A mosoly dicsérete

Oscar Wilde-ot, az individualizmus sziporkázó elmésségű prófétáját sokan sorozzák az úgynevezett romboló szellemek közé. Ennek az osztályozásnak bizonyára igen tiszteletreméltó, puritán meggyőződésből fakadó erkölcsi indokai vannak, melyeknek hangoztatása mindenkor felbecsülhetetlen szolgálatot tehetett az erkölcsrendészetnek, de annál távolabb maradt az irodalom elhatárolt területeitől. Úgy érzem, ha valamiért haragudni lehet Oscar Wilde-ra, akkor csak azért lehet, mert hosszú évtizedekre a szomorúságot tette a szépség törvényévé. Számtalan változatban hirdette, hogy a kacagás mögött sok minden rejtőzhetik, durvaság vagy akár gonoszság is, a könnyek mögött azonban mindig csak szomorúság van, és szép csak az lehet, ami szomorú. Megszemélyesítette és bíborruhába öltöztette a Bánatot, mely sötét pompával, uszályosan indult el útjára, hogy körüljárja a földgolyót.

Oscar Wilde

Nem merném a nagy művészet-virtuóz tételében kategorikusan felállítani az ellentételt, hogy csak az lehet szép, ami vidám. De valahogyan homályosan él bennem az a meggyőződés, hogy a jövő művészete minden bizonnyal a vidámság, a tiszta és derült mosolygás, a bátor életigenlés művészete lesz.

Világmegváltó fantaszták szájáról gyakran lehet hallani az ellentmondást nem tűrő véleményt, mely szerint a kereszténység megbukott. Nevetséges: hogyan bukhatott volna meg az, ami tulajdonképpen még uralomra sem került? Az úgynevezett keresztény Európa kétezer év alatt még meg sem próbált igazán keresztény lenni. Az európai irodalom legremekebb alkotásain valami állandó pesszimizmus uralkodik, valami hatalmas szomorúságkultusz vonul át. Ez pogány jelenség, mert a kereszténység – az aszketizmus minden sötét látszata ellenére – nagyon derűs, nagyon vidám dolog. Isten gyermekének lenni olyan kiváltság, mely kellőképpen átérezve elegendő arra, hogy derűt és megnyugvást adjon a sötét hatalmaktól háborgatott léleknek. Elég követni a Parancsot, s a többi magától megadatik. A mezők liliomáról szóló példázat sem arra való, hogy unalomig csépelt közhelye legyen meggyőződés nélkül eldarált prédikációknak, hanem hogy a lélek hitévé érve kisarjassza a megnyugvás, bizalom és mosoly virágait. Az igazi keresztény embernek nem lehetnek gondjai, gyötrő aggodalmai, legfeljebb saját erkölcsi tökéletlensége szomoríthatja el, figyelmeztetve arra, hogy jósággal és tettekkel kell megvásárolni a véget nem érő boldogságot. De a kereszténység ujjongóan vidám alaphangulata mellett minden bizonygatásnál erőteljesebben tanúskodik az Assisi Szent alakja, ki évszázadokat zengett tele lelkendező énekével. Az sem véletlen, hogy a legkeresztényibb költő, Dante, a pokol mélységes hetedik körébe süllyeszti azokat, akik életükben szomorúak voltak.

A szomorúság mögött sok minden lehet, pogány aggodalom vagy züllő zuhanás, de a derült mosolygás mögött mindig átlátszóan tiszta szív, kristályos emberi jóság húzódik meg. Sugárzóan mosolyogni, igazán szívből kacagni csak jó ember tud, és jónak lenni: az ember örök célja és ideálja. A sírás talán kifejezi azt, hogy milyenek vagyunk, de a kacagás azt mutatja, milyennek kell lennünk.

Hiszek abban, hogy az irodalom koncertjéből kihalnak lassanként a gyászindulók. El kell jönnie a vidám indulók, táncoló ditirambok és zengő himnuszok korszakának. Valamikor bizonyára megjön az idő, mikor a síró ember egyértelmű lesz a gonosz emberrel, s az irodalom nagy mesélői azt mutatják be a legmagasabb rendű művészet igéivel: hogyan győzedelmeskedik a mosoly a sírás fölött. A költemények sem azt siratják majd zokogó szóval, ami pusztul, hanem azt üdvözlik harsonák zengésével, ami épül. Az irodalom végleg szakít az ostoba valóságmásolással, ami szükségképpen termeli ki a borulátás mérgeit, és ehelyett boldogan álmodja az ideált, a hajnal rózsaszínű hasadását.

Hiszek a hitben, a bátorságban, az élet minden körülmények között megmaradó szépségében. Hiszek a mindenható mosolygásban.

(Megjelent a Keleti Újság 1935. évi 158. számában.)

Egy tragikus pisztolylövés századik évfordulója »