Titkok a versfordítás műhelyéből

Hogyan készült el Eminescu Glosszájának magyar fordítása?

Hihetetlenül hangzik bár, való igaz, hogy csaknem évtizede birkózom Eminescu egyik versének, a híres Glosszának fordításával. A vers tagadhatatlanul szép, egyik legjellemzőbb Eminescu-alkotás, szinte hiánytalanul fejezi ki a költő schopenhaueri borúlátását, reménytelen és élettől elhúzódó világszemléletét. Ezenkívül a vers nyelvezete is a tökéletesség csúcsa, Eminescu mélabús békéje és édesen telt, költői zengése lebegi körül magasságait.

Mindez azonban együttvéve sem érte volna meg az évtizednyi fáradtságot, a csaknem szakadatlan bíbelődést, az átvirrasztott éjszakák küzdését, a mázsányi papírt, a közben elszívott sok ezer cigarettát s a sikertelenség tengernyi bosszúságát. Amiért ragaszkodtam ahhoz, hogy ezt a verset hűen és szépen fordítsam magyarra, nem csupán az a vágy volt, hogy a jelentősen szép költeményt magyarul is olvashassák azok, akik nem tudnak románul. Azért lett valóságos rögeszmém e fordítás, mert a Glossza káprázatos verselése, nyaktörő játéka és elképesztő formai remeklése ritka és leküzdhetetlennek látszó feladat elé állítja a műfordítót. Nem ennek a fordításnak ügye volt már ez, hanem a fordításé általában: a műfordítás lehetőségeinek, a lehetőségek határainak, a fordítói képességeknek és a magyar nyelv simulékonyságának próbája. S mikor most megelégedetten jelenthetem magamnak, hogy a munkát elvégeztem, a feladatot a lehetőségek legvégső határáig hatolva oldottam meg, úgy érzem, gazdagabb lettem, mert lemértem mindezeket a határokat, széltében-hosszában, lefelé és fölfelé egyaránt.

Miben is állt hát Eminescu Glosszájának utolérhetetlen mesterségbeli ördöngössége, mívességének és bonyolultságának könnyed és pazar tűzijátéka? A költemény tíz nyolcsoros versszakból áll. A könnyű lejtésű, négyütemű trocheus sorokat szigorú keresztrímek fűzik össze, a rímek teltek, kövérek, fűszeresek, ízesek és hibátlanok. De ez még mind semmi! Az első versszak dőlt betűvel szedett nyolc sora tartalmazza a vers alapgondolatait, s az utána következő nyolc versszak tulajdonképpen ennek a nyolc sornak körülírása. Ez úgy domborodik ki még szemléltetőbben, hogy minden következő versszak sorrendben az első versszak sorrendben az első versszak egy-egy sorával kezdődik. Végül az utolsó, tizedik versszak nem más, mint az első versszak, azzal a különbséggel, hogy a sorok fordított sorrendben, alulról fölfelé következnek egymás után.

Nem igazi nyelvötvös és műfordító, nem vérbeli szószerető és mesterségrajongó az, akit nem izgat kitartóan ilyen emberfölöttinek és megoldhatatlannak látszó feladat.

 

Az első két próbálkozás

Amint mondtam, először tíz évvel ezelőtt rugaszkodtam neki az izgató akadályversenynek. Első fordításom hamar elkészült, még ma is emlékszem arra az örömre, mely a könnyű győzelem után töltött el. De emlékszem arra a savanyú kiábrándulásra is, melyet akkor éreztem, mikor néhány hét múlva nyomtatásban olvastam a magyar Glosszát. Nem tudom már, melyik lapban jelent meg, a kézirat is elkallódott valamerre, de nem kár érte, mert bizony fogyatékos, gyatra és púpos kísérletezés volt.

Három évig javítgattam, foltoztam és tataroztam ezt a jámbor féleredményt, végül mérgesen határoztam el, hogy lemondok az összes eddigi megoldásokról és teljesen elölről kezdem a munkát, mintha eladdig nem is foglalkoztam volna vele. 1929 nyarán Kuncz Aladár buzdítására éjjel-nappal fúrtam-faragtam az Eminescu-verset, s ekkor már jóval közelebb jutottam a célhoz. A kész fordítás az Erdélyi Helikon 1929. évi novemberi számában jelent meg. Későbbi mondanivalóm szemléltetéséhez szükséges, hogy teljes szövegében ideiktassam a hét év előtti fordítást:

Néhány szó a magyar rímelésről

Ebből a fordításból nem annyira néhány félreértés sikertelen sor miatt, mint inkább a gyengének, fülsértőnek érzett rímelés miatt ábrándultam ki.

S ha már itt tartok, ürügyül használom fel e műhelytitkok elmondását arra, hogy a rímekről is szóljak valamit. Kényes a fülem, s ezért talán nagyon is szigorú elveket vallok a rímekkel kapcsolatban. Még akkor is kimondom, ha a nagy Arany János és a derék Greguss Ágost szelleme morcosan tekint rám, hogy nem tudom elviselni a magánhangzós rímet, az asszonáncot. Mindig a kínos kielégítetlenség érzését kelti bennem, amikor olyan rímeket olvasok, melyeknek pusztán magánhangzói egyeznek meg, míg a mássalhangzók legföljebb rokonok. Hiába kedveli ezeket a félrímeket és az asszonánc célszerűbb és fontosabb is a magyar versben, mint a teljes rím. (Hellyel-közzel maga Arany is mestere volt a teljes rímeknek.) Hiába keresztelte el Greguss magyar rímnek az asszonáncot, hiába találták ki verselő elődeink azt a szomorú mesét, hogy a magyar nyelv rímszegény. Kicsinységem teljes tudatában állítom, hogy mindez túlhaladott már. Éppen úgy túlhaladottnak vélem azt az elméletet is, mely szerint főnév főnévvel, ige igével stb. nem alkothat tökéletes rímet.

Gyanítom, hogy Csokonai járt a helyes úton, amikor a magyar nyelvet éppen olyan rímkészletű és lehetőségekkel rendelkező nyelvnek tekintett, mint akármelyik nyugat-európai nyelvet. Milyen üdítően hangzik fülünknek egy-egy Csokonai-versszak, melyben azonos beszédrészek csengenek össze, de amelyben tökéletesek, telivérek a rímek és nyomuk sincs holmi asszonáncoknak. Figyeljük csak meg: Földiekkel játszó – Égi tünemény, – Istenségnek látszó – Csalfa, vak remény, – Kit teremt magának – A boldogtalan – S mint védangyalának – Bókol untalan. – Sima száddal mért kecsegtetsz, – Mért nevetsz felém. – Kétes kedvet mért csepegtetsz – Még most is belém? – Csak maradj magadnak. – Biztatóm valál, – Hittem szép szavadnak, – Mégis megcsalál.

Csokonai útmutatása nyomán bizonyára meg tudtunk volna élni asszonáncok nélkül. S ha nyelvünk csakugyan szegény maradt teljes és tiszta rímekben, akkor ez azért történt, mert nem is kerestük a gazdagságot és megelégedtünk az asszonáncokkal, holott azok nagyon is szegényesek és kezdetlegesek. Ám Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád és annyian mások a magyar rímek hatalmas tömegét ásták ki nyelvünkből és tartalékolták későbbi évszázadokra. Művészetüknek és finom hallásuknak műszereivel felkutatták nyelvünk talaját, és olyan gazdagságot hoztak felszínre, amilyentől azelőtt még csak nem is álmodtunk. A verssor végi gondolatátvevés, az enjambement ismét megtízszerezte a magyar rímlehetőségeket. De hiszem, hogy ez még mind csak kezdet, mert eljön az az idő, amikorra minden magyar fül hozzákényszeresedik a teljes rímekhez, és semmi másnak nem lesz többé polgárjoga.

Mi a teljes rím? Két szó akkor rímel tökéletesen, ha legalább két végső szótagjuk minden magánhangzója és mássalhangzója teljesen azonos. Azt mondtam, hogy ez a tökéletes rím. Kijavítom magamat: csakis ezt nevezem rímnek.

Egy szótagú rímeket sem ismerek el. Tulajdonképpen nem is szavaknak, hanem versütemeknek kell rímelniök. És olyan egy szótagú versütem, mely a verssor végére kerülne, nincs. Ha erre a szóra, hogy „délelőtt”, azt rímeltetem: „utána lőtt”, már nem teljes a rím, mert az egymásra rímelő két jambusütem, az „e-lőtt”" és az „a-lőtt” két-két magánhangzója közül csak egy-egy azonos.

Nem akarom, hogy félreértsenek: a vers és költészet ezer kérdése közül a rímkérdés csak egy. A rímtelen és kötetlen szabadvers is lehet műremek. Elismerem, hogy lehet valaki jó költő, sőt nagy költő anélkül, hogy ennyire szigorú volna a rímelésben, de az is bizonyos, hogy a magyar rím útja, a tökéletesedés ösvénye e szigorúság felé vezet, s bizony akárhányszor igazán nagy verseket nem tudok zavartalanul élvezni valamely szerencsétlen rímfogyatékosságuk miatt. Amit pedig egyes fiatal, jó nevű és tehetséges magyarországi költők követnek el mostanában – a népiesség ürügyével – a magyar rímelés ellen, nem egyéb, mint süket hangzavar, ártó merénylet és romboló barbárság.

 

Miért készült harmadik fordítás is?

Miután a román vers – akár a francia, német, angol vagy olasz – egyáltalán nem ismeri az asszonáncot és Eminescu minden ríme telt és tökéletes, a rímelés valóságos csodája, érthető, hogy az annyira légies alapokra épített, zenei hangulatokból összeszőtt verset, amilyen a Glossza, nem lehet asszonáncos rímeléssel fordítani. Ha ezt teszem, meghamisítom a költemény zenéjét, ami ebben az esetben egyértelmű a vers lelkének meghamisításával. Előbb közölt fordításomban mindössze tíz teljes rímpár van, míg harminc rímpár asszonánc. Akár jó, akár kevésbé jó asszonáncok ezek, mégiscsak asszonáncok, és a Glosszában semmi keresnivalójuk nincs. Azért fogtam hát harmadszor is a munkához, és hétévi, gyakran megszakított pepecselés, másfél évi szakadatlan erőfeszítés után készítettem el harmadik fordításomat. Örömmel, sőt ujjongással kellett tapasztalnom napról napra magyar nyelvünk hallatlan szépségeit, határtalan lehetőségeit, s minden egyes újabb felfedezés mélységes áhítatot, átszellemült boldogságot keltett életre bennem. Mert mindent összevéve, nem kis dolog az, hogy ennyire bonyolult, kiremekelt és megkötöttségekkel teleszőtt verset más nyelvre lehessen átültetni az összes formai mesterkedések és fogások teljes megőrzésével, az értelem csaknem hiánytalan hűségével és a zenei hangulat alig-alig zökkenő átmentésével. A költemény negyven rímpárjából huszonötöt sikerült teljes rímekben fordítanom, míg a fennmaradó tizenöt rímpár is csak alig észrevehetően, szinte füllel nem is hallhatóan hiányos. Íme a tizenöt asszonánc, melyet nem tudtam kiküszöbölni: év megy – tévedj, el nem illan – holtodiglan, mindörökre – mennydörögve, révedj – év megy, földet – ölhet, páhol – páholy, kezded – kezdet, tág piacra – ember arca, légvár – ég bár, dölyffel – ülj fel, poriglan – illan, keresztül – rezdül, nyelve csiklan – holtodiglan. A fennmaradó két asszonáncos rímpár az első kettőnek ismétlődése.

A sokesztendős faricskálás és szógyalulás, ennek a versnek és még sok más versnek fordítása révén leszűrt tapasztalatokból sok mindent mondhatnék még. Beszélhetnék arról, hogy szerintem milyennek kell lennie a jó műfordításnak, mennyiben kötelez a teljes értelmi hűség, mi az, amit szó szerint kell fordítani, és aminek csak értelmi megközelítése kötelező, viszont hol kalandozhatik el a műfordító esetleg olyan messzeségekbe, melyeket csak a hangulat köt össze lazán az eredetivel, milyen eszközökkel lehet és kell visszatükrözni az eredeti költemény hangulatát, hogy a mindkét nyelven otthonos, de egyébként tájékozatlan olvasó ne tudja megmondani, melyik az eredeti, melyik a műfordítás, hogyan keresi meg a műfordító azt a bizonyos kijegecesedett támasztósort, mely köré a többi sorokat csoportosítja és kényszeríti, hogyan keresi a rímeket, hogyan viszonylik a költés a fordításhoz – és még sok más dologról beszélhetnék. Talán majd más alkalommal, Most még csak annyit, hogy többek között mire jöttem rá e fordítás elvégzése során, a rejtvényfejtéshez hasonló, türelemjáték-szerű pepecselések közben. Meggyőződtem arról, hogy egy-egy sor, egy-egy versszak lefordításának kiszámíthatatlanul sok, mondhatnám végtelen számú lehetősége van. A Glossza némely versszakából tizenöt fordításom is készült, s ha összeraknám a jelentéktelen hibák miatt félredobásra ítélt versszakokat, még legalább két teljes fordítás telnék ki azokból. A fordító egyszerre dolgozik az egész hatalmas magyar szótárral, a nyelv rengeteg erdejének minden kis levelével. Az élet minden tapasztalata, minden gondolata, izgalma s az egész emberi lélek belesűrűsödik néhány sorba. Kínlódás ez, de öröm is, fáradtság, de egyben határtalan gyönyörűség is.

Babits, mikor kiadta a Divina Commedia felülmúlhatatlan magyar fordítását, mindössze pár szavas előszót írt hozzá. Én hosszú oldalakat írtam egyetlen nyolcvansoros vers fordítása elé. Szolgáljon mentségemül, hogy igen keveset beszéltem magáról a versről, s a Glossza és annak fordítása csak ürügy volt arra, hogy elmondhassam általánosabb mondanivalómat.

Végül pedig álljon itt Eminescu szépen és szomorúan bölcselkedő költeménye, úgy, amint én azt magyar nyelvre legjobb tudásom szerint álmodtam és virágként átültettem.

(Megjelent a Pásztortűz 1936. évi 10-11. számában.)

Hogyan kell verset olvasni? »

• Kezdőlap
• Pünkösdi várakozás
• A bölcsődal visszhangja
• Égi mezőkön
• Marosi Ildikó
  beszélgetése
  Imbery Melindával
• Magyar karaván
  Itálián keresztül
• Levelek
• Rövid írások
• Versfordítások
• Dsida halála után…
• Fényképek