Magyar karaván Itálián keresztül
Perédi György útinaplójából
Boldoggáavatási ünnepség a Szent Péter Bazilikában
Róma, május 7.
A Szent Péter templom ünnepélyes nagy csendjét két nap óta ácsolás, kopácsolás zaja veri fel: készítik az emelvényeket és az állóhelyeket elválasztó falakat a május 7-iki boldoggáavatási ünnepségre. Római papvezetőnk a következőket mondja:
– Ötvenezer ember fog itt szorongani, és extázisban éljenezni, amikor bevonul a pápa. A rend fenntartásához kellenek ezek a barikádok, amelyek a két oldalhajót derékmagasságig választják el.
Az emelvények felállításával járó zaj, a templom csodálatos akusztikája miatt nem hat be az oldalkápolnákba, s nem zavarja a miséző papokat, ájtatoskodó emberek tömegeit.
A Szent Péter sírja körül a kupolát tartó négy oszlop alá magas emelvényeket építenek. Hatalmas bársony és brokát drapériákat cipelnek emberek, amikkel az első padsorokat és az emelvényeket be fogják borítani.
S mindez vasárnap délutánra készül, Vincenza Gerosa boldoggáavatási ünnepségére.
– A boldoggáavatás éppen olyan ritka dolog, mint a szenttéavatás. Most a Szent Év alkalmára többet összegyűjtöttek. Megérthető, hogy belépőjegyet próbál szerezni Róma minden notabilitása, a külföldi követségek és az örök város minden lakója, aki csak teheti.
– A jegyet ingyen adják a Vatikánban – fejezi be informátorom –, de jó helyet kapni nem olyan könnyű dolog.
Dr. Bánáss László pápai kamarásnak köszönhetjük néhányan, hogy a templomnak egyik legjobb helyén, a Szent Péter sírjától jobbra eső emelvényen számozott ülőhelyre kaptunk jegyet két méter magasságban. Előttünk vonult el a pápa ragyogó kíséretével, és helyeinkről tisztán láthattunk a főoltárra is.
Bánáss László társasutazásunk mind a 307 tagjának szerzett belépőjeget, és ha még egy kis élelmesség is volt valakiben, hogy elég korán ment, nem engedte magát félretolatni: teljes pompájában láthatta a pápa bevonulását, de a magas gyaloghintón bevonuló és áldástosztó pápát föltétlenül.
A belépőjegyek 17,45 órára voltak kiállítva olasz, illetve középeurópai időszámítás szerint.
Emberáradat a bazilika felé
Délután félöt óra
Az autóbuszok öntik az emberek tömegét. Mint a hangyaboly, úgy feketéllik a bazilika előtti tér, a lépcsők és a bejáratok előtti terasz az ünneplőbe öltözött emberek tömegétől. A lépcsők alján korridor, rajtuk csak három bejárat, amely nél a frakkos, rézkardos, háromszögű kalapos rendőrök állnak sorfalat. Autók, kocsik, hintók érkeznek frakkos, klakkos, fehérnyakkendős urakkal, fekete selyembe öltözött dámákkal, fejükön, nyakukon fekete csipkekendő, amelynek árnyékából fehéren, az elefántcsont ragyogásával világlik ki élesen az arc. Felemelő szépségű viselet ez a csipkekendő, amit előír a Vatikán a hölgyeknek a pápai fogadtatásokhoz is. Egy-egy világi kamarás siet át a téren, középkori jelmezben. Térdnadrág, a nyakán fehér krézli, vállán fekete bársonyköpeny. Valamennyien magasrangú emberek: grófok, hercegek, ősnemes családok sarjai.
Érkezik a velünk jött Szent Vincés kedves nővérek csapata. Előttük szétnyílik a rendőr-kordon, hogy mögöttük a lehető leggyorsabban bezáruljon, mert rengeteg azoknak a száma, akik arra a szerencsére várakoznak, hátha sikerül besurranniuk.
Az omladozó felhők résein arany színekkel ragyog le a májusi nap. A kék ég és a napsugarak ragyogó drapériát vonnak a templom kupolája fölé, amely Michelangelo remeke, éppen úgy, mint kétoldalt félkörben az oszlopsorok. A siető embertömeg zajában nem hallatszik a két óriási szökőkút csobogása. A tér közepén álló 60 méteres obeliszk alatt pedig, amely Róma győzelmét hirdeti Egyiptom felett, a kegyszerárusok kínálgatják áruikat minden érkezőnek, a világ minden kéziárusának megszokott lármájával. Az oszlopon ez a diadalmas felírás: Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat.
Az alkonyba hajló nap sugaraitól lángolva néznek ránk a Vatikán ablakai.
A világ legnagyobb művészének lángelméje sugárzik mindenfelől, és elvonja a zsibongó tömegről tekintetünket, amikor ötöt ver az óra, és a Vatikán udvaráról katonazene indulója harsog be a térre. Jön a pápa katonasága, hogy bevonuljon a bazilikába. A tömeg sorfalat áll. A középső templomkapu felé kanyarodik a banda, utána néhány száz nemes katona, nem túl díszes, de mégis festői egyenruhában. Sokat aligha gyakorlatoznak, mert némelyikük tokát, pocakot eresztett. Különös és feltűnő a puskák tartása. Nem szíjjal a vállon, nem is tenyérben a vállhoz támasztva, hanem vízszintesen, oldalt, félkézben tartva hozzák a katonák puskájukat, mint a sétabotot. A csapat rövidesen eltűnik a bazilika középső ajtajában.
Benn a Bazilikában
A sárga jegy felmutatására a főbejáraton engednek be. A katonák a középső folyosó két oldalán állanak sorfalat, lábhoz tett fegyverrel, végig a Szent Péter sírját övező köröndig. A tisztek kivont karddal sétálgatnak szakaszuk előtt. Templomszolgák, rendőrök, alabárdosok tekintenek rá a sárga jegyre, és megállítás nélkül mehetünk tovább.
A hatvanezer embert befogadó templom zsúfolva van. Ötvenezer jegyet adtak ki, és már jóformán mindenki elfoglalta helyét. Újabb alabárdosok, tisztek, szolgák igazítanak helyünkig. Még néhány lépcső, és az emelvényről szédül el szemünk a rettentő tömeg fölött. Az oszlopsorokon már égnek a villanycsillárok, szikráznak a velencei kristályprizmák. De Szent Péter sírja fölött még sötét a hatalmas, száz-százötven villanygyertyával világító csillárok sora. Lehet, hogy zsibong, morajlik természetszerűen a rengeteg embertömeg az oldalhajókban – de nem halljuk, elnyeli az óriási templom. A világ egyik legszebb remekén, az óriási üvegkupolán keresztül még zuhog ránk a fény. A majesztetikus félhomály nem veszi el a távolbalátást. De szemünk minduntalan odafordul Szent Péter sírjához, ahol sárgán, nemesen pislog a 98 apró örökmécs.
5 óra 50 perc
A messzi kapu felől erős „eviva” (éljen) csap föl, amely megerősödve morajlik felénk. A szétszórtan álló alabárdosok „vigyázz”-állásba merevednek. Tudjuk, hogy nem a pápa jöhet, mert az ezüstkürtök még nem szólaltak meg. Egy bíboros érkezik méltóságteljes léptekkel. Tüzelően elevenpiros (amilyen piros színt soha sem láttunk), ruhájára öltött, hasonlóan piros köpenye messze úszik utána. Magas, őszhajú, nemes arcélű férfi. Pillanatig féltérdre ereszkedik Szent Péter sírja előtt, és folytatja útját a főoltár felé.
Óránkon egy perc múlva 6 óra. Fellobbannak az összes csillárok, és az óriási templom: a napsugár, az arany, a vörös drapériák és az ezer meg ezer villanylámpa az üvegcsillároktól visszavert fényének színkeverékében úszik. A fény lekúszik a márványfalakon, a tetőtől a padozatig érő nehéz brokátszőnyegeken, s beragyogja a padlózat márványmozaik remekét. S e pillanatban átfut gondolatunkon, hogy mindezt az építészeti, szobrászati és festészeti csodát, ami teljes ragyogásban pompázik előttünk, alapjában nem a lángelmék, Michelangelo, Bernini, nem Gyula pápa és a hozzá hasonló zseniális pápák teremtették meg – hanem a katakombákból is felhatolt krisztusi eszme és a föld alól kitört hideg, sorvasztó szele a halálnak, ami elpusztította a pogány Rómát, amelynek csontváza nem messze innen Szent Péter sírjától, a Colosseum környékein fehérlik halottan…
Pont hat óra
A templomajtónál ezüstkürtök harsannak fel: a Vatikán külön lépcsőjén az előcsarnokba érkezett a pápa, hogy a főoltárnál tiszteletét mutassa be a boldoggá avatottnak, Vincenza Gerosának, akinek boldoggáavatási okmányait a délelőtt folyamán olvasták fel a főoltár előtt.
A pápa bevonulása
Még szól a kürt, a pápa és kísérete már messze elől jár, s a templomot ötvenezer ember ajakáról felharsanó éljenzés tölti be. A feltörő emberi hangok úgy megrázzák a levegőt, hogy fenn a magasban meglengenek a nehéz, hatalmas kristálycsillárok. Éles vezényszó hangzik: a katonaság tiszteleg. A menetet két alabárdos nyitja meg. Utána a bordó brokátselyemruhás apródok hosszú sora. Aztán néhány belső lakáj térdnadrágban, díszes frakkban, fehér harisnyával. A világi pápai kamarások következnek, kardos középkori díszruhában, s utánuk az egyházi számfeletti kamarások hosszú sora lila reverendában (közülük kimagaslik a mi egyik vezetőnk, dr. Bánáss László pápai kamarás, nagyváradi iskolaigazgató). Majd a szolgálattevő kamarások. Közvetlen a pápa gyaloghintója előtt a kamarások mestere.
Érkezik a gyaloghintó, amit tizenkét egyforma magas, vörösselyem brokátruhás apród hoz a vállán. Mellettük kétfelől öt-öt svájci nemes testőrtiszt, lófarkos, aranytarajos sisakkal, kivont karddal. A pápa mögött bíborosok, püspökök és a Szent Péter bazilika kanonokjai s végül egy aranyláncos, bársonyruhás úr. Két alabárdos zárja be a menetet.
Pontosan öt perc telt el, amíg a méltóságosan haladó menettel a pápa Szent Péter sírja elé érkezett.
Az embertömeg szüntelen éljenez. A pápa aranyos trónjának két karján nyugtatva kezét, jobbjával áldást oszt apró mozdulatokkal, és a fejével is jóságosan int gyermekei felé.
A színek fölséges pompájában, a nagy tömeg feje fölött, mint bárányfelhő úszik a pápa fehér ruhája a főoltár felé.
6 óra 8 perc
Az orgona zúg és felhangzik a kórus: Tu es Petrus... A főoltár előtt a pápa leszáll a gyaloghintóról, az oltárra lép, és megkezdődik a szertartás. A szentély rácsának ajtaját húsz alabárdos zárta el. Fenn a kupola alatt, a főoltár képe fölött, az óriási aranyráma hatalmas rózsájában délelőtt óta erős megvilágítással látható nyolc napon át a boldoggá avatott arcképe. Teljesen modern, világos tónusú festmény. Sziklás táj, háttérben dombok, nápolyikék és fehér felhőzettel. Egy szikla mellett imádkozó helyzetben Vincenza Gerosa teljes alakú arcképe. A hatalmas kép tündöklően világít le világos színeiben. Az erős megvilágítás miatt a világos tónusú kép e magasztosan szép pillanatban uralkodik az egész templom felett.
6 óra 27 perc
Előre viszik a gyaloghintót, s a pápa beleszáll. Az egész szertartás húsz percig tartott csupán. A menet megindul, de míg jövet Szent Péter sírjának jobb oldalán ment, most a bal oldalon tér vissza. Pontosan három perc alatt ér most is az áldást osztó pápa Szent Péter sírjához.
Virágcsokrok repülnek a gyaloghintóba, a Szentatya lábaihoz. Megszólalnak ismét az ezüst kürtök az ajtóban. A tömeg éljenez szüntelenül. Integet, tapsol… az orgona zúg… az összes alabárdosok a kíséret végéhez csatlakoznak, hogy testükkel fedezzék a kivonulást, nehogy a rettentő tömeg nagy lelkesedésében a hátulsók hatványozott erejű nyomására áttörje, vagy átmássza a derékig érő korlátokat, s a kíséretre nyomuljon. De erről most nincs szó. Amint a pápa az ajtó felé közeledik, halkul a templom, végre elhallgatnak a kürtök is – a pápa elhagyta Szent Péter templomát.
Kiürül a bazilika
És nagyon érdekes: a legnagyobb rendben, úgyszólván
percek alatt kiürült a hatalmas bazilika.
Még imbolyog a fekete emberáradat a lépcsőkön, téren negyedóráig. Itt-ott
csoportok álldogálnak, nézik a Vatikán épületén a pápa lakosztályának
ablakait, amelyek nincsenek lefüggönyözve, és jól láthatók a felgyújtott
villanycsillárok. Lesik, hátha megláthatnák még egyszer a pápa alakját.
Kíváncsiságuk nem teljesül. Autók, autóbuszok, villamoskocsik zsúfolásig
telve indulnak el a Szent Péter tér elől, amelyre lassan az est leple
borul…
Érzések és gondolatok
Természetes, hogy ez csak rövid időrendi leírása a boldoggáavatási ünnepségnek. Az elénk táruló pompát, fönségességet, amely feledhetetlen emléket hagy bennünk, szavakkal lefesteni nem lehet. Mint ahogy nem lehet leírni szóval Liszt koronázó miséjét – azt hallani kell. Ezt pedig végig kell élni.
Hiába magyarázzuk valakinek azt a megdöbbenésünket, amikor a Szent Péter tér elé érkezünk szembe a bazilikával. Mert a képek után, amit mindenki ismer, nagy, hatalmas épület-oszlopcsoportot képzelünk, és az első benyomás a csalódottság érzése.
– Na, alaposan csalódtam, nem így képzeltem el! – mondjuk egymásnak. A tér kicsinek tűnik, a templom óriási kupolája nyomott, csak félig látszik, és minden szűk, elképzelésünkhöz semmiség.
De, amikor átlépjük a kör első kockáit, közeledünk az obeliszkhez, óriási arányokban tárul szét előttünk minden. Optikai csalódásunkra gyorsan rájövünk, pláne, ha vezetőnk megmagyarázza, hogy ez is Michelangelo játéka. A fedélzet néhány görbülő vonalával érte el ezt a csalódást keltő képet.
Hasonlóan vagyunk a Szent Péter templommal is, amikor belépünk az első pillanatra. Azt hisszük, nem sokkal nagyobb a nagyváradi székesegyháznál, de mindenesetre szűkebb. De aztán néhány lépés után kitárulnak óriási méretei, úgyszólván elveszünk benne. A főbejárattól kezdve az oltár hosszmetszetében haladó úton felírással jelölve, hogy a világ legnagyobb templomai meddig érnének, ha betolnák ebbe a bazilikába.
Michelangelónak ezért az optikai remekéhez nem hű se festmény, se fénykép, ami erről a térről, templomról vagy Szent Péter sírjáról készült.
Élő kövek, világító sírüregek
A kövek sem kövek itt: mert világtörténelemről beszélnek. A katakombák földalatti üregeiben, a sírok, csontok előtt nem fog el borzadály, nem érezzük a földalattiság hidegét, mert felemelő tudattal hat át a három századokon át itt élt első keresztények bolyongó lelke, s a sírhelyek sokasága nem a halálra emlékeztet, hanem arra, hogy itt, ezekben a szűk, sötét folyosókban bujkált századokig az egész emberiség lelkiismerete. Néró cirkusz maximusa, Titus Colosseuma éjszaka szép, mert mint a koromsötét katakombákban: a vértanú halált halt első keresztények hite világít itt is nekünk.
Márványhalottak csak a görög-római istenek előttünk – de már Vergilius szobra előtt lehetetlen, hogy eszünkbe ne jusson Aeneas: Arma virumquecano!... Nem látjuk, de érezzük, hogy a keresztény Rómában nem ember, de eszme rakott le minden követ, mint ahogy Rafael képein a görög istennőkbe a keresztény szüzek lelkét lehelte. Mózes szobra előtt úgy érezzük Michelangelo nem szobrokat alkotott – hanem a márványt emberré változtatta. És amikor este a Lateran előtt állva nézzük, a messzi távolban ős Róma omladékaira mint kapaszkodnak fel szomorúan az estnek árnyai: a megkonduló harangok szavában a katakombák lelkének üzenetét véljük... Sok mindent érzünk, látunk az Örökváros falai között, csak – ne vétessék bűnül – mai népének homlokán nem tudtam leolvasni a büszke mondatot: civis romanus sum!
