Pünkösdi várakozás
(1923–1927)

HÁLAADÁS

Köszönöm Istenem az édesanyámat!
Amig ő véd engem, nem ér semmi bánat!
Körülvesz virrasztó áldó szeretettel,
Értem éjjel-nappal dolgozni nem restel.
Áldott teste, lelke csak érettem fárad,
Köszönöm, Istenem az édesanyámat.

Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este
imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve.
Köszönöm a szivét, mely csak értem dobban
– itt e földön senki sem szerethet jobban! –
Köszönöm a szemét, melyből jóság árad,
Istenem köszönöm az édesanyámat.

Te tudod, Istenem – milyen sok az árva,
Aki oltalmadat, vigaszodat várja.
Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk,
Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk!
Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel,
Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el!

Áldd meg édesanyám járását-kelését,
Áldd meg könnyhullatását, áldd meg szenvedését!
Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad,
Áldd meg két kezeddel az Édesanyámat!

Haldd meg jó Istenem, legbúzgóbb imámat:
Köszönöm, köszönöm az édesanyámat!!!

A PARADICSOM KAPUJÁBAN

Az ősi átok megfogant.
Alant vagyok, mélyen alant,
emészt az ópiumos város,
elmém zavart, beteg, homályos,
fuldoklok lázzal, szörnyüképpen,
patakban szakad verejtékem,
turom a földet, mint a féreg!

S a paradicsom kapujába
minden este visszatérek.

Bentről álom-illatok szállnak,
rejtélyek, titkok muzsikálnak
sa várom, hogy néha idekint
hüvösen, lágyan rálegyint
egy halk lehellet, bus, iromba,
vérrelizzadó homlokomra
és én kegyelmet sirva kérek.

A paradicsom kapujába
minden este visszatérek.

Bent erősbül egy halk futam
és hivogat szomoruan,
a könnyes zene mámorával, –
de angyal áll a kapuban.
Ószövetségi kemény angyal,
haragos tiltó mozdulattal
s kezében lángpallós feszül.

S hajnalig nézek a szemébe
őrülten, tehetetlenül.

ANNUSKA NEVENAPJÁRA (1923. JÚLIUS 26.)

Az ünneplők közt ugy hiszem talán, hogy
Szabad nekem is pár szót szólanom,
Érzelmeimnek halvány képét adni
E régesrég várt kedves névnapon.

El nem mondhatnám szóval ugy se mindet
Elmém beszédre bármiként szavaz:
Ki legnagyobb tért, sziveket betölt ma,
Ajakra, nyelvre rá nem férhet az.

Elég lesz ennyi: Őszintén, szivemből
Kivánom én a boldogságodat: –
Nem mondom, hogy rá egy felhő se menjen
Egy hosszu-hosszu emberélet alatt…

Hiszen ha nincsen felhő, nincs eső sem,
Könny nélkül lelkünk nem termékenyül
S a legnagyobb csapástól óvjon Isten,
Lélektől, mely nem érez, nem hevül!

Szeresd az Istent, s a mi szép hazánkat,
Szeressél engem s hü barátaidat,
Kik Veled vannak teljes életedben
S boldoggá tenni ugy óhajtanak!

Szálljon bár el sok évtized fölötted,
Érjen bár bánat, tépdeső vihar,
Szived maradjon érző, fásulatlan,
Lelked maradjon mindig fiatal!

KÍVÁNSÁGOM,
– nevednapja alkalmából –

A jó Isten tán nékem is meghallja
Egek felé kiáltó hangomat,
Midőn Te érted fordulok Hozzája…
Hiszen nem kérek Tőle én sokat:
Kérésem csupán egy rövidke mondat
És mégis minden, minden belefér:
Az élet szürke, csapkodó sarában
Lelked maradjon mindig hófehér!

Ha járva-kelve hallom a világot,
– Hazugság minden második szava, –
A szivem fáj és vágy ébred fel bennem,
Hogy fülem inkább mitsem hallana,
Egy oly világon vágynék akkor élni,
Mely mindig mindig igazat beszél: –
E csunya, piszkos, e hazug világban,
Lelked maradjon mindig hófehér!

Ha ketten, hárman néha összejönnek,
Miről is folyhat köztük szó-beszéd?
Egy másik ember lesz az áldozatjuk,
Kinozzák, szúrják, gyilkolják szegényt.
Midőn ezt hallod, fuss, szaladj el onnan,
A szó mielőtt még lelkedhez ér: –
Rágalmat szóró, pletykázó világban,
Lelked maradjon mindig hófehér!

KÉTFÉLE IMÁDSÁG

Este van, sötét van,
Imádkoz a gyermek:
„Én édes Jézuskám,
Kérésemet tedd meg!

Szép kicsi falovat
Láttam meg a boltba
S oly igen szeretném
Ha az enyém volna.”

Este van, sötét van,
Imádkoz az asszony:
„Gondviselő szemed
Felettünk virrasszon!

Sorscsapás, betegség
Bennünket ne érjen, –
Segits, oh segits hogy
Meg ne haljunk éhen!”

1923

PÜNKÖSDI VÁRAKOZÁS

Kész a világ,
Feszült, ünnepi várás
Tereng felette.
Halotti csend. Csak néha néha
Sóhajt az Isten lelke.

Kimérve minden pálya
Megtöltve minden lélek-lámpa,
Ahol csak úr a lét…
De jaj, sötét van,
Mélységes iszonyú sötét!

A zordon tömeg-árnyék
Némán zokogva kering utjain,
S csak egyet tud és egyet érez…
…Most váratlanul vágyon megvonaglik
és felzug Istenéhez:
Betelt az idő!
Sugarat, fényt, szint adj nekünk,
Mert epedünk!

Fényesség nélkül oly sivár az élet!
Nagy Alkotónk, oh mondd ki szent igédet
Legyen világosság!…

És ismétlik mindig erősebben
A felviharzott étheren keresztül
És felharsan az egek harsonája
S a végtelennek zsolozsmája zendül
Zsibongva, zsongva…

És nagy szavát az Ur – kimondja!

1924

ÉDESANYÁM KEZE

A legáldottabb kéz a földön,
a te kezed jó Anyám
Rettentő semmi mélyén álltam
Közelgő létem hajnalán;
A te két kezed volt a mentőm
s a fényes földre helyezett…
Add ide, – csak egy pillanatra, –
Hadd csókolom meg kezedet!

Ez a kéz áldja, szenteli meg
A napnak étkét, italát
Ez a kéz vállalt életére
Gyilkos robotban rabigát,
Ez tette értünk nappalokká
A nyugodalmi perceket…
Add ide, – csak egy pillanatra, –
Hadd csókolom meg kezedet!

Hányszor ügyelt rám ágyam mellett,
Ha éjsötétbe dőlt a föld,
Hányszor csordúlt a bánat könnye,
Amit szememről letörölt,
Hányszor ölelt a szent kebelre,
Mely csupa, csupa szeretet! –
Add ide, – csak egy pillanatra, –
Hadd csókolom meg kezedet!

Ha megkondult az est harangja
Keresztvetésre tanitott,
Felmutatott a csillagokra,
Ugy magyarázta: ki van ott;
Vasárnaponként kora reggel
A kis templomba vezetett…
Add ide, – csak egy pillanatra, –
Hadd csókolom meg kezedet!

Lábam alól, ha néha, néha
El is tévedt az igaz út,
Ujjaid rögtön megmutatták:
Látod a vétek szörnyü rút! –
Ne hidd Anyám, ne hidd hogy egykor
Feledni birnám ezeket!…
Add ide, – csak egy pillanatra, –
Hadd csókolom meg kezedet!

Oh, hogy igy drága két kezeddel
Soká vezess még, adja ég;
Ha csókot merek adni rája
Tudjam, hogy lelkem tiszta még.
Tudtam, hogy egy más, szebb hazában
A szent jövendő nem veszett! –
Add ide, – csak egy pillanatra, –
Hadd csókolom meg kezedet!

A legáldottabb kéz a földön
A te két kezed, jó Anyám!
Mindenki áldja közeledben:
Hát én hogy is ne áldanám?!
Tudom megáldja Istenünk is,
Az örök Jóság s Szeretet! –
Némán, nagy, forró áhitattal,
Csókolom meg a kezedet!

1924

MAMUSKA NEVENAPJÁN

Tudod-e, hogy milyen
Nagy a csillag-tábor?
Tudod-e hogy hány kis cseppből
Áll a nyári zápor?

Hány homokszem fekszik
Tenger messzi tájon?
Ezeknél már nem lehet több
Csak a kivánságom:

Ahány csepp esője
Van a fellegeknek
Annyi legyen azok száma,
Kik Téged szeretnek!

Fenn magas égben
Ahány csillag fénylik,
Annyi öröm legyen társad
Az életen végig!

Ahány homokszem van
Tenger messzi tájon
Édesanyám, a jó Isten
Annyiszor megáldjon!

A ZÁRDA UDVARÁN

Némán suhannak, fehér fátyol rajtuk,
Halk léptük alatt megremeg a rög,
S míg olvasójuk csendesen csörög,
Szüzi fohászban mosolyog az ajkuk.

Már alkonyat van, féligmeddig este –
Széjjelömlik a gesztenyefák árnya –
Beyer kótákat gyakorol egy lányka
S üteme szépen belesimul a csendbe!

Fapadon ülök én, az idegen –
S a nagy kaoszt messze kizárva
Megpihenek e boldog szigeten!

Liliom illat árad szerte frissen
S olyan minden, mint egy édes álom
És érzem, hogy most itt lebeg az Isten!

1924

ÚJ IMÁDSÁG

Nézd én Uram, a lázas világnak
Hörgő mellében vonagló kin dúl –
Csontkezü Halál végigsimitja,
S torzzá meredten oszlásnak indul.

Kezedből emelt roppant nagy égbolt
Hiába lövel szent, ölelő fényt:
Sóhajtoz a föld a hideg ürben
November esti zord temetőként.

Sötét ravatal, lobogó gyertya…
Hajdan édenkert, mily árva, mily bús!
Könyörülj rajtuk, gyere mi hozzánk;
Életet osztó, irgalmas Krisztus!

Rád néz a halott üveges szemmel,
Érintésedet epedve várja –
Életre vár, mint temetett Lázár,
Naimi ifju, Jairusz leánya…

Gyere hát Krisztus! Könyörülj rajtunk!
Nagy erős hangon mondd ki igédet:
A megfagyott vére pezsdüljön ujra!
Haljon a Halál, éljen az Élet!

1924

URAMISTEN!

Uramisten, ki verset irsz,
Különös verset, elbeszélőt, –
hallgasd e szót, e furcsa-kérőt,
mit egy szereplőd súg füledbe,
Uramisten, ki verset irsz!

Azért kell máma szólnom Hozzád,
mert éj van, a nap nem ragyog
és én olyan kiváncsi vagyok
arra a titkolt folytatásra –
azért kell máma szólnom Hozzád.

Nem felejtem el sohasem,
Megtanultam. A nóta régi:
Te hivtál engem, tudni, élni
szeretni, sirni, imádkozni, –
Nem felejtem el sohasem.

Velem Te bármit tenni birsz!
Gyászmenet lesz, vagy fürge tánc,
ballada lesz-e, vagy románc
költeményednek folytatása?
Uramisten, ki verset irsz!

1924

VÉN TEMPLOM ÁRNYAS GESZTENYÉKKEL

Vén templom árnyas gesztenyékkel
Kérdésekre vagy komor válasz,
mig falaidat körbe járom;
ki az idővel harcban állasz –
vén templom árnyas gesztenyékkel!

Vén templom árnyas gesztenyékkel!
(Repül a perc: egy, kettő, három…)
Templom vagyok a templom mellett,
ki falaidat körbejárom,
vén templom árnyas gesztenyékkel!

Vén templom árnyas gesztenyékkel!
Mindegy: öreg, vagy fiatal:
az Isten egyként lefigyel ránk,
s az élet egyként viadal; –
Vén templom árnyas gesztenyékkel!

1924

ALÁZATOS, KÖNYÖRGŐ ZSOLTÁR

Jóságos Isten, áldottszivü kertész,
ki minden reggel átsétálsz a kerten,
akit csodálunk gyökereket verten
figyelj: egy dudva zsoltárt énekel!

Jóságos Isten, áldottszivü kertész –
Szirmaim nem szép, pompás csillagok;
csak egy tövises, csúf növény vagyok,
lekonyult, béna, haszontalan.

Dudvának hinak. Mindenek gyülölnek:
megtüz a nap és kinoz a hideg,
mert nincs gyümölcsöm soha senkinek,
s én – mégis élni, élni akarok!

Mert, látod, mégis szép a madárének
és mégis szép a tavasz, illat, fü, rög,
s a kis méhecske énnekem is zümmög
és élni, élni, élni akarok!

Jóságos Isten, áldottszivü kertész!
Nekem nem árthat, aki örömest öl,
Csak Te ne bánts, ne tépj ki gyökerestől:
a kis dudvának legyen irgalom!

A fájón-édes élet napjai
legyenek mind-mind kiüritett kelyhek,
s Te légy, akinek zsoltárt énekeljek,
míg lassudan a kerten áthaladsz!

S a kis, szomorú, mihaszna dudvára
– kérlek Istenem: – olykor rátekintsél,
s az több lesz neki minden drága kincsnél
Ne tépj ki Uram! Élni akarok!

1924

GOLGOTÁN

Tépő szeg van a betüben, dalban,
a zengő nóta zord fakereszt –
Meghivogatnak csókosan, némán
s halni kivánva ezen a szép fán,
és sóvár szivem el nem ereszt.

Keveset jártam, mégis lankadtam,
s dőlni szeretnék valahová –
Érdes bitóhoz simulva mennék,
ha fájna is, de rajta pihennék,
csukott pillákkal nagyon soká.

Furcsa vágyamat magam csodálom!
minek is tövis homlokomon?
Nagyon zokogva, nagyon szeretve
borulok rá a kemény keresztre,
s szálkás derekát megcsókolom.

Vedd, Sorsom, vedd a súly-kalapácsot
csendüljenek a dalos szegek:
mielőtt az éj fátyolát vetné,
ritmussal törd a csontomat ketté,
s rimekbe halkult halott legyek!

Szépen szeretem ezt a világot,
azért teszek most ilyen nagyot:
mindent adva és semmit se kérve,
fájdalmas szépen meghalok érte, –
de harmadnapra – feltámadok!

1924

AZ AJÁNDÉKOZÓ ISTEN

– Nesze, kis fiam, játék!
Ne búsan, félve vedd,
hiszen olyan nagyon fényes:
örüld az életet!

Köszönöm szépen!

Nesze, kis fiam, játék!
Fogadd: el nem töröm!
A habnál is fehérebb
és úgy hívják: öröm.

Köszönöm szépen!

– Nesze, kis fiam, játék:
egy kicsit fekete,
egy kicsit különös,
de eljátszhatsz vele!

Köszönöm szépen!

– Nesze, kis fiam, játék:
csontból van és hideg
és kaszát tart kezében,
de jó mindenkinek!

Köszönöm szépen!
Köszönöm szépen!

1924

A GYÖNGÉK IMÁJA

Jó Uram, aki egyként letekintesz
bogárra, hegyre, völgyre,
virágra, füre, szétmáló göröngyre, –
Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz
csak nagyon-nagyon gyönge.

Mert pókháló és köd a sziv,
selyemszőttes az álom,
pehelykönnyü és szinte-szinte semmi
s én erőtlen kezem
még azt sem tudja Hozzádig emelni.

De azért vágyaim ne dobáld a sárba,
ami az Óceánnak
legdrágább, legkönnyesebb gyöngye!
Hiszen tudod, hogy nem vagyok gonosz,
csak gyönge, nagyon gyönge.

1924

ÓDA ÉDESANYÁMHOZ

Dicsértessél ma Te is itt a földön,
mert esküszöm, hogy nagyon nagy a Lelked
s a földi szivek földig borulását
Te mindenkinél inkább megérdemled.

Nézem, látom a teltzsákú sok évet
és érzem: nekem már semmit se hagy,
de büszke leszek mindéltemig arra,
hogy Te vagy nekem az, aki Te vagy.

Te vagy az, aki mindenkinek ad,
a szenvedőknek virasztást, vizet,
Te vagy, akinek mindenki adósa,
s akinek jóval senki sem fizet.

…Hadd legyek én hát az igazi zengő,
kis, régi gyermek rombadőlt tanyán
és harsogjam el hozsannás hitemmel
Dicsértessél, dicsértessél, Anyám!

1924

KARÁCSONYKOR

Találjátok ki: mire gondolok?
Arra, hogy ottkünn hófehér a táj
és közelg a szép mesés karácsony,
– s valami fáj.

Sok-sok testvérre gondolok,
kik görnyednek az átoksuly alatt
és velemegyütt nézik a karácsonyt
és a havat.

Az élet sürgős utain
be mennyi minden tarkaság elér
és milyen ritkán jön egy igazi ünnep
ami fehér!

Azután arra gondolok,
hogy hoz-e most a kis Jézus fenyőt?
és jaj, de máskép irnám ezt a verset
– tiz év előtt…

1924

KARÁCSONYI UTAZÁS

Készülődés

Karácsony közeleg.

Én állok itt az ablakom előtt

nézem a halkan pihéző havat

s egy kis bokrétás, száradó fenyőt

törögetek.

Ma szivem is van,

Meg-megdobban a kabátom alatt

és csilingeli ezer kicsi csengő:

Karácsony közeleg!

Karácsony közeleg!

Utban

Csodálkozol:

Te balga kis fiu,

ma olyan vignak látszol!

…Csillagáros bethlehemi éjben

hivogat máma engem is a jászol.

Megyek! Megyek!

az ajkam úgy dalol,

mig csörgős szánkóm megáll valahol

s letérdelve a kis Jézus előtt,

átnyujtom néki igaz ajándékul

ezt a kis, tépett bokrétás fenyőt.

Kérdezem

Mondd, kis Jézuskám

Decemberfagyon, szélen, havon át

miért nem hozhattam Neked

egy csokor édes, piros orgonát?

Most minden, minden fenyő és moha

Pedig tudom, hogy szereted a májust

és Teneked is szebb az orgona.

Az ünnep

Mennyből az angyal!…

Égnek a gyertyák.

Kacag az ének, teritve az asztal––

csak fáj, hogy sohse találkozik össze

a karácsony az orgonás tavasszal.

A kis Jézus beszél

Én szeretem a sápadt arcot is,

én szeretem a könnyes szemet is,

cirógatom a mellrebágyadt főt.

Akinek nincsen tettre kész,

merész,

lüktető, harcos piros orgonája

az hozzon egy kis álmodó gallyat.

sóhajva siró imádság fenyőt,

s az én kezem megáldja.

Hazafelé!

A gyertyák elalusznak

a távolodó kórus

altató, büvös simogató mákony…

Repül a szánkó,

csörgős csengője csilingeli csendben

Édes Karácsony!…

Tündér Karácsony!…

Boldog Karácsony!…

1924

SZILVESZTER ÉJJEL

Kezembe toll –
fehér papír előttem
s valami nagy, ünnepi várás
terjeng a levegőben.

…Hát mit tegyek?
Öltözzem gyászruhába
és sirassan az öreg évet,
melynek sirban a lába!

Vagy hófehér
tündöklő ruhát öltsek
és menjek az uj év elébe
mint Krisztushoz a Bölcsek?

Hát mit tegyek?
– – Számot vetek a multtal
és megszületik a világra
ez az ici-picike uj dal.

1924

EMLÉKÜL

Haracsek József emlékkönyvébe

Sokszor imádkozom:

Áldja meg az Isten,
akiket még eddig
soha jobban nem vert –
Áldjon meg az Isten
minden szenvedő,
jövő-magot vető,
béke-szerető,
vendég-szerető,
igaz magyar embert.

1925

A HARANGOZÓ

Halkan zengő furcsa hang!
A szivem nem is sziv talán,
hanem ijedten kopogó,
csengő, bongó, csilingelő
ezüst harang.

De ki rángatja ugy,
mintha szévihar rázná,
földrengés lökné?
ki kongatja ilyen lázasan
örökké,
örökké?

Mondjátok, hogy bolondot mondtam,
de én tudom,
hogy két gyémántgyürüs,
sima fehér kéz
harangozó egy kis templomban!

1925

HARANGZÚGÁS

Felhők.
A szinük ében
és sivitó széltől kavarva
jönnek sötéten.

Zokogva, hörgőn
sirva, könyörgőn
zúgnak a harangok.

Zúgnak csapatban
és felettük az ég haragja,
a villám
cikázva csattan.

Most jó lenne aludni
meleg párnáján egy nyugalmas zugnak,
mert jaj! – az ég sötét
és földig bókolnak a fák
és fenyeget a jégeső
és a harangok zúgnak!
… A felhők gomolyogva jönnek
és a harangok zúgnak.

1925

AZ UTOLSÓ LITÁNIA

Olyan szomorú; elmúlik a május
és multba-hal az orgona-búgás
és üressé lesz sok-sok délutánom.

Tömjén-füstösen ragyog be a nap
a fehér-arcu, néma Máriára,
gyertyák lobognak, villanyszemek égnek
és jázmin-csokrok esőzik a szirmot
a fehér-selymü oltár teritőre.

Nézek a finom templom-ködön át
a fehér-arcu, néma Máriára
és elmondom Neki
a legutolsó szép litániát!

Titkos értelmü rózsa,
Könyörögj érettünk!
Dávid királynak tornya,
könyörögj érettünk!
Elefántcsont-torony,
Könyörögj érettünk!
Mária aranyház
Könyörögj érettünk!…

KÖLTEMÉNY

Csűrös Emiliának

Itt földre hull a könny.
Felszárad.
Fellegfoszlány lesz, szürke pára
és imbolyogva fellebeg
a magas menny falára.

És messze valahol,
mint az angyalok vére,
lehull valakinek
kis színes kalapjára,
vagy a keze fejére…

Ugy-e, Istenem, ez a költemény?

1926. február 15.

A DÓNÁT KÁPOLNÁNÁL

Magasan áll, itélkezőn
és utja rögös, meredek.
Csöndesen lépek egyet-egyet
s közte virágokat szedek.

Ez a piros: lobogó vágyam,
ez lángol felém szerteszéjjel
s megégeti az ujjamat
pipacsos, forró szenvedéllyel.

Ez a fehér: – Istent hivom,
hogy tanuként szivembe lásson:
Milyen fehér, milyen fehér
az én messzire-gondolásom.

Ez a lila: ez tán a bánat,
mely halkan a nyomomba jár
s nótát illatoz a lelkembe -
Egész lombos bokréta már!

Ha még ragyogna hajnal-orcán,
mint titkos-tüzü, büszke lángvért,
nem adnám oda ezt a csokrot
bomlott-zenéjü száz világért.

De itt a csucs és este van.
Szitálgat már az enyhe harmat,
s a lassuléptü halk homály
minden ágbogat betakargat.

A kőfeszület öt sebe
busan, befelé, titkon vérez
– s én leteszem a csokromat
a Dónát-kápolna tövéhez.

Szatmárhegy, 1926. július

DE PROFUNDIS

Ma tört reám a legfeketébb óra
s nem hagy hajolni békés nyugovóra.

Szobámban tespedt, homály
és ezer kétség bordáimba váj.

Az eső esik, nyári permeteg.
Sohse voltam még ennyire beteg.

Lehet, hogy talán nincs mélyebb oka,
mint e halk eső, e sötét szoba.

Életem él még: mikor lesz halott?
Sok vergődést és kevés jót adott.

Nyolc óra már és nem tudom mi vár –
iszapos álom és kuszó hinár.

Sohse kacagott rám sok az örömből,
de ma különös kisértet dörömböl.

Fáj az este bus fáradt utamon,
de a legszörnyübb ez az unalom:

Ma nincsen cél, harc, nincsen hit, talány, ok –
Elcsunyultak a szőke, barna lányok,

ugy érzem éltem, mint egy rég unott izt
és elsirom az első de profundis-t.

1926. július

ÖSSZETARTÁS, SZERETET

Bus sirámu rengetegben
felzokog a torz halál,
bünös arcu esti fantom
pusztulásról prédikál.

Régi nyájunk szertezüllött,
földjeinken dult rögök,
s körbe lengőn, kárörvendőn
kacagnak az ördögök.

Ők pusztitnak, ők csinálták,
szavuk átkot, bajt hozott,
gyülölködést, szertehuzást
s minden ember átkozott.

Árva ember lelke mélyén
pattannak a büncsirák
a jószándékok elhalódnak
mint a dérütötte fák.

Mesterük volt, szent kereszten
meghalt értük hajdanán,
mégse tudnak könyörülni
önmaguk és más baján.

Ütlegelnek, hajba kapnak,
irigységtől mind beteg.
Hahotáznak őszi szörnyek
s haldoklik a rengeteg.

Jaj ne halljam, jaj ne lássam,
hullj le, hullj le drága mély
édes álom, elfelejtő –
könyörülj meg rajtam, éj!

Hull az álom, jő az álom
elüzi a rosszakat.
Hólepte láthatáron
közeleg egy kis csapat,

tüzzel, hittel, lobogóval
olyan mint a régi nyáj.
Fejük felett angyal szárnyal
és királyuk nagy király.

Napkeletről fényigézet
homlokukra ránevet,
s énekelnek, zengedeznek
sose hallott éneket:

„Amikor már álmot látunk,
mikor minden elveszett
egy remény van, egy igazság,
összetartás, szeretet?

Kéz a kézben, uj utakra
Két szemünkbe szél havas
duzzadó erőnk felujjong
s int felénk az uj tavasz.”

Hull az álom, jő az álom,
elüzi a rosszakat:
hóbelepte láthatáron
lépeget a kis csapat.

Szent zenéjü rengetegben
elnémul a torz halál
s bünös arcu esti fantom
már hiába prédikál.

1926. december 5.

FÜGGÖNY LEGÖRDÜL

Mesét fejez a haragos nyár.
Nincsen mit félnem semmitől,
akár a tél is jöhet most már.

A fecskeraj elszállt felettem.
Amit lehetett, megtanultam,
amit lehetett, megértettem.

Multam értelmét ugyse látom,
legfeljebb, hogy kezet fogott
velem pár igen jó barátom.

Istenem, holnap milyen mások
lennének hozzám, hogyha várnék…
Egyszer szépek a kézfogások.

Gyorsan lepergő könnyü dráma
volt minden, minden, ami volt:
Tizenkilenc az évem száma.

Függöny legördül, minden késő.
Kulisszák mögött mit zokogsz,
te meg-nem-tapsolt kis szinésznő?

Jól játszottad a szerepet,
de ha egyszer a szindarab rossz,
mit használ ott a szeretet?

Sikered uj darabra várna,
de az iró már nagyon álmos
és mélyen alszik nemsokára.

Vigasztaló szent szóra lesvén,
irtam e sajgó sorokat
holdsugaras szeptember-estén.

Szatmár, 1926

AZ ÖRDÖG KOCSIJÁN

Paták csattognak, kövezet szikrát hány,
Tajtékos lovak futnak, mint a sárkány.

Nyitott torkukból lángokat köhögnek.
Jaja zajlik a megtaposott rögnek.

Kocsis kalapján vörös tulipán,
s egy ifjú megy az ördög kocsiján.

Tüzlő szeme vad, szomoru-mély:
hivja lidérces ezer messzi kéj,

hivja ördög-szó, csók zenéjü város.
Kocsisa: ördög: vörös-tulipános.

Néha könyörög: „Állj meg már velem!”
de az csak hajt és nincsen kegyelem.

Alvó uccák vadul riadnak át,
visszahangozva a kocsi robaját.

s hol keresztez két uccatorkolat,
egy zárda mellett vágtat a fogat.

Az éjbe, mintha imát zengene,
úgy bámul tiszta száz ablakszeme.

Kocsis kiált, a két paripa fú,
s a kocsi mélyén zokog a fiú:

– Ott most a béke csókot integet,
földre szór titkos égi hireket.

Szüz lelkek mennek zsolozsmázva, ódon
korhadt-boltives kongó folyosókon.

Fejükön rezgő gloriola-pára,
s a kápolna vár hajnali imára.

…Paták csattognak, kövezet szikrát hány,
fut a vad szekér, paripája sárkány,

kocsisa kurjant, kereke zajog… –
– Fehér apácák… imádkozzatok!

Szatmár, 1927. február 13.

HUSVÉTVÁRÁS

Husvét, husvét! a kábult emberek
harsogva mennek templomi zászlókkal
tüzes-piros nagyszombat alkonyán.
Templomokból kibug az orgona.
a világ ujjong, kongnak a harangok
és körmenetre siet az anyám.

Szobám sötétedik, nehéz szivem
s azt gondolom: be jó is lenne már,
ha nem gunnyadnék többé pörlekedve,
szivemnek sánta lába meggyógyulna
s tüzes-piros nagyszombat alkonyán
mehetnék egyszer én is körmenetre.

Sok éve egyszer mentem az uccákon.
Szememből lassan könny hullott az utra,
könnycsepp és bánat, hervadás, halál –
Sok esztendős könnyek száraz nyomában
az életrekelt nagyszombati Krisztus
kicsi szobámba vajjon eltalál?

Benyit az ajtón, fénylő lesz az arca,
lelkem fala sugárzón hirdeti,
hogy megbékéltünk, nincsen haragunk…
Künt körmenet lesz, kongnak a harangok,
de mi Krisztussal, a drága Krisztussal
nagyszombat este ketten maradunk.

Kolozsvár, 1927. április 18.

GENÉZIS

A kozmosz nagyszerü, tüzcsóvájú, dohogó
teremtése ismétlődik bennem.
Dimenziónélküli, lélekszerü, furcsa
tűzködök és gőzök gomolyognak
idebent.
Gomolyognak, forognak, pöfögnek
és keringenek veszettül
Nem látom a célt.

Néha kiválik egy kis ködgolyóbis,
forgásában amint sürüsödik.
Forr, buborékos: éget.
Kivágom magamból külön bolygónak
és kicsinyég nagyon szépnek, nagyon melegnek
látom
és ilyen lesz belőle, mint ez itt
s az emberek messziről távcsövezve
Versnek keresztelik.

De a Törvények haladnak, nem állnak meg,
halódás jön a születés ősmelegére.
Rövid napok multán, borzongószelü estén
kezembe veszem ezt a papirt,
meg sok más keringőt, teleszitáltat,
olvasom, megcsóválom a fejemet,
mosolygok, felnézek a holdra:
Milyen különös-idegen!
Milyen messze van!
Milyen hideg!

Kolozsvár, 1927. augusztus

ŐSZI LEGENDA

Meredek szavai rázuhogtak
a házak görbe csatornáira,
keserves őszi délután volt
bus fátyolokkal a szemén.

Ütemes eső susogott sandán,
ázott a ferde uccák vándora:
Egy villanást keresett a fejében:
honnan került ide?

Bőséges szavai rázuhogtak
a szivek görbe csatornáira, –
minden csöpp nyomán gyermek fogant,
kékszemü és glóriásfejü.

És lőn, hogy feltámadtak ellene,
álmában angyalok hirelték
s az asszony, az asszony, az asszony
nem akart véle Egyiptomba futni!

Ütemes eső csobogott egyre
ázott a szürke uccák vándora.
Megölt gyermekek rekviemjét
zugatta a széllel az este.

Fáklyák gyultak amerre ment,
végtelen bánat szurka lángolt.
Egy őrült koldus az utcasarkon
fölismerte, fölzokogott –

s mondá neki: Felséges Ur!
jöjjön el a te országod! – –
Hullt az eső nyögött az ősz
és uj legenda született.

Kolozsvár, 1927. november 5.

UTOLSÓ VACSORA

Kezében megtörik az ostya.
Az arca ólomszürke már.
(Szétzilált ágyán Mária töpreng:
Merre jár, jaj merre jár?)

Júdás éjsötét szemébe
kapzsi vágyak kervalya ül ki.
(Mária sóhajt csöndesen:
Fájdalmas áldás Jézust szülni.)

– Bizony mondom, az Atyához megyek,
mielőtt a Vigasztalót hoznám –
(Mária susogva fohászkodik:
Vezéreld haza hozzám!)
Fáklyások lopóznak a hegyre,
az olajfák furcsán összesuhognak…
(Mária egyedül sírdogál:
Mi lesz holnap?)

Hirtelen búgó szélvihar hördül,
a Cedron morajlón felrian –
(Mária belesikolt az éjbe:
Meghal, meghal a fiam!)

Kolozsvár, 1928. május 20.

SZÜLETÉSNAPI KÖSZÖNTŐ ÉDESANYÁMNAK,
1924. május 12-ÉN

Ha van még nap az égen,
Ugy ma ragyogjon az.
Ha van még alvó élet,
Ugy ma legyen tavasz!

Ha van még sziv a földön.
És van még szeretet,
Ugy ma üljön a világ
Örömünnepet!

Ha van Isten az égben,
– S hogy van, azt tudom ám!
Ugy ma áldjon meg Téged
Édes, jó Anyám!

PÜNKÖSD

Ujjong a lelkem s telve van örömmel:
Ma érkezik a régvárt vendég!

Bár liliom-palástot
Vehetnék vállaimra
S elébe úgy mehetnék
Hogy szűzfehéren üdvözöljem Őt! –
Bár tüzrózsákat, égő sziveket
Szórhatnék szét a nagy világon,

Hogy illatot és szineket
És imákat találjon,
Amerre jár! –
Bár lenne szivem ünnepi
Zsolozsmát zengő, nagy harang,
Mely szétkiáltja örömét,
Hogy csengjen-bongjon tőle a határ!

Pedig, kit várok, csak egy kis madár,
Remegő szárnyu, hófehér galamb! –
– – De benne ég az örök Láng,
A szent tevésre ihlető nagy Isten!
Szemén pünkösdi tüzek nyelve csap ki
S igy tekint le ránk!

Csak a pihegő, hófehér galamb!
De Őt imádom, amig élek,
S előtte hullok térdre egyedül
Parányi semmiségem
Alázatos mély érzetében
Mikor felettem átrepül:
Mert ő az Ur és Ő a Lélek!

S tőle várjuk fényes újulását
A föld szinének
Ő hozzá csap fel ezer ének
Ostromlón zugva pünkösd hajnalán:
Oh jőjj el! Jőjj el! – – – –
Halld meg világ a titkot:
Ma eljön hozzánk! – – – –
Ujjong a lelkem s telve van örömmel!

1929

GYÁSZINDULÓ

Busan állunk a gyászos sir előtt,
két szemünkből a könny árja sürün hull,
fájdalomtól kinozva látjuk őt
és az ádáz halált, mely közöttünk dul.
míg a zord föld dübörögve hull le rád
a holtak mély álma dajkál a karján már,
szellemednek az Isten nyugtot ád,
s tul mosolygó világ, csöndes otthon vár.
Ember sorsa: halál, halál,
béke vonja föld iránt az ember sivár testét.
Lelkünk magasba száll
s a felhők fölött zeng a dal, s várja békesség
Kedvesünk!

Lent a néma sir világa rejt magába már.
Álmodjál!
Lent a sirban álmodjál!
Fényes angyalok karján
csöndesen álmodjál!

Kolozsvár, 1938