Kék ló
Ki látott már égszínkék lovat s méghozzá piros nyereggel?
Én láttam ma délután a sétatéren a kis játék köröndön, melyre keményen és vérpezsdítően paskolt a tavaszi napfény. A kék ló fából volt, barna szőrmekabátba bujtatott kisleány húzta hosszú, összegöbözött zsinegen. A ló hátán cinóbervörös nyereg rikított, ugyanolyan piros volt a négy kerék is, melyen a különleges állat kissé nyikorogva és ficánkolva, de engedelmesen gurult a kislány után.
Amint ott sütkéreztem a hirtelenszőke verőfényben, először csak a kék lovat fedeztem fel meg a fitos orrú gazdáját. De aztán sorra szemembe ötlött az egész nyüzsgő, hangos és színes kis világ – mondhatnám úgy is, hogy társadalom –, amelynek közepébe cseppentem. A kék ló csak egyik tagja volt, jelentéktelen tagja az illusztris társaságnak, mely velem együtt hitte, hogy a március valami különlegesen jó dolog, s az idei az összes többi márciusoknál kedvesebb, nagyszerűbb. Volt ott egy kis piros gumilabda, nagy zöld rongylabda, még nagyobb barna bőrlabda, volt miniatűr ásó, kapa, gereblye, sárga taliga, lila babakocsi, tricikli – ezt magyarul nem tudom kifejezni, mert nem írhatom, hogy háromkerekű bicikli, sem azt, hogy kerékpár, mert egy kerékkel több volt, ugyebár? – aztán voltak különféle gyerekek, egyévestől négyévesig, s végül méltóságteljes szíjpórázon, volt ott egy ugri-bugri, bozontos fehér kutya is. A gyerekek a legkülönfélébb ruhákat viselték, némelyiken földig érő, hosszú kék nadrág volt, hátul kissé trottyosan megereszkedve, nyakukon csokros sál, fejükön kötött sapkák – abban valamennyien hasonlítottak egymáshoz, hogy élethűen elkészített szobruk akármelyik fényűző kertben elkelt volna a festett törpeszobrok helyett.
Amikor a látottak fentebbi leírására vetemedtem, még azt hittem, hogy sikerülni fog elbeszélnem mindazt, ami rövid fél óra leforgása alatt a köröndön történt. De hát most látom, hogy legfeljebb háromkötetes regénybe férne bele az a töméntelen esemény, az a rengeteg izgalom, nagyszerűség, humor, játék és tragédia, ami ott lejátszódott.
Vázlatosan felsorolva, a következők történtek:
A kék ló megbokrosodott, ami abban nyilvánult, hogy csökönyösen oldalára feküdt, s mindaddig nem mozdult, amíg gazdája talpra nem állította. Ez a művelet percenként megismétlődött. A ló gazdája, a kisded amazon nem látott semmit, nem hallott semmit, komoly arccal vezette kötőfékszáron a csodálatos tüneményt, a mesebeli, minduntalan oldalára vágódó, égszínkék paripát. A fehér kutya, „akit” egy sovány guvernánt, egy földöntúli piszkafaszerű jelenség tartott pórázon, rábámult a kék lóra, fülét-farkát mozgatni kezdte, szemmel láthatóan igen felizgult, ami a jelenség szokatlan voltára való tekintettel nem is csodálatos. Egy öklömnyi kisgyerek, aki két kézzel alig tudta megtartani a piros labdát, gügyögve kancsított rá a labdára, aztán váratlan gyorsasággal csatakiáltásban tört ki és földhözvágta. A labda, mint fáról hullott piros gyümölcs, gurult be a sarjadó fű közé. Egyszerre négyen futottak utána, megkezdődött a harc a labdáért. Egy nagyobbacska fiú előállt a bőrlabdával, belerúgott, a gömbölyű bőrtárgy puffanva esett a társaság közé, a piros labda árván maradt a fűben, valamennyien az új csoda után futottak. Ez már sok volt a kutyának is, kettőt vakkantott. A zöld labda nem avatkozott bele a dolgokba, édesen szendergett a sárga taliga alján, melyet melyet nagy erőfeszítéssel, a volgai hajtóvontatók elszántásával taszított maga előtt egy frufrus gyerek (a nemét nem lehetett megállapítani). Egy huncut szemű, barna hajú kisfiú azzal szórakozott, hogy kicsiségére rácáfoló erővel hajigálta a levegőbe az ásót meg a kapát meg a gereblyét. A parányi kerti szerszámok szinte süvítettek, és sohasem lehetett tudni, hol végzik pályafutásukat.
A baj azzal kezdődött, hogy a kapa megunta a céltalan bukfencezést, ehelyett inkább céltudatos íveléssel a kutya fejének repült. A kutya nagyot ugrott és elszabadult. Jellemének dicséretére legyen mondva, rögtön elfelejtette a sérelmet, és élénken vetette magát a közben ismét szerephez jutott piros labdára. A gyerekek visítottak. Piszkafa kisasszony rikácsolt, a kutya pedig, maga után húzva pórázát, vidám bakugrásokkal rohant körbe-körbe, szájában a piros labdával.
Körül, a padokon mindenütt emberek ültek, komoly felnőttek, akik könyveket és újságokat tartottak maguk előtt, de nem olvastak, hanem ellágyult arccal figyelték a mozgalmas és izgató eseményeket. Mosolyuk nesztelenül sütött a köröndre, mint maga a márciusi nap. Ebben a pillanatban csalhatatlan gondolatolvasó voltam. Mindenki egyet gondolt, azt, hogy – kék ló, labdák, kiskutya, kisgyerek! – olyan szép, olyan határtalanul szép az élet, hogy azt ki sem lehet mondani…
(Megjelent a Keleti Újság 1936. évi 65. számában.)
