Keresztelő

Ez volt az ősznek leggyönyörűbb része:
Fonnyadt október és halottak napja –
Az uccán történt:
senki sem vette észre.

Sárga levelet könnyeztek a fák:
egy, kettő, három, négy,
tíz, húsz, száz, ezer!…
Csupa peregő lomb volt a világ.

S a fejemre is ráhullott kevés,
a bágyadtra, a mélyen lehajtottra
és azt mondta, hogy ez most avatás,
mélységes-hitű ősz-keresztelés.

S libegőn, zizegőn csak hullott, hullott
a magosból eső
aranyszín eső,
míg a lelkem is zokogásba kezdett.

Én, hervadt nemzet őszi sarjadéka,
ősz dalnokává lettem keresztelve,
Ki mikor dalol, az őszről dalol
s akkor is dalol, mikor ajka néma.

Aki mielőtt összeesnék holtan,
kezét szívére téve,
elsusoghatja szegény nemzetének…!
…Ha ősz is van… de legalább daloltam…

Szatmár, 1925. november 2.