Havas délután

Amit keserűn felsebzett az ősz
lekötöd, Uram, szép fehér kötéssel,
lázadásunkat szelíd csititással,
végtelen, bús magunkra-ismeréssel.

Hullott levelek mélasága helyett
havas bundával fedett a palánk
és a szívünkben, mikor összenézünk,
kigyúllad ezer karácsonyfa-láng.

Nincs mit búsulni, elszenderült minden,
s míg tűzhelyünkön pislog a parázs,
csengős szánkóval siet a Karácsony
és mosolyogva jön a Mikulás.

Ablakunkat is behullja a hó,
nagyon csöndesen, szomorúan, úgy,
mintha álmodva szívünkig susogná:
Aludj, Kisfiam, aludj, csak aludj!

Néha egészen eláll a szívünk,
kezünk félénken emlékeket ápol –
Magunk elé szavakat mormolunk,
mint szent igéket öreg bibliából.

– Be áldott vagy, mi édes Istenünk,
hogy elküldted a szép fehér havat! –
s kínzott szemünkből kibuggyan a könnyünk
s fejet hajtunk a kegyelem alatt.

Szatmár, 1925. november 27.