Magyar karaván Itálián keresztül
Magyar ének zsong Szent Péter sírja mellett
Mi tagadás, kilenc óra után már magam is feltornásztam magamat a csomagtartóba, és megpróbáltam aludni. Nem tudom meddig alhattam, mikor arra ébredtem, hogy megállt a vonat.
– Milyen állomáson vagyunk? – fordultam útitársamhoz a magasból.
Kinéztek az ablakon és szaporán adták a választ:
– Olio Sasso.
– Furcsa! – morogtam álmosan, és másik oldalamra feküdtem. Rövid szundikálás után megint arra ébredtem, hogy állomáson állunk. Mivel zsebórám nem volt, Róma pedig becslésem szerint már nem lehetett messze, ismét megkérdeztem:
– Hol vagyunk?
Fülketársaim, három úr és négy hölgy, készségesen dörzsölték az ablakot, és néztek ki a megvilágított állomásra:
– Olio Sasso – hangzott ismét a válasz.
Ez már gyanús volt. Lomhán, de kíváncsian kúsztam le emeleti ágyamból, hogy megfejtsem: miféle állomás az az Olio Sasso, amelynek eddig nevét sem hallottam, s ahová most már másodszor érkezünk. Mikor megfejtettük a talányt, percekig nevettünk valamennyien. Egy hatalamas olajreklámot néztek útitársaim az állomás nevének. A nagy, keretes, színes tábla csakugyan ott díszelgett minden olasz pályaudvar peronján. Később derült ki, hogy a többi vagonok és fülkék utasai közül is nem egy hitte állomásnévnek az Olio Sasso-t. Ettől kezdve szállóigévé, a „jól-értesültség” és „tájékozottság” szimbólumává változott körünkben az Olio Sasso.
Este tizenegy óra után húsz perccel érkezett vonatunk a római Termini-állomás roppant üvegfedele alá. A zarándokok elszállásolására vonatkozó előkészületek éppen úgy, mint Firenzében, most is a vonaton történtek meg. Az utasok tizenkét kitűnő, előkelő római hotelben és penzióban nyertek elszállásolást. A szállodák megbízottai nagy táblákkal és csomagszállító szekerekkel már várakoztak a beérkező magyar „karavánra”. Alig telt bele húsz perc, s már ment is mindenki az elölhaladó táblák után nyugodt éjszakai szállására, ahol várta a puha ágy, a friss víz és a meleg fürdő.
Mindenkinek azonnal feltűnt Róma óriási éjszakai forgalma. A villamosok, autókárok, autóbuszok, automobilok hihetetlen tömege száguld éjszaka Róma utcáin, még hihetetlenebb, egyenesen hajmeresztő sebességgel. Az olasz sofőrök és biciklisták ügyessége minden dicséretet megérdemel. Az eszeveszett tempó ellenére nagyon kevés szerencsétlenség történik Rómában. Csak római szemmel nézve is rendkívül forgalmas helyen áll közlekedési rendőr, aki operaénekesi pózzal, utánozhatatlan grandezzával integet a tülkölő, cikázó, surranó közlekedési eszközöknek. A rendes körülmények között is nagy forgalmú várost még élénkebbé varázsolta most a Szentév és a nagy fasiszta kiállítás, amelyekre az ájtatos és kíváncsi lelkek egész tömege zúdul Rómába. Így az aránylag nem túl nagy város forgalma – szavahihető tanúk szerint – jelenleg ugyancsak felülmúlja a legnagyobb nyugati metropolisok forgalmát.
Én Róma szívében, minden főbb pontról egyforma távolságban, a Via dei Due Macelli-n nyertem elszállásolást. Csoportvezető lévén, először útitársaim formalitásait kellett lebonyolítanom a bejelentkezések, útlevelek körül. Szállótársaim már régen aludtak szobáikban, mikor én félkettő tájban szobámba jutottam. Kitártam ablakomat, amely éppen a csillogóan kivilágított, vakítóan tükröző, fehér csempékkel kirakott alagút bejáratára nyílott.
Fáradt testemet csábította az ágy, friss lelkemet vonzotta, csalogatta Róma ragyogó, lüktető éjszakája.
Már-már engedtem az utóbbi csábításnak, mikor eszembe jutott, hogy reggel nyolc órakor találkoznunk kell mindannyiunknak a Szent Péter templom főbejáratánál. Most tehát aludni kell.
Becsuktam az ablakot.
Tú-tú! Csin-csin! – hatolt fel az autók, villamosok lármája, a kavargó utca életének egy-egy éles hanggal megszakított, állandó morajlása.
Eloltottam a lámpát.
Az ágyammal szemközti falon, mint állandó tűzijáték, villogtak a száguldó autók reflektorai. Nagy sugármeszelők, pamacsok nyúltak be az ablakon, és nyalogatták végig a fehér falat…
– Most Rómában vagyok… – próbáltam felfogni a körülöttem levő dolgok teljes értelmét, de nem sikerült egészen, mert közben elaludtam.
* * *
Ugyancsak száguldott velünk az autóbusz, és mi mégis siettetni szerettük volna. Igyekeztünk közömbös arcot vágni, közömbös dolgokról beszélni, de minden szavunk mögül kisütött a parázsló izgalom, hogy most, mindjárt, néhány pillanat múlva meglátjuk a világ leggyönyörűbb templomát, a keresztény világ közepét, a fantáziánkban kora gyermekkorunktól fogva legendássá tornyosodott Szent Péter templomot.
Hát megláttuk…
Te pedig, nyájas olvasóm, aki nem láttad meg, elégedjél meg ennyivel, mert én ennél többet mondani nem tudok. Mit is mondhatnék? Azt, hogy milyen csodálatos, megkönnyeztetően szép Michelangelo Pietája? Azt, hogy a gigászi templom hossza az oldalcsarnokkal együtt 211 méter, magassága Michelangelo kupolájával együtt 123 és fél méter? Azt, hogy felmentem a kupolába, és elszédültem, amikor lenéztem a templomba, és láttam lent a hangyáknál is kisebb emberkéket? Vagy azt mondjam el, hogyan szédültem meg, mikor megálltam Szent Péter sírja mellett, és bepillantottam a kétezer éves keresztény történelem kápráztató mélységeibe? Soroljam fel a templom nagy műalkotásait, a nagy pápák márványemlékeit? Írjam le a kereszthajók beosztását és építészeti titkait? Írjam le a templom alatt végigfutó grottákat telve sírokkal, oltárokkal, a reneszánsz remekeivel? Próbáljam lefesteni, mit láttam a kupola tetejéről? - A csodaszép örök várost a kígyózó Tiberissel, a Vatikán palotáit és kertjeit, a Szent Péter teret Bernini oszlopcsarnokával, amely mint két hatalmas kar nyúl előre, hogy magához ölelje az egész világot. A Szent Péter templom tetejét, amelyen házak épültek, amely Goethe szavai szerint: egész kis város... Meséljem el, milyen mennyei titkokat serceg a Szent Péter sírjánál égő 93 bronz olajlámpa, amelyek imbolygó fényt vetítenek Canova szobrára, VI. Pius térdepelve könyörgő alakjára?…
Ha mindezt röviden érinteni akarnám, nem rövid útikrónikát, nem szűkszavú kis útinaplót, hanem vaskos könyvet kellene írnom.
A zarándokok elsősorban is szentmisét hallgattak. Szt. Péter templomában szentgyónást és szentáldozást végeztek, majd elvégezték a szentévi búcsú elnyeréséhez előírt ájtatosságokat.
Megható jelenet volt, amikor Scheffler János teológiai tanár vezetése alatt háromszáz erdélyi magyar zárt sorokban vonult végig a Szent Péter templom óriási hajóján, és egyszerre magyar imádság és magyar ének szavai zsongtak a kupola alatt, és töltötték meg egymás után a kápolnákat. Az imádságok elvégzése után külön csoportokra szakadtak a zarándokok, hogy vezetőikkel megtekintsék a páratlan templom művészi csodáit.
Tizenkét óra felé vonult át a teljes zarándokcsapat a S. Maria Maggiore templomba. A búcsú-imák elvégzése után itt is volt látnivaló elég. Arannyal díszített kazettás mennyezet, a tizenkettedik századból való padozat, a harminchat hófehér márványoszlop feledhetetlenné teszik a S. Maria Maggiore belsejét. Délután a „falakon kívüli” Szent Pál bazilikát látogattuk meg először. Már az oszlopcsarnokkal ellátott, gyönyörű pálmás templomudvar olyan megkapó, hogy nehezen lehetne párját találni. Hát még, amikor belépünk, és szemben találjuk magunkat a márványpadlón csillogva tükröződő nyolcvan korinthusi gránitoszlop karcsú erdejével! Az imák elvégzése után alaposan körültekintettünk a Szent Pál bazilikában és a mellette levő kolostorban is.
Innen a Via Appiára röpítettek bennünket az autóbuszok.
Porfelhőt vágott mögöttünk az ősi, római karakterében teljesen megmaradt út.
A látottak kavarogva küzdöttek bennünk az elsőbbségért. Az autó nagyokat tülkölt. Békésen cammogó, naranccsal megrakott csacsifogatok menekültek ijedten az út szélére. Messziről méltóságteljes, karcsú ciprusok integettek.
Megdöbbenten, elfogódottan, szinte szorongva készültünk az új nagy látnivalóra: gépkocsink mindinkább közeledett a katakombák bejáratához.
