Semmi sem új a nap alatt
Propertius, a fiatal római költő
szakított kedvesével,
mert az fiatalemberekkel strandolt
és vörösre festette haját
Augustus császár korába visszaküldött munkatársunk feljegyzései
(Róma, Krisztus előtt 23-ban.) Bár a június hó a Krisztus előtti évtizedekben sem kellemes a forró napú Rómában, mégis idejöttem, mert mindenáron ki akartam nyomozni kedvenc latin költőm, Sextus Propertius furcsán félbemaradt szerelmének titkát. De mert érdekeltek a kétezer évvel ezelőtti szokások, erkölcsök is. Az utazás aránylag rövid volt: az időgép berregve suhant az újkoron és középkoron keresztül a római császárság fénykorába. A dicső Augustus már négy év óta tartja kezében az impériumot, és három év óta folytat hadjáratot a pyrenei félszigeten a kantaverek és asturok ellen.
Rómában minden csendes. Itt lakom a hét halom legkeletibbjén, az Esquilinuson, nem messze Maecenas palotájától. Házam nyitott átriumából lelátok az esquilinusi mezőre, ahol a halálraítélteket szokták kivégezni. A városfalon kívül fekvő keleti oldal is alig pár lépés. Ez a plebejusok temetője volt azelőtt, csak mostanában alakította át gyönyörű parkká a gazdag Maecenas. Gyakran látom őt, amint kedves poétájával sétálgat a lombbal futtatott, széles városfalon és gyönyörködik a messze nyúló kilátás szépségében. Fehér tógájukon és selyemköpenyükön vakítva villog az izzó napfény.
Cynthia nyara
Amint mondtam, a Propertius szerelme érdekelt. A Fórumon sétálgatva mindenkivel szóba elegyedtem, akivel csak lehetett. A jó cíviseknek kissé feltűnt Szatmár vidéki latin kiejtésem, – de azért megértettük egymást. Rómában régóta suttogják, hogy a Propertius és Cynthia szerelme már alkonyodóban van. A forró szerelmi versek huszonnégy éves költője nem hajlandó eltűrni szép kedvese kissé könnyelmű viselkedését, s emiatt napirenden vannak a heves veszekedések. Cynthia házának zárt kapui mögül gyakran hallatszottak ki olyan zajok és csörömpölések mostanság, melyek az alapos gyanú szerint holmi földhöz vágott agyagkorsóktól eredtek.
Azt is sikerült megtudnom, hogy Cynthiát tulajdonképpen nem is Cynthiának, hanem Hostiának hívják, s nem valami egyszerű kis leányzó, hanem ragyogó szépségű, igen művelt félvilági hölgy. A költővel már több mint négy éve folytat viszonyt. Jelenleg a fényűző Baiae fürdőn nyaral.
Leshelyemről kihallgatom
Propertius panaszát
Az esti sötétség beálltakor belopóztam Maecenas pompás kertjébe. A sűrű bokrok között megbújva várakoztam. Szívem hevesen dobogott, mert tudtam, hogy – ha rajtacsípnek a leskelődésen – könnyen megtapasztalhatom a rabszolgák kegyetlen korbácsát.
Nemsokára feltűnt Maecenas és Propertius. Csöndesen letépegetve jöttek, könnyű calceusuk alatt halkan ropogott az út kavicsa. Élénken beszélgettek.
– Mi hír róla? – kérdezte Maecenas.
– Folyton pletykálnak – válaszolt panaszosan Propertius. – A kis púpos görög tegnap jött haza Baiaeból, ahol Cynthia nyaral. Hajmeresztő dolgokat mesélt. A piszkos kis görög, akit úgy vágtam szájba, hogy két foga menten kiesett, azt fecsegte, hogy Cynthia egész nap ruhátlanul heverész a parti homokban, sütteti magát a nappal. Persze nincsen egyedül. Férfiak veszik körül, és édes szavakat suttognak a fülébe.
– Írnod kellene, hogy jöjjön haza – tanácsolta Maecenas.
– Már írtam.
– Azt is megírtad, hogy miket beszélnek róla?
– Csak finoman céloztam rá. Versben csalogatom haza.
Maecenas arca, melyet beragyogott az ezüst holdfény, érdeklődve fordult a poéta felé.
– Ah, verset írtál, Propertiusom? Hallhatnám talán?
Propertius hízelegve válaszolt:
– Ó, minden költők pártfogója, nagynevű Maecenas, királyok sarja, elmondom neked költeményemet, ha méltónak tartod arra, hogy nemes füleid befogadják.
„Baiae, szerelem gyilkosa, légy nyomorult!…”
Tógám ráncai alól hirtelen előkaptam gondosan elrejtett papíromat és ceruzámat. (No hiszen, volna csodálkozás, ha valamelyik római meglátná, hogy késői századunkban már nem viasztáblára karcolják verseiket a költők, hanem irónnak vagy töltőtollal vetik a fehér papírra!) A sötétben igyekeztem gyorsítással úgy lejegyezni Propertius új költeményét, hogy egyetlen szótagot se veszítsek el. A verset sebtiben magyarra is fordítottam. Így hangzik:
Míg mulatásba merülsz Baiaeban – Cynthia! –, melyhez
Hercules által vert vízközi út kanyarog,
s egyszer a Tesprotus országának partjai mentén,
majd Misenus csúcsán nézed a tengereket;
drága szerelmünk éjjei jutnak-e néha eszedbe?
Szíved legmélyén megvan-e régi helyem?
Vagy valamely ellenség elcsent már dalomtól,
Cynthia, képmutatón esdve szerelmed után?
Már ha időt pazarolsz, inkább vékonyka lapáttal
hajtsd kicsi csónakodat átal Lucrinuson,
vagy Theutras csobogó medrébe merülve lubickolj,
paskolván evező kézzel a lágy habokat,
mint hogy férfi beszédét, kéjsóvár susogását
hallgasd, fekve a part elhagyott fövenyén!
Mert így csábul bűnre a lány, ha szeretve nem őrzik,
így feled el fogadást, múltakat, isteneket.
Ezt nem azért írom, merthogy nem tiszta a híred,
ám mivel aggódó minden igaz szerelem.
Hát ne neheztelj rám, ha talán szomorítanak e versek:
féltékenységem itt a hibás egyedül.
Több gondom, mint rád, a tulajdon anyámra sem lenne,
nélküled árva, üres volna az életem is.
Otthonom, édesanyám te magad vagy Cynthia, csak te,
minden örömsugarat csak teneked köszönök.
Néha borús vagyok, olykor víg, s ha kíváncsi barátok
kérdezik, azt felelem: Cynthia tudja, miért.
Jer haza hát mielőbb csúf, züllött hely az a Baiae,
mely megrontja a szűz, tiszta leányt gonoszul.
Sok keserű, szomorú válást okozott az a part már.
Ó, Baiae, szerelem gyilkosa, légy nyomorult!
Maecenas gyönyörködve hallgatta a vers pattogó, lüktető muzsikáját. Mikor a költő elhallgatott, hosszú ideig csend volt. Végül elragadtatva így kiáltott Maecenas:
– Húszezer sestertiust kapsz ezért a versért, amice!…
(Magyar könyvkiadók figyelmébe!)
A vers csakugyan szép volt, de bennem mégis furcsa csalódást keltett. Valami szenzációt várta, titokzatos eseményeket, melyek romantikus színekkel festik alá két szerető szív elszakadásának szomorú regényét. Ehelyett egyszerűen azt kellett hallanom, hogy Propertius dühös, amiért Cynthia fürdőre ment, bizonyára a költő költségén, és naphosszat strandol a homokban. Sőt, mi több, nem is valami illedelmes toalettben, hanem a mi strandjainkon dívó, keveset sejtető és sokat láttató meztelenségben. Még ráadásul flörtöl is holmi gazdag bankárfiúkkal. Olyasmit éreztem, hogy ezért kár volt kétezer esztendőt visszafelé tennem a történelembe, ezt otthon is megkaphatom akármikor.
„Római archoz a rőt belga haj
undokul áll”
De ha már itt voltam, nem hagytam annyiba a dolgot. Álló hétig settenkedtem az esquillinusi palota környékén, amíg egy óvatlan pillanatban besurranhattam. Propertius tágas lakosztályának egyik kerevetén hanyagul odavetett viasztáblácskát találtam, melyen kusza idegességgel odakarcolva a következő sorok álltak:
Mondd, igaz-é, hogy utánzod a festett képű britanust
és aranyos szerrel mázolod át hajadat?
A természet minden igaz formát kiszabott:
a belga színekbe takart római arc iszonyú.
Mert valahol valamely nő kékkel fente ki arcát,
vajon máris kék szín a helyes csakugyan?
Hantja alatt is gyötrődjék az a lány, ki először
kent idegen szineket balgán fürtjeire!
Énnekem oly kicsi kell, hogy szépnek lássalak, édes:
annyi csupán, hogy légy gyakran a látogatóm.
Nincs ugyebár testvéred e földön, nincs gyermeked sem:
hadd legyek egymagam a fívéred, fiad is.
Este saját ágyadba feküdj le csak, az legyen őrződ
s felkoszorúzva ne ülj léha, ledér lakomán!
Jaj, ne akard, hogy hinnem kelljen a sok fecsegőnek!
Szárazon és vízen át szárnyal a hír sebesen!
Többre nem is voltam kíváncsi. Elég, hogy a gesztenyebarna hajú szép Cynthia a legújabb brit és belga divat szerint bronzvörösre festette a haját. Hm, hm! Hát már kétezer évvel ezelőtt sem lehetett hinni a hölgyek hajszínének? – Modern korunkban nemigen akad poéta, aki versben dörögne rá szerelmére, amikor az bronzvörös fürtökkel és karmazsinpiros körmökkel tér haza a kozmetikai varázsműhelyből.
Tanulság: Semmi sem új a Nap alatt
Szegény Propertius! Milyen hétköznapi dolgok miatt szakított kedvesével! Merthogy szakított, azt pár hét múlva megtudtam az elégiák harmadik könyvéből, mely irodalmi csemegeként jár kézről kézre a világbirodalom fővárosában. Augustus és Maecenas kegyeltje ilyen búcsúszavakat zeng Cynthiához:
Esztelen érzésem pazarolta fejedre a bókot:
most ama verseimért orcám szégyene ég.
Hirdettem, hogy a tested ezer buja báj keveréke,
a szerelem mindent kétszeresen mutatott.
Szóltam a bőrödön átlehelő üde hajnali pírról,
mely csupa kendőzés volt, ügyes álvirulás.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Téged a titkolt évek súlya gyötörjön el, asszony,
s rútan lepje be szép arcod a sok kusza ránc!
Majd ha iszonnyal nézed a ráncokat ócska tükörben,
s tépni szeretnéd gyér, őszült fürtjeidet, s tűrnöd kell,
hogy a gőg kitaszít és sértve lefitymál:
bánni fogod keserűn mostani tetteidet!
A nagy szerelem így jutott el utolsó állomásához. Megtudtam tehát, hogy Cynthia strandol, festi a haját, éli világát és évei számát is letagadja, akárcsak a mi szépeink. Ha valaki kételkednék szavaim igazságában, bizonyítékul itt vannak a versek. Mindebből azt a tanulságot vontam le magamnak, és ezt vonhatja le a figyelmes olvasó is: ne akarjunk mindent romlott, modern korunk számlájára írni, mert semmi sem új a Nap alatt. Semmi sem új, még ez az aranymondás sem.
Riportomat előreküldöm, hogy el ne késse a vasárnapi számot, s időgépemmel – ha defektet nem kapok – holnap én is megérkezem.
(Megjelent a Keleti Újság 148. számában, 1935-ben.)
