Magyar karaván Itálián keresztül
Zsebkendők lobognak, elindul a karaván
Ismét kopogtattak.
– Szabad.
– Kérem szépen, az olaszországi utazás iránt jöttem érdeklődni.
– Állunk rendelkezésére. Feliratkozni óhajt, fizetni, vagy valami felvilágosítással szolgálhatunk?
– Már fizettem. Most azért jöttem, hogy megtudjam: nem történt valami változás az útiprogramban?
A hölgy izgatottan babrált kézitáskájával, és feszülten, idegesen várta a választ.
– Semmi változás.
– Nem marad el a kirándulás?
– Ugyan kérem, dehogy marad el.
Őnagysága elment.
Másnap újra feljött a szerkesztőségbe, és újra megkérdezte, hogy nem marad-e el az utazás. Délután telefonon kérdezte meg ugyanezt. Harmadnap lázas, piros arccal rohant fel:
– Valakitől azt hallottam, hogy elmarad az olaszországi zarándokutazás.
Magunkban már régen kijöttünk a béketűrésből, de azért nyugodtan, mosolyogva csendesítettük:
– Az utazás befejezett tény. Tessék nyugodt lenni, ezen már semmiféle hatalom nem változtat.
Egy másik utazójelölt eljött megkérdezni, hogy hány inget vigyen magával, a harmadik, hogy sötétszürke ruhája jó lesz-e a pápai kihallgatásra, a negyedik, hogy ő nem fog-e váltólázat kapni Velencében, az ötödik, hogy kaphat-e majd a szállodákban dupla takarót, mert nagyon fázékony természetű. És így tovább. Ki győzné felsorolni, amit az utazásra készülődők össze-vissza kérdezősködtek? Egész nap négy-öt ember álldolgált a szerkesztőségi szobában. Percenként csengett a telefon. A fentemlített hölgy még négyszer kérdezte meg, hogy nem marad-e el az utazás.
Mindez az Erdélyi Lapok kolozsvári szerkesztőségében történt a római társasutazást megelőző héten. Hajunkszála meredt az égnek, ha arra gondoltunk: mi lehet most Nagyváradon, a központi szerkesztőségben, ahonnan az egész Erdélyből jelentkezett utasok dolgait intézik.
Egy idősebb, terjedelmes hölgy este tíz órakor magánlakásomon csengetett. Sírva panaszolta, hogy már napok óta nem tud aludni: állandóan arra gondol, előre érzi, hogy ő Nagyváradon nem fog felférni a társasvonatra, mert nem tud tolakodni. Megmagyaráztuk, hogy teljesen külön vonattal indulunk és mindenkinek számozott helye lesz. Őneki kettő. Elment.
A legmulatságosabb mégis az a fiatalasszony volt, aki nem kisebb kéréssel fordult hozzánk, mint hogy távolléte alatt gondozzuk gyermekeit.
– Nagyon sajnáljuk, Nagyságos Asszonyom, de mi magunk együtt utazunk a társasággal – hárítottuk el a szokatlan megtiszteltetést.
Amint később megtudtuk, ilyen izgatott hangulat uralkodott mindenütt, ahonnan utasok készülődtek a római zarándoklatra. Idegesség, lótás-futás és mégis boldog izgalom.
Utazási láz.
* * *
Végre elérkezett az utazás napja. Erdély minden részéből gyűltek az emberek. Tömegesen érkeztek Nagyváradra, ahonnan május másodikán reggel kellett elindulnia a zarándokok különvonatának.
Az Erdélyi Lapok szerkesztősége és kiadóhivatala lázas tevékenységet fejtett ki az állomáson, hogy minden simán menjen. Május elseje delétől másodika reggeléig állandó készültség dolgozott a nagyváradi pályaudvar elsőosztályú várótermében. A különböző vonatokból kiszálló utasok azonnal megkapták cédulájukat, amelyen rajta volt, hogy hányas számú vagonban, melyik fülkében fognak utazni. Mindenki számot kapott, amelyet csomagjaira kellett kötöznie. Mindenki megtudta, hogy Nagyváradon hol nyert elszállásolást az indulás előtti éjszakára. Minden kérdésre gyors, pontos és alapos felvilágosítást nyerhetett akárki.
A más városokból, vidékről érkezők szakavatott vezetők kalauzolásával még elsején megtekinthették Nagyvárad nevezetességeit. Meglátogatták a szép székesegyházat, a püspöki rezidenciát és a Bihari Régészeti Múzeumot.
Másodikán reggel közös szentmisére gyűltek össze a római zarándokok. Bentről már zúgott, zsongott az orgona, amikor gyülekeztünk. A templomot környező, dús lombba borult bokrokon feloldott kedvvel, imádságos vidámsággal fütyültek, csattogtak a madarak.
A szentmisét Fiedler István szatmárnagyváradi megyéspüspök mondotta. Utána meleg szavakat intézett a zarándokokhoz:
– Kívánom, hogy minden baj nélkül tegyék meg a nagy utat, és kegyelmekkel gazdagodva térjenek vissza otthonaikba – fejezte be beszédét, amely után püspöki áldást osztott.
Kijött a püspök a pályaudvarra is, és bevárta, míg a vonat elindult.
Az állomás feketéllett az embertömegtől. Közel háromszáz utas indult Nagyváradról. Igen soknak hozzátartozói, jóismerősei is kint voltak az állomáson. Futkosó emberek, csomagok, hordárok. A különvonat elegáns, kényelmes fülkéi, amelyeknek ajtajain felragasztva állott a benne ülők névsora, lassanként megteltek emberekkel.
Az Erdélyi Lapok itthon maradó munkatársai virágcsokrokkal jöttek ki az állomásra. Megérkezett dr. Bánáss László pápai kamarás és dr. Scheffler János teológiai tanár is, akiknek hivatása volt az utasok kalauzolása.
Dr. Scheffler Ferenc, az Erdélyi Lapok igazgatója, az egész római út főrendezője Budapesten csatlakozott a hatalmas karavánhoz.
Délelőtt tíz óra harminc.
– Tessék beszállni.
A vonat lassan mozogni kezdett.
Éljenzés, taps, virágok. Kalapok lengtek, zsebkendők lobogtak. Mindenki lelkében túlcsordult a jókedv.
A kerekek mind gyorsabb ütemre csattogtak a síneken. Nagyvárad eltűnt a láthatárról, és robogott vonatunk első célja, Budapest felé.
