Képeslapok Magyarországról
Utazni jó.
Nagy vonatokon, kis vonatokon, motoros bárkákon, hajókon, gépkocsikon, villamosokon. Gondtalanul, egy kis táskával, melyet az ember saját maga is elbír.
Künn búzaföldek tűnnek el, erdők hajolnak félre, mintha nagy korongon forgatnák őket, hegyek siklanak visszafele a láthatáron, mint kék óriáskígyók. Fák, villanypóznák, fehérre meszelt házikók futnak visszafelé, mint a múltba tűnő örök jelen. Fával, virággal körülvett kis állomásokon idillikus békességben, üveghangon cseng a kis jelzőharang. Éjjel fénylenek a csillagok, s a hold mintha égi megfigyelőként kísérné a vonatot… Vagy pedig bánatos esőcseppek verődnek rézsútosan az ablaküvegre.
A városokban kis házak, nagy házak, ütött-kopott táblák, fényreklámok maradnak el. Elhagyott, vidéki csend, nagy, lármás, csilingelő, hörgő forgalom.
És gyalog is jó kóborolni ódon utcákon. Betérünk az ismeretlen kávéházba, ismeretlen pincér hozza a párolgó, jó szagú feketét. Előkotorjuk zsebünkből a frissen vásárolt, felbélyegzett képeslapokat, kicsit nézegetjük, aztán megcímezzük barátainknak, kedveseinknek, akik az otthon és hétköznap mozdulatlanságában, valószínűtlen messzeségben, ködben és múltban élnek és talán éppen ránk gondolnak.
Írjunk meg néhány képeslapot…
Debrecen
A kezdődő ősz már rálehelt a Nagyerdő fáira. A sárga akáclevelek mint vékony, tojásdad aranypénzecskék hullanak alá. Szinte hallani, amint egymáshoz ütődve összecsengenek.
Az erdő sétányai mellett, a tereken, az utcákon kétoldalt még teljes pompával virítanak a virágok. Rengeteg virág. Talán sehol a világon nincs ennyi virág. Cineráliák, kánák, petúniák, szalviák, csipkés bokrokon kék, lila, rózsaszín harangok, élénk, rikító színek, a természet harsány vidámsága. Minden kihasználható darabka földön virágok pompáznak. A villanegyedek épülő utain platánok.
A villamoson egyszerre hét-nyolc nyelven beszélgetnek a fiatalok. Javában áll a Nyári Egyetem, melyre évente öt-hatszáz idegen gyűl össze húsz nemzet fiaiból.
Egy szemüveges hollandus kinéz a villamos ablakán, és furcsa németséggel mondja a mellette ülő bolgár lánynak:
– Azt hittem, hogy Firenze a virágok városa. Pedig Debrecen az.
– Français… français… figyelmezteti a fekete lány a fiút, hogy nem érti a német szót.
A nagyerdei partfürdőn hanglemezek pattogó dalait hinti szét a hangszóró. Az egyetem előtt szökőkút csobog. Két magas pózna közé feszített zsinóron húsz nemzet lobogóinak tarkaságát lengeti a szél. A tavon csónakok siklanak, az erdőszegte, akácfás sugárút végén, roppant messzeségből a halotthamvasztó különös épülete komorlik.
Az utcán hullámzik a tömeg. A Bika-kávéház teraszán nyugdíjas bácsik, vadászruhás birtokosok szürcsölik a kávét, huszártisztek konyakoznak.
A Déry-múzeum előtt kőpadok, virágágyak.
Minden modern, minden vadonatúj. De ha letérünk a főútról, elénk tűnik a régi Debrecen, a nagy tűzvész után épült kicsi házak, a girbegörbe, öreg, gyomos temető. Benne Csokonai fekete vasoszlopos sírja. A gizgaz térdig ér. Az akácok suhognak. A síremléken fölírás:
… A Múzsáknak szózatja
A Sírt is megrázkódtatja
S életet fuvall belé.
Hortobágy
Az állomásról csikósruhába öltözött suhanc visz a nagycsárdáig szamárszekéren. Ő a hortobágyi postás. Nyakában címeres nagy táska lóg.
Gyerünk át a kőhídon, a Hortobágy patak nádas, csalitos partja mellett ki a pusztába. Egy-két tanyát hagyunk el. Hosszú fehér épületek, sövénykerítés, bent szekerek, pajták, szénaboglyák.
Megyünk vagy két óra hosszat.
Állandóan fúj a szél. Életnek sehol semmi nyoma. Csak apró, csípős legyek szálldogálnak és szúnyogok donganak. Az ég borús.
Körülnézek. Szédítő látvány. A tenger közepén csónakról lehet látni csak ilyesmit. Sehol semmi. Az ég körös-körül összeér a sárgás-zöldes-szürke földdel. Végtelen, leírhatatlan távolságokig. Ha sokáig nézzük, forogni kezd az egész, táncoló szédületben, mintha óriási forgó gramofonlemez közepén állanánk. Már nem tudjuk, merről jöttünk, merre van előre, hátra…
A szélben, a pusztai szélben, a határtalan szabadság szelében Petőfi lelke sóhajt…
Most mintha halk kolompszó hangzanék. De messzelátóval sem lehet látni semmit.
Mégis, amott apró, szürke pontok mozognak. Megyünk arrafelé. Igen, gémeskút hármas ága mered az égnek. „Óriás szúnyognak képzelné valaki.”
Bal felé is pontok mozognak.
Ménes.
Mikor nagy sokára odaérünk, a csikósok földre nyomják a ki pulikutyát. A csikós nehéz keze alól hörög, morog, kaffog és vicsorít. A lovak horkolnak.
– Még sose láttunk ekkora pusztát… – kezdjük a beszélgetést tisztességgel való köszönés után.
– Hát hová való? – kérdi debreceniesen a legöregebbik.
– Erdélybe. Kolozsvárra.
Az ember hallgat egy kicsit, aztán megkérdi:
– Hát a gyermekek tudnak-e még magyarul? Mer maguk tunnak, látom.
– Hát az iskolában nem sokat tanulnak – feleljük kurtán.
Felemeli a kezét, s ez a mozdulat olyan tempós, olyan bölcs, olyan intően méltóságteljes, hogy mint valami kinyilatkoztatást, úgy várjuk az öreg csikós beszédét:
– Arra való a szülői ház.
Hallgatunk. Aztán elköszönünk.
Sötétedik, mire a csárdához érünk. Nem messze, a víz túlsó partján tehenek ballagnak. Előttük nagy méltóságos léptekkel a Hortobágy büszkesége. A hatalmas, kormos szemű, irtózatos-szörnyű, felgombozott szarvú bika, a Sátán. Szinte döng a föld.
A csárdában jó a meleg, a bor, a cincogó cigányzene. A víz menti nádasból vadkacsák lármája hangzik be, amikor abbamarad a muzsika.
A látóhatáron tengerként hullámzik a vér, s valami rémületes, óriási, izzó, bíborvörös karika érinti a földet. Mind alább süllyed, mind sötétebbek, bíborosabbak lesznek a színek.
Most megy le a nap a magyar pusztán.
Szeged
Mintha százéves álomból ébredne az alvó Csipkerózsa, az elvarázsolt város. Máskor, mondják, nappal is olyan csöndes, mintha éjszaka volna. Nincs vidéke, magára maradt, mint a kagyló a parton apálykor, ha visszahúzódik a víz.
Most nagy a sürgés-forgás, a Dóm téren munkások százai nyüzsögnek, ácsolják, szegezik, kalapálják a színpadot, a díszleteket. Bent a fogadalmi templom hatalmas kupolája alatt is visszhangzik, dönt a tompa zaj. A velencei Szent Márk tér modern unokája nagy látványosságra készül.
Az idegeneket nyitott társasgépkocsik hurcolják körül a városon, a karszalagos idegenvezetők gépiesen kiáltják a hangtölcsérbe mondanivalóikat. A pályaudvar is nyüzsög-harsog, tizenöt-húsz kocsiból álló különvonatok robognak be, és ontják a népet a szabadtéri játékokra.
De egyebütt most is csend van.
A Tisza méltóságosan, öregesen hömpölyög, fekete vontatóhajók csúsznak a hátán temetési lassúsággal. Itt-ott egy-egy halászcsónak bodrozza a sárga vizet. A partfürdőn árnyat vető ernyősátrak tarkállnak, mint nagy piros, kék, lila gombák. Fürdőző kevés van már, mert hideg szelek fújdogálnak. Az újszegedi park nagylombú fái alatt gyermekek játszadoznak, párok sétálnak, andalognak.
Az egész város olyan, mint valami jóleső nyárdél utáni nyújtózkodás. Tágas, széles, nyájas, kényelmes és álmosan pislogó. A kávéház néptelen, a boltok üresek. Talán nincsenek is szegediek, csak idelátogató idegenek vannak.
Este azonban kigyúlnak a fényszórók a Dóm téren. Tízezer ember szorong a nézőtér emelvényein. A négyszögletű, zárt térség épületeinek lapos tetején vörösen lobban fel a görögtűz, durrognak az ágyúk, létrákon tolongó janicsárok diadalordítása zúg. Hirtelen elnémul minden. Megvilágosodik az óriási színpad, és megkezdődik Bizánc tragédiája. A sokezres tömeg, melynek döbbentő látványa magában is élmény, még a sóhaját is visszafojtja.
A szünetben iszonyú tolongás a különféle sátrak körül. Enni-inni akar mindenki. Messzi városokból, a magyar nyelvterület legtávolabbi pontjairól érkezettek üdvözlik egymást zajos örömmel. Sok a más nyelvű beszéd is.
Az éktelen zsivajt túlharsogja a fanfárok hangja. Ki-ki helyére. Csend. Táray, Kiss Ferenc minden szava tisztán hangzik. Ragyognak a csillagok Szeged fölött.
Mikor vége az előadásnak, félóráig ömlik, özönlik, árad, hullámzik a tömeg az állomás felé. A villamosok majd szétpattannak a zsúfoltságtól. Mintha mindenki menekülne.
Félóra múlva temetői nyugalom borul a városra. A kávéházak bezártak már, a halászcsárdákban halászlé mellett hallgatag emberek olvassák a buzdító feliratokat, hogy „legjobb hal a bor, mert abban nincsen szálka”.
Sötét éjszaka. A holdra felhők szállnak.
A Dóm tér főbejárata fölött a modern Szeged elgondolójának, Klebelsberg grófnak emlékét hirdetik a büszke betűk: „Te saxa loquuntur”. Téged beszélnek a kövek.
A város alszik. A közeli tanyák még mélyebben alszanak.
A Tisza feketén, lassan hömpölyög. Ráér. Ezer évekkel méri az időt.
Kedves ez az időtlen kalandozás kisvárosok csendjében: vonatra várni álmos pályaudvarokon – édeskés kör a tiszta, színes abroszon, békesség, gondtalanság.
Kedveseim, otthon megkapták-e apró tudósításaimat? A Debrecenből, Hortobágyról, Szegedről küldött kis kártyákat? Járom az öreg Magyarországot, jól vagyok, szép az élet…
Jó, hogy eszembe jut; írni kellene ismét egy-két képeslapot…
A Balaton
Balatonfüred olyan álmos a szemerkélő esőben, mint a bánatos asszony, aki az egész éjszakát átsírta s most már aludni szeretne. Amikor délfelé eláll az eső, akkor is csak néhányan sétálnak a parkban, ődöngnek, és halkan beszélgetnek, mintha nem akarnák elriasztani a fürdőhely csöndes, őszeleji hangulatát. A kavicsok finoman csikorognak, a habok ütemes zizegéssel, örök egyhangúsággal locsolják a partot, zöld hínárt ringatva az áttetsző, tiszta mélyben.
Nehezen lehetne leírni, milyen szép ez a víz, különös, világoszöld, szinte belülről világító színével. Akármilyen furcsán hangzik is, végtelenebb és megfoghatatlanabb, mint a tenger, noha a láthatáron kék vonalként húzódik a szemben levő part. (Nappal csak kék vonal, de éjjel, amikor a vonatról nézzük, mintha világító gyöngysor volna, Siófok és a többi fürdőhelyek lámpái apró csillagokkal rakják ki egész hosszúságában.)
A mólónál mind többen verődnek össze, hajót várnak… A hajó érkezését már nem tudjuk megvárni, mert közben megérkezett a kis gőzös, mely Tihanyba viszi át azt a pár utast, akinek a bizonytalan idő ellenére is kirándulásra támadt kedve.
Rövid az út, bosszantóan rövid. Félóra sem telik el, s már felfelé kapaszkodunk a tihanyi hely meredek kígyóútján, fel az apátságig. Útitársaink: három ferencrendi barát. Egyikük, mi tagadás, egy kicsit túltáplált, s ezért minden tíz lépésre megáll, szuszog, homlokát törli, s visszafordulva az elragadtatás leple alá rejti fáradtságát:
– Nézzétek, ezt a pompás kilátást élvezni kell!
A többiek megértően mosolyognak, és megvárják, amíg „kigyönyörködi” magát.
Ne legyünk igazságtalanok, csakugyan van mit nézni. A Balaton tündéri látvány, teljes pompájában bontakozik ki, meséskönyveink színes képeibe tudtunk csak így gyönyörködni valaha, gyermeki szemmel, édesen alélt lélekkel. A hajó, mely a hegy aljáig hozott, csak távoli pont, a füst barna gomolyagja inkább sejthető már, mint látható fölötte. Zöld víz végtelenje, kék ég végtelenje, ketten összeérnek, s a túlvilági nász boldogsága színezi minden érzékelhető dolognál elragadóbbá, feledhetetlenebbé a képet.
A templom harangja delet kongat, a barátok keresztet vetnek…
Majdnem sajnálom, hogy nem vagyok műtörténész és néhány sorban nem tudom leírni az apátsági templom minden szépségét, melyet a régiség aranyzománca tett érzelemre hatóan is érdekessé.
Elhagyott úton, majd a Kálvária stációi között megyünk a kilátóig. Az öreg kilátóőr tölcsért ad a kezünkbe, és megmutatja, merre kell kiáltanunk, ha a híres visszhangot hallani akarjuk:
– De jó hangosan ám!
Megfogadtuk a tanácsot, és teli tüdővel ordítjuk a tölcsérbe Csokonai híres verssorát:
– Ó, Tihanynak riadó leánya!
– hanynak riadó leánya… – jön vissza a válasz, szinte ijesztően tisztán és érthetően.
Kiülünk a magaslat egyik magányos, nyugalmas padjára, és elnézzük a Balaton végtelen tükrét. Innen valóban végtelen, mert hosszában látunk végig rajta, s a láthatáron sem látszik semmi, az ég összeér a vízzel. Halk szél indul, lágyan bodrozza a vizet, s innen, a szédítőnek tetsző magasságból csodálatos színjáték tanúi lehetünk. A szó szoros értelmében színjáték ez, mert a színek játszanak. A világoszöld tükrön gyöngyházfoltok remegnek, hol rózsaszínbe, hol halványkékbe, hol pedig tejfehérbe játszanak ezek a foltok, és soha nem ismétlődnek. Nincs az a festő, aki ezt le tudná festeni.
(Megjelent a Pásztortűz 1937. évi 19. számában.)
A fotó Lisztóczky László Emlékezések városában című könyvéből származik. A Dsidakör honlapján az egész kötet megtalálható.
