Beszélgetés Móra Ferenc arcképével
Kedves jó Feri bácsi, akadnak talán olyanok, akik megütköznek azon, hogy csöndes elszunnyadása ünnepélyes napjaiban ilyen bizalmas megszólítással élek, ilyen kedélyesen szólok Bátyámhoz. Mert egész ország gyászolja most Feri bátyámat, csöndesen, lábujjhegyen lépked ravatala mellett, kegyelmes nagy uraknak, halottaknak kijáró tisztelettel. Meg kell hagyni, az emberek tisztelik az írókat, a tintában szétázott, betűk közt szétfolyt életeket. Amikor koporsóban feküsznek, éppen tisztelik.
Kedves Bátyám nem ütközik meg, tudom. Hiszen régóta ismerjük egymást, anélkül, hogy hangos szót váltottunk volna. A Pásztortűz csöndes szerkesztőségében, ahol életem öt esztendejét töltöttem el, életnagyságú arcképe lóg a falon, fényképnagyítás fehér kartonra ragasztva. Amikor először pillantottam a huncutkás, tiszta szemekbe, a kedvesen gunyoros arcra, melyet őszülő haj vesz körül, a szellemes beszédességgel duzzadó ajkakra, melyek közül füstölgő szivar ágaskodik ki féloldalra, bohémesen – megkérdeztem:
– Ki ez az úr?
Kollégáim bemutatták a képet:
– Móra Ferenc.
Hát attól kezdve ismerjük mi egymást. Attól kezdve a beszédes, okos humort és szellemet sugárzó szemek bűvkörébe kerültem. Íróasztalommal szemközt függött a kép – itt függ ma is –, és én itt olvastam el Móra Feri bácsi minden munkáit, regényeit, verseit, újságcikkeit, ennél az asztalnál. Amikor fordítottam egyet-egyet a könyv lapjain, mindig rápillantottam az arcképre, s az olyan volt, mintha nem is olvasnék, hanem élőszóval zümmögő, kedves mesét hallgatnék a derűsen duzzadó ajkakról. Valósággal apa-fiúi viszonyba kerültem ilyenformán Feri bátyámmal. Ha előfordult farsang tájon, hogy kirúgtam a hámból s egyenesen a bálteremből jöttem a szerkesztőségbe, félórákig ültem szemben a képpel, álmosan, szédülve, kora reggeli semmittevésben. S olyankor Feri bácsi – hiszen biztosan emlékszik még – megelevenedett a képen, és szidni kezdett, mint apa lump fiát:
– Pernahajder! Nem szégyenled magad?…
És a lebiggyedt, mosolygó ajkak közül bodrosan, kövéren szállt fel a szivar füstje. Még pirosló tüze is volt a jó szivarnak, és hallottam, ahogyan pöfögött.
Ennél már akkor sem lehetett közelebbi ismeretségünk, amikor levélben kéregettem kéziratokat Feri bátyámtól a lap számára s egy-egy humoros, szerető sort kaptam kíséretül a megküldött írások mellé.
És nem csak én voltam ilyenformán a képpel, úgy volt avval mindenki a Pásztortűz szerkesztőségébe. Az egész szobán uralkodott az az aranyos szempár, az a megnyerő mosoly. A kis szerkesztőségnek, az abban folyó munkának jó szelleme volt Feri bácsi.
*
Bizony, az első pillanatban nagyon-nagyon elszomorított ez a komor, fekete halálhír. Nagyon rosszulesett, hogy ennek a drága arcképnek nincs többé az eredetije az életben. Hogy amolyan papírpénz lett, amelynek nincs többé aranyfedezete.
Szinte féltem bejönni a szerkesztőségbe.
Azután megkönnyebbülve sóhajtottam fel, amikor leültem ide, szembe a jól ismert, barátságos, bohém, rokoni arccal. A kérdeznivalók egész tömege lepett meg. Elevenné vált lelkemen egyszerre annyi sok kedves Móra-figura. Valamennyi idegyűlt mellém, hogy beszélgetni segítsen, bátorítson és megnyugtasson.
Föltekintettem a képre.
– Nem történt semmi baj – nyugtattam magamat.
És Feri bácsi megszólalt a képről, csakúgy, mint régen:
– Persze hogy nem történt fiam. Az arc tovább mosolyog, ha a lélek sugárzik róla. A szivar tovább ég és füstöl, mint az áldozat tüze és gomolygó füstje. Az Ének a búzamezőkről nem hallgat el soha. Csak a test pusztul el. De nem málik el vele sem a mű, sem a lélek, sem a szeretet! Csak dolgozzál fiam! Csak dolgozzatok!
(Megjelent a Pásztortűz 1934. évi 3. számában.)
