Tavaszi szonett

Bevonulónknak hozsannát kiáltunk,
a friss illatú, ibolyás tavasznak,
ki jön mikor már régen nem havaznak,
s kinek jöttére enyhül régi átkunk.

Eljön, megcsókol: villó kicsi fényszál,
tiltott bánatok titkos ismerője.
Könnyünk először jobban pereg tőle,
majd fás szívünkbe újultan remény szállt.

Bizony, bizony, ha mi nem hozsannázunk,
a kövek fogják zengeni a szélbe
a mi petyhüdő, kialuvó lázunk:

Hozsanna, ki a jeget megtöré,
s örökzöldet fon szívünk peremére,
s virágfüzért a szentképek köré!

 

1925. március 10.