Vers a Sétatérről

Ma künt kószáltam a Sétatéren. Sütött a nap, szólt a zene. A játékköröndön
gyermekek ugrándoztak. Zörgött a kiskocsi, suhant
a kicsi kerékpár, nagyokat puffant a labda s a gyermektorkokból
vékony, éles hangocskák törtek magasra, az öröm
tavaszi sikoltásai.

Az anyák pedig körben ültek,
körben ültek, nagy csöndben ültek,
arcuk piros, mint azoké,
kik valamitől felhevültek,
majd meg sápadt, mint azoké,
kik gyakran virrasztani szoktak,
jövőbe néző szemmel ültek
és mosolyogtak, mosolyogtak.

Néha egy-egy halk figyelmeztetés hullott a játszadozók közé:
Mancika, meg ne izzadj! Babuka, mitől poros a ruhád? Vigyázz,
Pityuka, el ne essél! - És amikor Pityuka mégis elesett,
anyuka öble kapta, megpaskolta, csókjával meggyógyította a
bibit és félperc múlva már megint betyárok réme, rettegett
pandur volt a kis csibész.

Mit láttam akkor hirtelen,
tessék csak meghallgatni, kérem.
Sok-sok millió gyermeket
láttam játszani hófehéren.
Pirosan, kéken, rózsaszínűn
millió virág volt az, kérem -
És millió anya vigyázott
rájuk a nagy-nagy Sétatéren.

Bizony, hatalmas játszótér a világ és mi mindnyájan gyermekek
vagyunk. Mienk a gondolatok játéka, a tudomány játéka, a
munka játéka, a szántás-vetés játéka, a gépek játéka, verünk
írógépet, hajtunk nyomdagépet, vasutasdit játszunk dübörgő
sötét alagútakban, hajókázunk mély tengerek fölött és felszállunk
a fellegek közé.

A millió anya pedig,
ki nem osztozik semmi béren,
vigyáz, vigyáz fölhevült arccal
vagy virrasztva, halott-fehéren.
Őrködik a lelkéből sarjadt
lelken, a véréből lett véren,
ül, vigyáz millió anya
a furcsa, roppant Sétatéren.

És menetelnek a férfiak. Vállukon fegyver, arcukon verejték.
Menetelnek rombalőtt falvak között. A lövészárkok éhesen tátják
torkukat, a repülőgépek tompán berregnek, valaki húnyt
szemmel, véresen lóg a drótsövényen. Szakadatlanul dörög az
ágyú, tűztől dereng az éji láthatár.

Vigyázz, kicsikém, meg ne izzadj,
ha lefekszel, keresztet vessél,
jaj, mitől véres a ruhád?
Vigyázz, fiacskám, el ne essél!
S száll a fohász, égő imádság
és hull a könny, pereg fehéren
a végtelen világmezőn,
a sétatéren, csatatéren.

És mindenütt velünk vannak. Mindenhova elkísérnek. Mikor
sápadt lámpafénynél egyedül ülünk, mikor sötét éjjel csatakos
útakon botorkálunk, mikor azt hisszük, hogy senki sincs velünk,
- akkor is velünk vannak, akkor is előttünk járnak, kezükben
pislogó mécs, lobogó gyertya, szemükben könny, szájukon
imádság.

Ők a világnak vigyázói,
orvosai a férfi láznak,
angyalai örök örömnek,
szellemei az örök gyásznak
s ha elmennek a sétatérről
s a temető csendjében fáznak,
onnan is néz, néz a szemük,
onnan is látnak és vigyáznak