Mókuskával a kirakat előtt
– Mi ez?
– Ez labda, Mókuskám, nagy labda. Látod, piros és kék. Ha a földhöz vágja az ember, éppen úgy ugrik, mint a te kicsi labdád.
– Ez mi?
– Ez kisvasút. Vonat. Látod, ott van a sín. Ha ráteszed a vonatot, felhúzod, akkor az fut a sínen, körbe-körbe szalad. Úgy fut, mint az igazi vonatok.
Így kérdezget Mókuska a kirakat előtt. Az olvasó bizonyára kitalálta már, hogy Mókuska kisgyerek. De azt még nem tudja, hogy kisfiú, sem azt, hogy hároméves. Egyik barátom kisfia, akivel gyakran sétálgatunk a városban és „beszélgetünk”. A beszélgetés rendszerint abból áll, hogy Mókuska kérdez, én pedig felelek neki, vagy abból, hogy Mókuska elmesél mindenfélét, ami „történt” fel, én pedig nagyokat csodálkozom.
Most éppen egyik játékosbolt kirakata előtt állunk és ott gyönyörködünk. Micsoda gyönyörű hajas babák, paprikajancsik, mackóbácsik, nézd, Mókuska! Hát azt a kis hegedűt láttad, ugye szép? Nézd, kis szobabútorok, azok ott konyhaedények, avval játszanak főzőcskét a kislányok. Nézd meg jól, ez repülőgép, olyan kicsi, amilyennek az igazi repülőgépek látszanak fent, magasan a levegőben. Ezer játék, egyik szebb és kedvesebb, mint a másik. Csillog a szemed, Mókuska… Ez a Te birodalmad. (De nehogy azt hidd, hogy csak te örülsz ennek a játéknak. Hidd el, hogy a nagy bácsik meg nénik éppen úgy szeretik ezeket csillogó, édes kis tárgyakat, mint ti, gyerekek. Szeretik, nemcsak azért, mert boldog, régi emlékeket idéznek fel bennük a játékok, nemcsak azért, mert csöppségükben, liliputi arányaiban valami csiklandozó, kacagtató, megnevezhetetlen báj lappang, hanem egyszerűen azért, mert ők is, a felnőttek is szeretnének játszani. Úgy szeretnének játszani, de szégyellik, hogy szeretnének és nincs idejük rá…)
– Ezek mik? – kérdezi Mókuska, és a hatalmas kirakat egy külön szárnyára mutat.
– Ezek katona bácsik.
– Mit csinálnak a katona bácsik?
– Mennek trombitával meg puskával. Lőnek és harcolnak.
– Lőnek? Ugye oroszlánokat lőnek?…
– Nem oroszlánokat, hanem embereket…
– Rossz embereket, rablókat?…
– Nem, hanem más katona bácsikat.
– Miért lövik le a katona bácsik egymást?
– Hogy megvédjék az országot, de ezt még nem érted, Mókuska, nem érted, mert kicsi vagy. Majd ha nagy leszel, megmagyarázom egyszer.
– De én most akarom tudni, hogy miért lövik le egymást a katona bácsik!
Ó, Mókuska, hogyan magyarázhattam volna meg ezt neked? Hogyan mondhattam volna el azt a sötét látomást, amely akkor bontakozott ki a szemem előtt? Amint néztem a kirakatot, egyszerre levegőbe emelkedtek a csöppnyi repülőgépek, halk és félelmetes berregéssel keringeni kezdtek a játékvár felett. A repülőgépektől csöpp ólomdarabok hullottak alá, csak akkorák, mint egy mazsola, de nagyot pukkantak, amikor leestek, és egyszerre égni kezdett a vár. Lánggal lobogott és égett, nagy füst szállott fel a tornyokból, és – ha! – mintha jajgatást is hallottam volna. Csak olyan volt, mint a légyzümmögés, de mégis, egészen biztosan jajgatás volt. Egyszerre megmozdult az egész kirakat és zsongani kezdett. A lovashuszárok elindultak és meneteltek, meneteltek előre. A fél térden álló, célozó kis ólomkatonák elsütötték fegyverüket, és meghaltak a szép piros huszárok. Az apró lovakból és apró emberekből folyni kezdett a vér, és csurgott végig, csepegett lefelé. A kis katonák árkokat ástak, drótsövényeket fontak, a kirakat megnagyobbodott, nagy mező lett belőle, hegyek és völgyek, folyók és erdők tarkították mindenfelé. És mindenütt robbantak a bombák, dörögtek az ágyúk, mindenütt folyt a vér és mindenütt jajgattak a katonák. Jajgattak az emberek, és véres lett a kis vonat is, amely sebesülteket és halottakat vitt a kocsikban. A porcelánbaba hirtelen zokogni kezdett: „Jaj, elesett Jani, meghalt!” És keringtek a repülőgépek és zúgtak, bőgtek az ágyúk, és ropogtak a puskák és elpusztult az egész kirakat, elpusztult a szobaberendezés, elpusztult a tűzhely, a kis házikó, elpusztult a játék és porcelánbaba, felrobbantak a nagy labdák, és tönkrement az egész kirakat. Csak zokogást hallottam és rettentő jajgatást. Mindent elborított a vér, a láng és a füst, és többet semmit sem láttam…
Hogyan mesélhettem volna el neked mindezt, Mókuska?
Rettenetes mese. Nem gyermekeknek való. Szégyenletes mese, mert nem lehet megmagyarázni a kérdező gyermekszívnek. Csak pirulni lehet a tágra nyitott, nagy, kéktiszta szemek előtt és hallgatni. A világ szégyene ez a kirakat, Mókuska, a föld szégyene és szemérmetlensége, amely ahelyett, hogy elrejtőznék mélységes bánattal a gyermekszemek elől, gőgösen terpeszkedik szét, és megrontja a gyermekek birodalmát is, a játékosbolt tündérországát, a csillogó, kedves kirakatokat is.
Majd megtudod egyszer, Mókuska, mi történt…
Megírja a történelem is, abból is megtudhatod később. Semmit sem lehet elrejteni a gyermek elől, bárhogyan szeretnők is. Mert kiabál a kirakat is, és harsogva kiabálja neked a mi rettentő őrületünket és mélységes szégyenünket…
(Megjelent az Erdélyi Lapok-ban 1933. február 5-én.)
