vizet.

Erre minálunk
millió csillagú
végtelen bolt
s úgy tud sírni
és fogni és hívni
a Szamos, a Körös,
a Maros, az Olt…

Szatmár 1926.

MIÉRT EZ A CSÖNDESSÉG?

Kolozsvárt a Mihály templomban
most üt delet a toronyóra –
Párisban most vár valaki
narancsizű jó őszi csókra.

Szatmáron esik az eső,
fut az idő, pereg az orsó:
Fonnyadt levél a halott parkban
most hullott le a legutolsó.

Miért ölel ez az üresség
hidegen és hurkot-vetőn?
Miért ez a nagy őszi csend?
Miért e bús hely: temetőm?

Hiszen valahol messzi ajkat
a vágy karmin-pirosra fest, –
hiszen van kolozsvári bál
s őrült táncot jár Budapest!

Van Páris, New-York a világon,
napos India, szent hegyek!…
…Kis karkötő órádra nézel
és én még mindig nem megyek.

Szatmár 1926. november

KAPUHOZ ÉREK

Késő este. A hold suhan.
Futok nyugatnak, vagy keletnek.
Szent Mihály templom tornya kongat
s fehér szellemek kísérgetnek.

Hunyt szemmel nézek életemre,
a legszebbre, a legcsunyábbra,
melyet úgy öltöttem magamra,
hogy nem kérdeztem: mi az ára.

Ez az üreszsebű koldusság
nekem fáj, vagy mindenkit öl?
Én mindig egész lelket adtam,
s felet kaptam mindenkitől.

De jobb is lenne már bucsúzni:
Isten veled, süvöltő bóra,
csöndes éj, tavasz és kóborlás –
Én már sietek nyugovóra.

Szellemárnyékok kísérgetnek,
ezerféle emlék kinoz,
s messze, egy sötét sikátorban
eljutok egy vén kapuhoz.

Odabent talán semmi sincs,
talán minden van, ami nem volt;
aki ott belép, álmot alszik,
holtan is él és élve megholt.

Be szép is lesz. Arcára nézek
a fehér szellem-kiséretnek:
Akik gyűlöltek, künn maradnak,
akik szerettek, bejöhetnek.

Késő este, a hold suhan.
A sötét kaput nézem, nézem…
Aztán gyorsan becsöngetek
s ez a vers lesz a kapupénzem.

Kolozsvár, 1927. április 17.

IDŐSZÁMÍTÁS

Minden szív külön bolygó, égitest
és annyiszor jön új nap,
ahányszor a szív fordul önmagában.
A napok egyre múlnak.

Minden szív külön óra, szuverén.
Míg földi percek szállnak:
külön év, külön időszámítás
s öregszik önmagának.

A gyors szívekben napok telnek el
az álmoktól a hangig –
Petőfi ötszáz évet élt talán
és Ady kétszer annyit.

Minden öt percben egyszer itt az ősz:
a fecskék tovamennek –
És én csak sírom ősi bánatát
ezeréves szívemnek.

(1927. június 3.)

AKADÁLY VOLTAM

Tegnap még megtorpant
rajtam a szél,
amint az élen álltam.
Akadály voltam:
rám csodálkozott és kikerült.
Ma már meztelenül állok,
áttetszőn, mint a felhő,
könnyedén, mint a szikkadt szivacs.
Minden apró szellő-nyilacska
pórusaimba furakodik
s alig lassult futással
iramlik keresztül rajtam.
Holnap üres lesz a hegyél:
láthatatlanná válik,
kinek igazsága láthatatlan.
Akadálytalan pusztában,
fertőzetlen űrben
futhat a szél,
süvölthet a vihar szabadon
Isten felől, Isten felé.

ANDERSEN MESÉIBŐL

A kertre vert
az esti köd.
A szél beszél
a fák alatt.

Hűvös, nyügös
ilyenkor itt,
de jó a szó
és fogva tart.

Búsan suhan,
zörög, zokog,
mint akinek
halottja van.

Valószinűtlen
fut az út:
mesés körök,
örök mesék.

Beföd a köd,
levert a kert
s a szél mesél
a fák között,

S az ember áll
a fák alatt
és integet
és bólogat.

VALAMIT SZÓLNI KÉNE

Nagyon sokat kutattunk,
semmit se leltünk.
Reszket a lomb a szélben.
Reszket a lelkünk.

Úgy jött ez a hüvösség,
észre se vettem –
Hát hová is megyünk még
szomorú ketten?

Az alkonyati napfény
unott tréfákat űz ma,
réveteg mosolyában
csillan a fűzfa,

De már az útra este
borít ködöt
s csobogó álom sirdogál
a víz fölött.

A mult is elmosódik
mint ócska holmi…
Valamit tenni kéne.
Valamit szólni.

VÁNDORLÁS A KÖDBEN

Búsan locsognak szerte a szürkeszinű tócsák
ahová balga lábam teszem tétován.
Dérkönnyek permeteznek füstös fák során
s lelkemet öntik el, hogy szomjamat eloltsák.
Egyenes hosszu úton rossz szekér zörög;
elhagy, eltűnik. Messze lompos ködgomolyban
biztat a távol torka: Siess egyre jobban! –
és én remegve félek: a vándorlás örök.

Ma álmot láttam édes mesepalotáról
és égető vágy marja véresre szivem
és fejem puha párnán addig nem pihen,
míg küszöbétől engem bármi elhatárol.
Csak menni, menni, menni, aztán menni újra
csalóka ködös úton sáros-egymagam
és halk mesés nótákat sírni céltalan,
kifeszült idegekkel, mint a hárfa hurja.

Villámló aranycsillag ült homlokomon,
erőtlen fürteimet özönnel takarta.
Jött egy különös hangu tarkatollu szarka
és elrabolta tőlem. Gúnyos, monoton
csörgéssel kiabálta szerte, hogy felismert:
Nini, a csalafinta bolondszivű herceg!
– Hittem, hogy kincseket még szebbeket is szerzek,
s csak vártam és bolyongtam, nem hívtam az Istent.

Most locsognak köröttem a szürkeszínü tócsák,
amerre fáradt lábam teszem tétován,
dérkönnyek permeteznek füstös fák során
s lelkemet öntik el, hogy szomjamat eloltsák.
Pásztortüzek riadnak végig a tetőkig
Hahaha, volt egy vándor, elfogta a láz,
s most egy kopasz juharfa tövén éjszakáz… –
Immáron estre fordult. Álomba törődik…

[MOST EGYEDÜL VAGY…]

Most egyedül vagy, oly magányban,
amilyennek a békés szív örül.
A nyári kert tömör pompája
madárfüttyös nagy csönddel vesz körül.
Most, most elkezdhetsz énekelni
mély férfihangon, öblösen,
zenghetsz: mily szomorú a teljesültség,
zenghetsz: ennyi volt összesen?

Zenghetsz, mélyhúru férfiének,
fogytán az ifjuság fehér kalácsa
zughatsz, gordonka zsongó idege,
bughatsz, magányos, fájó, tiszta brácsa!
Ne bánd, ha hangod félrecsusszan,
ha elbicsakló és rekedt,
nem fülek hallják, szegfükelyhek isszák
az izzófényü éneket.

Úgy hagytad el az ifjuságot,
mint aki hörgő hófuvásu, téli
estén párás szobát hagy el
s hogy még marasztják, titkon azt reméli,
de mind hallgatnak, senki sem szól,
szél fú be az ajtóközön,
ő lassan indul, keze a kilincsen
és visszanéz és elköszön.

Úgy hagyott el az ifjuság,
mint a holtak. Bizony, holtak szokása
habfátyollal takarni el
arcukat, hogy többé senki se lássa.
Utoljára még megölelnéd,
de karodat lágyan lefejtik
és ellopják és kiviszik a holtat
és énekelve földbe rejtik.