Molter Károly:
Költő, semmi más

Ahogy nő vagy férfi mellett igyekezett lépést tartani, kicsiny termetéhez képest nagyobbat lépett és gúnyolódott, kántált, pattogott, fölvillant, kacagott, élt és égett beszéd közben Dsida Jenő – azt hittem kompenzál, hogy jelentékenyebbnek lássék, mint amilyen. De hamar rájöttem: többnyire ő volt jelentékenyebb a társánál. Még akkor figyeltem meg, amikor affektálásnak hallottam panaszát, hogy mit ér a művész magánya, ha nem lesi ezer irigy szem a kerítésen át? Hogy húzódott a közélet közhelyeitől is nagyon eleinte, mint a költő-mesterség inasa, csak a szó-mágiát űzte játékban, társaságban, Kuncz Aladár közelében vagy félálomban, esetleg hajnalig tartó vitasétában. Egyszer annyi versét és mestereiét recitálta el nekem, hogy évődtem vele: „Dsidus, becsíptél a költészettől!” – pedig ő maga volt a kehely, melyben a parnassziak itala gyöngyözött. Máskor kissé borosan bakafántoskodott, féltékenységből s féltréfásan előkapta browningját, virtuskodott, hogy mindjárt rálő egy más nemzetiségbeli vendégtársára. Lefogtuk és elvezettük a szobájába, ahol szelíden hányta szemünkre: „Mért nem hagytátok, hogy agyonlőjem, úgysem igazi költő, csak volt bakatiszt, aki vezényszavakat ír!”

Lehet, hibáztam vele szemben, amikor grádicsokat raktam fiatal verslábai elé, hogy előbb költősiheder az ember, majd jó költő s csak végül lesz, kellő szenvedések után, nagy költő belőle. Dsidát csupán jó költőnek osztályoztam, ismertem el, bélyegeztem akkor, hogy megdöbbentsem és fölserkentsem alkotó-indulatait műveltsége béklyói alól. Tehet ilyet bíráló, igazam volt-e? Ha igen, akkor most, a halál csillagtávolában milyen ostoba dolognak láthatja Dsida igazamat: két évig azután egy verssorát sem olvastam, mintha az érzékeny költőifjú elnémult volna. S amikor újra megszólalt, elvesztettem a méricskélő szempontomat, mivel egy-egy verse napokig foglalkoztatta fülemet, szívemet és idegrendszeremet.

Mikor történt, elmaradt a költő forradalma, belső válságának megoldódása,mely a nagyság felé sodorta? Nem is kérdeztem többé, hanem a Vásárhelyi Találkozó egy éjszakáján én recitáltam egyik új versét, hírlapból, szenvedély nélkül, ahogy megírta volt, utánozva minden féken mosolygó étoszát, mely Kölcsey Vanitatum Vanitasából az emberi Ignorabimus fájdalmára tért át. Mi egyéb – nyugodtam meg – a költő forradalma, mint hogy dalra kap a daltalan pusztán, s hogy a semmiből dúdol elé kottát? Dsida kész formaművészként énekelte előbb vélt magánya zavarát, majd elmélyülését kisebbségi magyar népének közösségébe, ahonnan feleletet keresett a lét válaszolatlan kérdéseire, míg halálfélelmére önmagában talált gyógyírt.

Ez volt legnagyobb költői teljesítménye. Egyszer-egyszer eljutott (Túl jégmezőkön) fehér borzalmának ábrázolásában Georg Trakl kísérteties közönyéig, holtelevenítő csöndjéig, anélkül, hogy a rothadás vagy még csak a hervadás érzetét is előhívta volna. Nem volt beteges a költőtermészete, s ha elhagyatottság gyötörte, nem a böcklini holtak szigetéről, hanem Arany János Elhagyott lakából hozta magával a vigasztaló tárgyilagosságot. Nem érte el e nagyokat, de ami keserű napjainkban halott-virrasztás, beletörődés a változhatatlanba, égi föllebbezés, dogma segítségével való átkelés az élet határain szükségessé vált, ami már szinte giccsesen édes reménytelenségből személyes és népi „Miserere”-be magasztosult, azt Dsida latján előbb kísérőzenének, néha dalba profanizált imának és utóbb már önálló szólamnak is hallottam Reményik erős férfiszava mellett. S némely nagy, megállító pillanatában, ritka ritartandóiban, mikor csak hangszerére figyeltem, vele rezdült bennem, mint felhők és emberi mellek boltívén, a szövegtelen igazság, hogy egyéni és szociális vagy nemzeti szimfónia csak a szenvedés után fölegyenesedő művészből fakadhat.

Dsida ilyen volt, majdnem egészen csak művész, aki mint a Nyugat nagy lírai nemzedékének itteni egyenes folytatása, tudatosan sarkallta tehetségét a nagyobb műalkotás felé. Magyar Psalmusa, verses regénytöredékei erre vallanak, s elsősorban önkritikája, mellyel megállapította, hogy verszengzetben, formakészségben úgysem viheti tovább a Babits-érát, s azért inkább a századelő hosszabb lélegzetű opuszait próbálta fölfrissíteni. Erényei, fegyelme és szóbíró artisztikuma, mindenütt vele voltak, még kollektív jóérzéseiben is kerülte a tömegre ható fennszót (Közöttük élek), mint ahogy sehol sem szégyellte legegyénibb érzelmi árnyalatait. Egyéni változatban tűrte csak el a jelszót, és megdöbbenve hagyta abba, akár faja dicséretét vagy siratását is, ha a századelő nemzeti retorikájára ismert benne. Mikor azt mondta, hogy „magyar”, nem mert sikoltani, mert félt a magyarkodástól.

Ez a kényessége késztette arra, hogy – akár a szerelemben is – nagy szavak nyomán mindjárt bocsánatot kért versében, vagy faja hibáinak gúnyolása után palinódiát kezdett azonnal. Ízlése volt mindig ellenőrző társa, s mert nem tudta elkergetni maga mellől, alig engedte úrrá maga fölött a szenvedélyt, mely minden műfaj korlátait áttörve, szép anarchián át eljut egy új, magános és megkülönböztető pályáig. Dsida ilyen természetű kísérletei búcsúverseiben folytak, sziderikus, istenkereső alázata ilyenkor a fűszál hegyén ünneplő bogárkáéra emlékeztetett, s Kosztolányi Dezső ittjártában megcsudálta, hogy ez a fiatal poéta mennyire nem félte sem a búcsút, sem a halált. Vidám bölcs vala ez az elszánt búcsúzó, aki e tekintetben keményebb, férfiúbb művet hagyott hátra sok félpolitikai és torlaszon izgató kortárs költőnél Nem volt marcona, de nem is puha, néha ércfényt villantott – mint a vértezet – polgári ruhája, mikor a katolikum euthanáziáját, a szépen meghalás művészetét énekelte. Hektori volt a búcsúja, holott még alig állt vala harci sorba.

De mit hagyott az utókornak, mely mérlegre teszi és szelleme, jelleme, sőt érzelemvilága közhasznát kérdezi a könyveiből? Vajon igaza van-e Proustnak, hogy amit utókornak neveznek, az magának a halhatatlan műnek az utókora? Vajon magának a műnek kell-é megteremtenie az utókorát? Ebben az esetben Dsida Jenő nemigen számíthat halhatatlanságra, legföljebb kicsiny néptöredékünk vagy legjobb esetben a magyar összesség emlékezetében. Majd minden tekintetben voltak nagyobb lírai költőink, jósaink és prófétáink, és ami melódia zsong még nemzedékünk értőinek fülében Dsida után, egy nagy lírai orkeszter utóhangjának tetszik mihamar. De mégis ott volt Dsidában a titok, mely egykorú művésztársai szemében a művelt magyarok hangszerének láttatta őt, s ez, ha kevesebb is, mint a holnapi elismeréssel kecsegtető tömeg, mégis jogcím ara, hogy az utókor, a nagyobbak által megmunkált jövő megvizsgálja: menyit jelentett Dsida Jenő a Trianon utáni magyar lírában. És pontosan annyit fog jelenteni népe szellemtörténetében is, amennyi új szépet énekelt.

A költőnek már úgyis mindegy talán: most vagy mindörökké, egy fogalmi körbe tartoznak ezek az időtlenségben. A pillanat örömében, amit virágzásában okozott nekünk, úgyis halhatatlanná lett mindnyájunkban, akik a szépséget tartósabb nemzeti vagyonnak tapasztaltuk a hasznosságok annyiszor és olyan hamar múló divatjánál. Nem is dicsekszünk ezért Dsida helyett – aki veseiben sem volt korszerűtlen, nemzetietlen és aszociális – nyelvmívelő, szóhelyesbítő és gondolat-ötvöző erdélyi igyekezetével, példaadásával. Ezt a költő akkor is nyújtja, mikor célzatos kötelességteljesítés nem is jár eszében. Természetesen csak ha népe olvassa. Azért fölvetem itt, e Dsidára emlékeztető sorok végén a kérdést: elképzelhet-e valaki szebb transsylvan nyelvmívelést, mint Dsida válogatott verseinek egy népszerű kiadását?!

Erdélyi Helikon, 1938

Szemlér Ferenc »