Költő a ravatalon
Mindig az őszt szerette. A teljesedettség és hanyatlás évszakát, a nyugodt lemondás legyintését, a tiszta, szép, férfias bánat hangulatát. Ősszel halt meg. Őszi koncert zizegő zenéje veszi körül sugárzó ravatalát.
Kosztolányi Dezső, a magyar irodalom büszkesége, európai nagysága, a daltól csengő Nyugat hozzánk rendelt nagykövete, a szépség fejedelme ravatalon fekszik. Amikor leírjuk ezt, fájdalom szorítja el szívünket. Hasít a szó, mint a kés. A veszteséget fel nem mérhetjük, a gyászt el nem sírhatjuk. Föld rengése, nap sötétedése, csillagok sírása kellene ahhoz.
Kemény dolog szembenézni a nagy csapásokkal s kiszámítani azok minden következését. Most, a mély nemzeti gyász első óráiban, gondolni sem tudunk arra: mennyire fog Ő hiányzani. Akármivel töltik meg a lapoknak, folyóiratoknak azt a helyét, ahonnan eddig az Ő szelleme beszélt hozzánk, üres lesz az a hely és keserűen néma. Finom fénnyel derengő versei, csobogóan üde fordításai, melegen lüktető kis prózai írásai, ezek a briliánssá csiszolt életdarabkák halálunkig kelleni és immár hiányzani fognak nekünk, mint az iszákosnak az ital, szenvedőnek a csillapító morfium. A gyász első heteiben, hónapjaiban sem tudjuk felfogni majd, hogy az élő irodalom irodalomtörténetté, a zengő dal lejegyzett hangjegyekké, a teremtés forró lávahömpölygése helybenálló, kemény kőzetté merevült. S mindez pillanat alatt történt: ezerkilencszázharminchat november harmadikán, egy nagybeteg ember testét pihentető kórházi ágyon.
A magyar irodalom egyik leghangosabb, legtöbbet vitatott, de eredményeiben leggazdagabb korszaka csaknem lezárult Kosztolányi halálával. A huszadik század elejének négy nagy költőzsenije, újat teremtő, szépért égő és izgató lánglelke közül csak Babits Mihály él: Ady, Tóth Árpád és Kosztolányi alakját már a múlt és kegyelet fátyla borítja.
Mit mondhatunk most a költőről, akit alig néhány órája, fiatalon, életereje és alkotó tehetsége teljességében szakított el a földről, síró magyarok közül a kérlelhetetlen Rendelés? Tudjuk róla, hogy vitathatatlan nagyság volt. Úgy született, nagyságnak eljegyezve, szikrázó csillaggal homlokán. Újszerű, borongó, különös hagulatoktól reszkető verseiben, melyeket a durvább zenéhez szokott fülek szerettek valamikor dekadenseknek nevezni, az élet ellesett kis titkait beszélte el. De milyen hatalmasokká nőttek azok a kis titkok az ő nagy művészete által. Az élet perifériáiról összeszedett, apró hangulatmorzsák, idegrezdületek mindenki nagy, központi élményeivé váltak költészetének zenélő sorában. A forma nagymestere volt. Új rímek, új szóképek és fordulatok, azelőtt sohasem álmodott zenék bőséges, termékenyítő esője hullott verseiből. „Forma dat esse rei” – vallotta büszkén, mert tudta, hogy forma nélkül nincs tartalom és tartalom nélkül nincs forma. Világnézetté avatta a szépség szeretetét.
Prózai írásaival gyakran kísérleteztünk. Fölösleges szót kerestünk bennük. A mondatokon, sorokon végigszántó ceruza kifáradt kezünkben: egyetlen szót sem lehetett kihúzni. De hozzáírni sem lehetett semmit. Feltétlen engedelmességet kívánó ura és parancsolója volt a nyelvnek, stílusnak: hajszálpontosan mindig azt mondta, amit éppen akart.
De ugyanakkor rajongó, megrészegült szerelmese is volt a magyar nyelvnek. „Az a tény, hogy magyarul írok, beszélek, életem legnagyobb élménye, melyhez nincs fogható”, – mondja egyik kis remekművében. Második Kazinczyként újította meg, csiszolta, fúrta-faragta, pallérozta, csinosította nyelvünket. Régi elfelejtett szavakat kutatott elő, édes új zengéseket fedezett fel és csalt elő nyelvünk muzsikájából, tűzzel-vassal irtotta az idegen szavakat és egyéb idegenszerűségeket, gyomlált, mint a jó kertész - élére állt a modern magyar nyelvművelő mozgalomnak. Költői nyelvünket hozzátörte, hozzáidomította az évezredes kultúrájú nagy idegen nyelvekhez. Húsznál több nyelvből fordított ördöngös ügyességgel, lélegzetállító művészettel. Fordításai legnagyobb részén cseppet sem érzik, hogy fordítások.
S talán ez a nagy műfordító munkássága a legjelentősebb. Ablakot vágott az elfalazott magyarságnak Nyugat felé. Nincs olyan modern német, francia, belga, angol, amerikai, olasz, spanyol vagy akár kínai költő, akinek műveit ne Kosztolányi fordításában kaptuk volna először magyarul. S azóta hiába olvassuk eredetiben Poe-t, Verlaine-t, Baudelaire-t vagy Withmannt, mindegyikről Kosztolányi jut eszünkbe. Mintha ő termékenyítette volna meg s biztatta volna dalolásra öt világrész költőit.
Mielőtt korán jött, ádáz betegsége megbénította, legkedvesebb tervével foglalkozott. Újra akarta fordítani Shakespeare összes műveit. Csak kettő készült el: a „Téli rege” s a „Rómeó és Júlia”.
Meghalt. Fiatalon. Ötvenegy éves korában.
Hatalmas kötet vers maradt utána. Egyre mélyebb, egyre zengőbb, gordonkahangú férfiköltemények. Néhány örökszép regény. Pár novelláskötet. Három vaskos kötetnyi műfordítás. És páratlan egyéniségének vakító fényességű emléke, mely előtt el kell takarnunk szemünket.
Nehéz most magunkra erőltetnünk az Ő nyugodt fölényét, szomorkás bölcsességét. Nehéz írni róla ahelyett, hogy keserves sírással az asztalra borulnánk. Mit vétettünk, hogy el kellett veszítenünk? Édes anyanyelvünk szavai, a sok-sok ezer bús, vidám, síró, kacagó magyar szó egyformán zokog most. Urukat gyászolják. Mintha egytől egyig gazdátlanokká és értelmetlenekké váltak volna…
(Megjelent a Keleti Újság 1936. november 5-i számában.)
