Örök útitársak
Talán mindenki úgy van avval, hogy egyes könyveket különösen közelállóknak érez szívéhez. Egyes könyvek hangulata esztendőkön, évtizedeken keresztül elkísér, nyomon követ, mint az árnyék és az életnek egy-egy egész korszakára nyomja rá bélyegét. Nekem is megvannak a magam könyvei, melyek úgy épültek bele életembe, mint gyermekkorom hintalova, vagy az első szerelem emléke. De míg a múltba épült tárgyak és emlékek később gyakran okoztak furcsa csalódást és meglepetést, addig a régi könyvek változatlanul kitartottak mellettem, s ha ma olvasom őket, éppen olyan meghitten sugároznak be aranyos hangulatukkal, mint valamikor, az első olvasásnál. Hintalovamat, melyen huszonöt évvel ezelőtt nyargaltam képzeletbeli csatákra, még tavaly is hatalmas táltosnak képzeltem magam elé, melynek háta jóval fejem fölé magasodik, s amelyre csak keserves küzdelemmel lehet felkapaszkodni. Tavaly aztán ráakadtam a padlás egy poros zugában, s alig tudtam elhinni, hogy az a térdemig is alig érő fajószág volt az én hatalmas mesebeli paripám.
Mondom, könyvekkel sohasem jártam így. A kiválasztottak mit sem törpültek az évek során, s ma is változatlanul gyönyörűséggel tornászom fel magamat a fantázia birodalmába ficánkolva szellemparipák hátára.
Hálátlan volnék, ha lekicsinyleném azt a mély átalakító, megrázó hatást, melyet Dante, Goethe, Madách, Dosztojevszkij, Vörösmarty, Ady, Verlaine vagy Rilke tettek rám, de ha őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy mindezeknél a szellemóriásoknál jobban imponál és tetszik nekem a szelíd szomorúsággal és bölcs jósággal mesélő öreg Andersen. Minden meséjét betéve tudom már, de azért ma sem múlhat el esztendő anélkül, hogy újra ne olvasnám a Mesék és történeteket. Amikor a csiklandozóan kedves humoron és aranycsillogású emberbölcsességen keresztül eljutok a szegény rút kis kacsa történetéhez, ma is olyan elemi meghatottság fog el, mint az élet legünnepibb pillanataiban. A rút kis kacsában, akit mindenki üldöz és keserít csúnyasága miatt, akit kivet magából a baromfiudvar „társadalma”, s aki rájön végül, hogy nem is kacsa, hanem hattyú, és boldogan úszik pompás fehéren a kastély taván, mindnyájunk elrejtett vágy példázódik, mindnyájunk élete elevenedik költői mesévé.
De nemcsak Andersen előzi meg nálam Goethét és nagyszerű társait, hanem az írók egész sora. Jonathan Swift Gulliverje, ez a gyilkos, vitriolos könyv, valósággal bibliám. Robinson történetével ma is forrón izgulok együtt, és olvasása közben izmaimban érzem a természet leigázásának vad gyönyörűségét. A Copperfield Dávidot nem lehet elégszer olvasni, sem a Twist Olivért, sem pedig a csodálatos Karácsonyi éneket. Ez a kis mese, mely úgy mint a legbonyodalmasabb regény, és úgy nevel, mint maga a sors, egymagában is elegendő volna arra, hogy évezredek múlva megértesse a majdani kutatóval az európai kultúra lényegét. Dickens karácsonyi meséje minden évben asztalomra kerül, s mióta csak eszemet tudom, a karácsonyi hangulat kiapadhatatlan forrásául szolgál. Andersen, Swift, Defoe és Dickens: ők az én csillagaim, akik soha el nem homályosuló fényükkel a legsötétebb éjszakát is bevilágítják. Könyveiket simogatom és dédelgetem, nem adom kölcsön senkinek, elzárom szekrényembe, és valamikor magammal viszem koporsóm párnája alatt.
(Megjelent a Keleti Újság 1935. évi 135. számában.)
