Szegények karácsonyára
Sötét idők járnak fölöttünk,
a szív sötét, a szem komor,
amerre látunk, mindenütt csak
nyomor, nyomor, nyomor, nyomor…
Ki tartja még a régi jelszót,
hogy élni édes, élni jó?
A beteg föld nyitott sebére
vattaként hull a téli hó.
Kunyhókra hull, melyekben árván
guggol a tűzhely hidegen,
s lakóiknak nem kedves otthon,
de szörnyű, sivár, idegen.
Emberekről lerí az éhség,
a testük rongyokkal takart
s már szinte-szinte átkozódni
kezd, ki imádkozni akart…
Ó, hullj, szelíd hó, jöjj karácsony,
jöjj égi fényes, szép mese,
jöjj, fenyő, gyertya, csillagszóró,
szívünk a fény szerelmese.
Mesékre várunk, melyeket
el lehet hinni: mind igaz, –
csilingelő ezüstcsengőre,
amely vígasság és vigasz.
Figyeljetek hát: nem is régen
élt egy csodás, jó, kicsi szent.
Csodák történtek sírja mellett,
hová holtában lepihent.
Az arca szép volt, lelke még szebb, –
ó, sok-sok évszázadon át
megérzi még e föld lakója,
szűz lelke rózsaillatát.
Imáiban kegyes, szelíd volt,
tettében Jézusért merész.
Szegényt nem hagyott vígasz nélkül
Líziői kis szent Teréz.
Eljött közénk is most, ez estén,
kit a Szeretet Lelke hajt,
hogy elnémítsa, jóra váltsa
a zajt, a jajt, a földi bajt.
S ha kedvetek fel fog derülni
a szegény enyhülő baján,
gondoljátok meg: Ő jelent meg
a szegények karácsonyán.
Minden, mi itt van: csillogás,
nyugalommá vált félelem,
a karácsonyfa édes dísze,
cukor, liszt s minden élelem,
jó szó, szelídség, égi béke,
szeretetből kötött, puha
köntös a reszkető tagokra,
erős cipő, meleg ruha,
mind-mind a kis Szent adománya,
égből jött angyali követ
helyezte koldus asztalunkra:
Neki jár érte köszönet.
Az emberek csak eszközök
az égi irgalom kezén,
s minden tettük föl van jegyezve
az Isten aranylemezén.
Ha hálatelten gondolunk is
a jószívűekre, akik
adományokkal segítettek
s lelkükben irgalom lakik,
kik összeadtak sok-sok fillért,
ruhát, cipőt és kenyeret,
akiktől mind e számtalan
apró s nagy ajándék ered,
ha hálatelten gondolunk is
arra, ki földi jutalom
reménye nélkül gyűjtött-gyűjtött,
míg összegyűlt e szép halom,
ki sárba-hóba bandukolva
gyűjtötte a filléreket,
hogy ünnepet üljön ma este
a karácsonyi szeretet,
érdemüket meg nem dicsérjük,
nem fonunk nekik glóriát, –
kedves lelkük jutalmazását
Istenre bízzuk, aki lát,
Istenre, aki följegyezte
nemes szívük szép tetteit
és buzdítóul állította
eléjük égi szentjeit.
Ma, mikor szörnyű nyomorúság
arat a földön s a sírás,
kétszeresen kell megjegyeznünk,
amiket mond a Szentírás:
Ha egynek is a bús szegények
közül nyújtottatok vigaszt,
ital-vizet a szomjazónak,
bizony, Nekem tettétek azt.
Az Úr Jézus a földre szállott,
jászolban fekszik, mosolyog,
szívéből már csirázva indul
ezer megváltó nagy dolog.
A jószívek, kik adakoztak,
pásztorokként állják körül,
háromkirályként hullnak térdre
és a gyermek Jézus örül,
jobban örül, hogy van még bennünk
könnyet törölni akarat,
mintha elébe vittünk volna
tömjént, myrrhát és aranyat.
A zengedező angyalok közt
mosolyogva szemünkbe néz,
ki mindezt tette s így akarta:
Líziői kis Szent Teréz.
Boldog karácsony, csillagszórós,
adj boldogságot már nekünk!
A szegények karácsonyán
béke velünk! Béke velünk!
A természettől elzárva, lefüggönyözött szobákban, könyvek között nőttem fel. A természet rajongó szeretete nem magától lobbant lángra bennem,
és nem is a természet maga volt az, ami felgyújtotta. Egy vers volt. Assisi Szent Ferenc híres naphimnusza. A Cantico di Frate Sole. Tizenkét éve annak, hogy először olvastam ezt a verset, és ma megdöbbenek arra a sötét gondolatra: milyen iszonyú, milyen vigasztalan volna az életem, ha nem ismerném. Olyan vers ez, amely nélkül nem lehet élni, vagy legalábbis nem lehet boldognak lenni.
Drága Szent Ferenc! Napos, virágos olasz tájak éneklő vándora, akinek szívéből el nem fogyott az ujjongás és arcáról még az omló könnyek között sem tűnt el a mosolygás fénye. Aki számára meleg esőként hullott az isteni jóság a kegyelmek magasából, és aki olyan határtalanul szerelmes volt az emberszerető, világot becéző kedves Istenbe, hogy majd megpattant a szíve a határtalan szerelemtől.
[…] – Hogy nem zavarták, nem bántották a nehéz körülmények? Hát az igazság az, hogy nem találtunk mi ebben semmi különöset, örvendtünk, hogy végre együtt lehetünk, hogy van külön lakásunk. Sok mindenen átsegített, azt hiszem, az is, hogy sok humor és gyermekesség is volt benne. Mindig mesélt, tervezgetett. Például hogy veszünk egy szamárszekeret, abban lakunk, és beutazzuk rajta a világot. Mert nagyon szeretett volna utazni. Emlékszem, egyszer lejött valaki a Fundaţia Ragalától, hogy ki volt, arra nem emlékszem pontosan. Megbízást adott a teljes Eminescu fordítására. Mikor kettesben maradtunk, megkérdeztem tőle, hogy ha lefordítja, elmehetünk újra Debrecenbe? Nem, kacagott, elmehetünk a honoráriumból a New York-i világkiállításra is! […]
Beszélgetés Imbery Melindával, a költő özvegyével »
Az aradi Irodalmi Jelen Kiadó megjelentette Láng Gusztáv és Urbán László munkáját.
A NYME 2009 nyarán Cd-rom-on megjelentette az eddigi legteljesebb Dsida „kötetet”.
Erdélyi írók országjárása Nyugat-Magyarországon 1934-ben
(Balogh Péter írása)
Ha szeretne értesülni a honlapra felkerülő újdonságokról,
kérem, írja ide az emailcímét:
