Mi marad?

1.

Születünk
repkényes falú árnyas kicsi portán
gazdagon, szépen, egészséges tüdővel,
nagybatyus akarással.
De kimegyünk s az ősi porta
lassan-lassan belefakul a hihetetlen mesékbe.
Sietünk, lihegünk,
lihegünk, pihenünk,
ijedtre-tátott sötét kapualjak alatt
hűtjük le melegünk, –
melegen bemegyünk,
hidegen kimegyünk,
sietünk, lihegünk, pihenünk, sietünk.
Elernyedt arcunk belehókul
a rothadt sárba, vér-piszokba
és nincsen ennek vége-hossza:
Röhögünk – – köhögünk – –
bemegyünk – – kijövünk,
sietünk, sihegünk, pihegünk, lihegünk…

2.

Gúnykacaj korbácsol vérig.
Pénzünket, mézünket,
hitünket, kincsünket
adóba kérik.
Mi marad? Mi marad?

Koldusok kúsznak az úton át
és átkozódva kunyorálnak.
Oda kell vetni a ruhát.
Ordítva tépünk le magunkról mindent:
Nesze, ha akarod!
kabátot, kalapot… –
Csattogó csattos lakkcipőnk
gőzölgő szurkos mocsárba ragad –
Mi marad? Mi marad?

Éji cédák kéje kéri
a véredet, a véredet
és buján búgva kéreget.
S a vérünket is odaöntjük
és eszméletlen vadállati dühhel
szaggatjuk ki szemünket és fülünket
s hörögjük egyre tompábban:
Nesze a karom, a combom, a lábam,
itt a szívem! –
És ronda-bénán, csonka-némán
cafatokat cipelünk.

Mi marad? Mi marad?

3.

Csak nirvánás nagy csendet akarunk,
Esdő két karunkat kinyújtanók
a Halál felé,
de kifosztottak: nincs karunk.

Talán ezerszer elmegyünk
az ősi porta repkényleveles
hívogató árnya előtt,
de nem láthatjuk: nincs szemünk!

Tüdőbe-rágó fülledt por kavarog
s az újonnan indulók izzadt arca,
tágra meredt riadt szeme előtt
végignyúlik csendesen
egy láthatatlan, testtelen,
meztelen, nesztelen árnyék.

Kolozsvár, 1927. július