Szemlér Ferenc:
Dsida Jenő

1

Mikor összeismerkedtünk, hírből már régen tudtunk egymásról. Ő volt akkoriban az „utánpótlás” nagy reménysége, a csodagyermek, akire örömmel és szinte tisztelettel néztek az öregek és irigységgel mi, kortársak és mezei hadak. Csodálatos, légiesen könnyű verseiben alig értett lehetőségek csillantak fel, s olyan távoli rokonságokra figyelmeztettek, amelyeket honi líránkban csak néha láttunk addig. Bámulattal figyeltem gyors növekedését, s szánakoztam saját magam tehetetlenségén. Éveken át, amíg csak verseit olvastam, folytonosan párbajra hívott. Mérkőznöm kellett vele, s e néma, neki tán mindvégig ismeretlen párbajnak sokat köszönhetek. Saját munkámat ahhoz mértem, amit ő már elért, saját eredményeimet az ő példája miatt nem becsülhettem.

Nagyobbat, a mélyebbet, a tehetségesebbet láttam benne, s ez félszeggé és bizalmatlanná tett. Elismertem, de ez nem akadályozott meg abban, hogy ne irigykedjem is. Benne nem voltak ilyen akadályok. Gyermeki egyszerűséggel olvasta fel nekem új verseit, nyugodt magabízással beszélt terveiről, s határozottam mondott ki véleményeket, mint az olyan ember, akinek szavát meg is hallgatják.

Egy este versolvasás után állítólagos betegségéről kérdezősködtem. Féltem, hogy megbántódik, de neki szinte hízelgett a kérdés. Fejemet sovány mellkasára hajtva kellett figyelnem, amint a beteg szív szivattyúzúgáshoz hasonlóan, lihegve szívta és lökte a véráramot. Úgy beszélt korai betegségéről, mint valami ritkaságról. Csöppet sem félelemmel, inkább némi büszkeséggel. Engem megrémített a halál árnyéka, de ő maga körül a regényesség halvány fényét látta visszaverődni. Úgy kacérkodott a halállal, mint a gyermek a veszedelemmel. Ezt láttam benne később is, mikor fejcsóválással, figyelmeztetéssel mit sem törődve élvezte a feketekávét és az éjszakát.

Talán érezte, hogy neki gyorsan kell élnie, gyorsabban, mint másoknak. Innen korai kivirágzása, hamar érése. A Cimborában, a Jóbarátban megjelent első verseit sem lehet próbálkozásoknak minősíteni, s mikor a Pásztortűz és Helikon hasábjain helyet kapott – még egészen fiatalon, szinte gyermekként –, költő voltát már kis sem vonhatta kétségbe.

Két verseskönyve jelent meg, de a két könyv zárt egészet mutat. Mintegy ő is érezte, hogy innét nincs tovább. Második kötetének megjelenése után hirtelen elhallgatott. Ezután megjelenő utolérhetetlen szépségű és pontosságú versfordításai a művészt tolmácsolták, de az eredeti versek nem adtak többet és mást, mint az ismert és lezárt mű. Most, hogy véglegesen elment a „lángszínű lepke után”, nincs módunkban megtudni többé, mit akarhatott, mi forrott és készült benne. Talán költészetének váratlan és meglepő újjáalakulása, talán csak készülődés a kikerülhetetlen végre.

Halálos ágya mellől visszatekintve meghökkenek, hogy verseiben mennyit foglalkozott a halállal. Nem borzalmasnak, nyirkos, rothadásszagú rémnek látta, hanem valami piha, bársonyos átlebegésnek egy felhőből és enyhe színekből összetett másvilágba, ahol a költők gyermeki angyalok és hószínű bárányok fogadják.

Voltaképpen ilyen volt egész költészete is. A szavak és a formák tökéletes ismerete kifinomított benne minden elemi indulatot, és ellágyított minden szögletet. Puha és bársonyos szavakban puha és bársonyos érzések húzódtak meg. A koraérés gyorsaságában kifejlett lélek végig megőrzött magában valami gyermekit, amit életének férfias külsőségei egy pillanatra sem tudtak elfeledtetni. Legférfiasabb jellemvonása: a szerelem is tele van ezekkel a lágy tapintású éréki képzetekkel, s hiányzik belőle a fájdalom.

Minden költőben van valami gyermeki. De ez a vonás benne mélyebben gyökerezett, mint másban. Talán testi betegség hajtotta a gyöngédség fokozottabb keresése felé, s ez ösztönözte néha ifjonti következetlenségre vagy enyhe bosszúra. Barátai sem értették ezt meg mindig nála és vár a mi nemzedékünkhöz tartozott, az utóbbi években némileg eltávolodott tőlünk. A maga útjain járt. Mikor a gyermeki kor puha lírája lezárult benne, s a folytatás vagy áthangolás módja még nem mutatkozott, a munkában épített ki magának új feladatokat.

A kolozsvári Újságíró Klubban találkoztam vele utoljára. Unszoltam, hogy maradjon velünk, de nem akart. Sietett valahova. Akkor úgy éreztem, hogy egy fél évvel azelőtt lefolyt vitánkért neheztel, s szerettem volna eloszlatni a közöttünk lebegő ködöt. De én is siettem, s gondoltam, majd máskor. A máskor most már nem következik be soha. Hiába küldöm utána az elkésett üzenetet. Elment, elsietett abba a bárányos, angyalos mennyországba, amelyet oly sokszor megírt verseiben, s ahol már bizonyára várták a többiek: Balázs Ferenc, Koós-Kováts István és Kováts József.

Most már négyen vannak ott túl ebből a nemzedékből. Mindenikük oly gyorsan, ily fiatalon hagyott itt bennünket, emlékükkel és egy félbemaradt élet félbemaradt művével. Az, aki most legutoljára távozott közéjük, mégis a legfájdalmasabb nekem, mert versenytársamat vesztettem el benne. Kiesett belőlem és az időből, korán, harmincegy éves korában, s helyette nem maradt semmi. Most már tudom, hogy ő a tökéletes, a legyőzhetetlen, az egész. Ő a halott.

Brassói Lapok, 1938

2

Sírja még meg sem süppedt. A gyászból csak pillanatokra ocsúdtunk fel. Kimondhatatlanul nehéz ilyenkor a költőről és nem az elköltözött barátról írni. Mindegyre emlékek tolakodnak sorakozó gondolataim élére.

Első személyes találkozásunk rajzolódik elém megvesztegető élességgel. Enyhe nyári alkonyat volt, halkan susogó fák, világoskék-bársony égboltozat – mintha valamelyik verséből lépett volna elő az egész táj. Kissé félszegen szorítottam vele kezet, s ő enyhe csípősséggel válaszolgatott kérdéseimre. Meghökkentett és némileg elszomorított fölényes viselkedése. Fölös önhittséggel saját személyemre vonatkoztattam azt, ami voltaképpen az egész világnak szólott.

De már aznap este, verseinek olvasása közben és a rákövetkező napokban kiderült, hogy az, amit én helye fölénynek hittem, csak a menekülő ember védekezése. Előre támadott, hogy a durva és ellenséges világ érintéseit mennél távolabb tudhassa magától. Erősnek és magabízónak mutatta magát, hogy gyengeségét palástolja. Fölényesnek mutatkozott olyanok előtt, akikről azt hihette, hogy bármiben is túlszárnyalhatják őt.

Csak a verseiben nem volt támadás és nem akadt fölény. A vézna test, a korán tar koponya, kiskora óta beteg, nagyon beteg szíve csak a testi világ határozói rendszerében volt hátrány és akadály. Abban a másik, igazi világban, ahol Dsida Jenő, a költő élte a maga másik, igazi életét, nyomorú testi gyengeségeinek nyoma sem látszott. A szép szó birodalmában nem kellett fölényét túlhajtott magamutogatással, az erő folytonos megfeszítésével s a cselekvés lázas ütemével bizonygatnia.

Kellett lennie és minden bizonnyal volt összefüggés a két világ között. Tán visszája vagy párhuzamos megfelelője volt egyik a másiknak. Nem éltünk eléggé testi közelben egymáshoz, hogy a törékeny szervezetnek a szellemi képességre tett hatását döntő bizonyossággal is megfigyelhettem volna. Ám a versek bársonyos puhasága, a képalkotás, sőt még inkább a képkötés omló gyöngédsége valami fokozott érzékenység felé mutat. Az idegek fájó betegségektől zaklatott szövevényében az áthallás százszoros, ezerszeres mértékben volt nagyobb, mint egy egészségtől duzzadó szervezetben. A jelenségek könnyebben kapcsolódtak, a képek szabadabban áradtak, a szavak különös jelentésekkel telítődtek. Aki ránézett, tán csak az ápolásra szoruló gyönge gyermeket látta benne, holott nem a gyermek volt gyönge, hanem a költő volt hatalmas.

A gyermek és költő ellentéte inkább csak ellentettség. A vezeték nemleges és tevőleges két oldala, amelyek között megszületik a villamos áram. A költő Dsidának ideges érzékenységében a gyermeki lélek bolyhos, gyöngéd, odaadó érzékenysége jelentkezett.

Ez az önvallomásszerű három sor sokat elárul. De lehetne csupán kép, csupán hangulatot keltő kezdeti ütem, ami még nem vet világot a költő egész valójára, ha mögéje nem sorakoznék száz meg száz kép vagy nem sorakoznék négy-öt kedvenc jelző, pár makacsul visszatérő szókötés, ami minden önvallomásnál jellemzőbb. „Fellegszerű… selymes… csacsogó… álmatag… fényteli…” – íme, ezeket a jelzőket szerette a költő, a tesit világban már férfinak számító költő. Nem a gyermeki lét kezdeti vagy újra tudatosan átélt naivitását őrizte meg magában. Nem gügyögött, nem hebegett – egyszóval nem játszotta el előttünk a gyermeteg költő édes vagy édeskés játékait. Véresen komoly „férfias” gondok izgatták létre verseit – a halál, a szerelem, a kor rettenete. Átélte mindazt, amit mindannyian átéltünk, a háborút, a forradalmakat, világmegváltó tüzek fellángolását és kihunyását. Nemcsak átélte – meg is írta mindezt. Csakhogy verseiben egy pillanatra sem csukott meg a hang, egyetlen jelző sem siklott félre, s a mondatok nem veszítették el érzékiesen lágy és gyöngéd színezetüket. Minden, amit írt, a gyermeki tisztaság és kötetlenség meleg varázsában született meg.

Igaz költő volt, mert szerette a szavakat. Borzalmak és ijedelmek között másnak talán a hangja is elfúl, vagy riadt kiáltásban tör meg. Ő azonban a „beteg világot” is édesen omló sorokban s tökéletesen kapcsolódó szavakkal érzékeltette. Életében gyakran dicsérték boszorkányos rímeiért, egyik cikkében maga is síkraszállott az asszonánc ellen, a tiszta rím érdekében. A forma mesterének hirdették, s némelyek enyhe gúnnyal a „l’art pour l’art” költőjét vélték benne felfedezni.

Igaz is meg hazug is ez! Ha a „l’art pour l’art”-ban valami világtól elvonatkoztatott hideg érzéketlenség elve nyilatkozik meg, akkor Dsida nem volt a „l’art pour l’art” költője. A gyermek sohasem közömbös a világgal szemben. Az olyan költő, aki megőrzi magában a gyermekkor áramló melegét s mindent befogadni kész egyetemességét, nem lehet az „impassibilité” szerelmes. Dsida azonban egy szépséget és művészetet tagadó korban vallani merte mindkettő valóságát. Meggyőződéssel védte – ó, nem a forma egyeduralmát, hanem a tökély fontosságát. Saját helyi színeződésű szellemi közösségünkben verseiből, mindegy figyelmeztetésképpen, az egyetemes és általános művészet bűvös ereje áradt. Ahogy mint újságíró egy napilap hasábjain kemény harcot folytatott a tiszta nyelvért, mint költő a tökéletes versért, a salaktalan líráért küzdött. Volt néha benne némi túlzottság, a jó ügyért küzdők gáttalan megszállottsága. Egy-egy versében vagy talán inkább versszakában elborít a szavak áradása, és elbódít a zene. A kihagyó értelem érzéki kábulatnak engedi át magát, s e kábulat nyugtalanítóbb s bizonyos mértékben felelőtlenebb, mint a Poe-verseknek, amelyek pedig ilyen tekintetben mintái voltak.

Néha végtelenül izgatnak ezek a minták. Kik voltak, kik lehettek Dsida eszményképei? Egyik évekkel ezelőtt küldött levelében ezt írja: „Mostanában iszonyúan szép külföldi dolgokat olvasok… szinte nincs is kedvem saját verseket írni…” Ebben az időben kezdett angolul tanulni, s megejthette az angol líra igézetes, irigységet gerjesztő varázsa. Tudom, hogy új német költőket olvasott – Toller Schwalbenbuchját gyönyörűen fordította magyarra –, talán franciákat is. Mindenesetre tudott olaszul is, és jól ismerte, sőt gyakran fordította a román költőket. (Eminescu híres és nagyon nehéz Glosszájának tökéletes és hitem szerint végleges formájú fordítása szintén Dsida műve.) Mindezt csak elejtett szavaiból, ritka leveleiből, leginkább azonban folyóiratok és napilapok hasábjain megjelenő verseiből tudom. Meglehetős későn találkoztunk össze. Akkor már jól ismert és elismert költőnek számított. Más-más városban éltünk, nagy távolságra egymástól, nem baráti közelségből figyeltem tehát fejlődését, hanem csak a verseken, az egyedül igaz képet átbocsátó szűrőn át. Ő maga mesélt később a Benedek Elek Cimborájában megjelent első kísérleteiről. Később együtt szerepelgettünk engedékeny napilapok irodalmi rovataiban, mint „ifjú költők”. Az ő verseiben már akkor megmutatkozott valami különös újdonság, a szavak benső izzása, ami átütött a kölcsönvett formákon és képeken. Izgatott és munkára csábított az ismeretlen költőtárs, akiről csakhamar kitudakoltam, hogy szinte egykorú velem, 1907-ben született.

Az a képe, amit e vázlatos emlékezés elején rajzoltam korán megsemmisült barátomról, még csak jelekben mutatkozott a verssorokban – de már megmutatkozott. Irodalmi életünk szabályáról eltérően, hamarosan felfedezték. A kis irodalmi góc feszült figyelemmel nézte az Új Költő öntudatos indulását. Biztatásokat kapott mindenfelől. Folyóiratok kérték közreműködését, s az egyetemre kerülő diák csakhamar szerkesztő is lett egyúttal.

1928-ban jelent meg első verseskönyve, a Leselkedő magány. Úgy emlékszem, hogy a bírálat egyöntetű örömmel fogadta. Szokatlan és nyugtalanító könyvnek számított akkoriban. Most már csak az óvatos figyelem fedezi fel benne az igazi Dsidát. Ebben az első verseskönyvben csakugyan hideg és közömbös. És ami csodálatos: nem is a vers tökéletessége teszi közömbössé. Az egész kötet elejétől végig csupa szabad vers. Expresszionista líra. A lazán összefüggő képsorokat csak valami távoli utalás, a hangulat azonossága tartja össze:

Mintha a költő még nem bírt volna féket vetni képalkotó megszállottságára. Egyik hasonlat születik a másik után, de a sorrend még csak időrendi. Ha jól odafigyelünk, a költő megjelenik ugyan már nekünk, de a vers még nem. Önkéntelenül is Georg Trakl jut az eszembe, de még inkább Lucian Blaga, akit rejtelmes szabad verseinek megírására a német expresszionisták bujtogattak. Nem tudom, melyikük hatott rá és milyen mértékben. Talán egyikük sem személy szerint. Akkoriban minden költő szabad verset írt, és Dsida csak sajátos képzettársító hajlamainak engedett, mikor ezt a költői irányt szólaltatta meg a mi erősen dologi és tárgyias költészetünkben.

Ha itt megállott volna, halálát ma nem érezném pótolhatatlan veszteségnek. De 1933-ban megjelent második kötete, a Nagycsütörtök már csak egyetlen ciklusában utal a régi Dsidára. Itt is egyszerűbb, nemesebb, tökéletesebb alakban. Az első kötet egy-két különös szóösszetételét hiába keresnők, s a képek kusza bodorodása egyetlen határozott vonallá sűrűsödik. Az újabb versek mintha megszínesedtek volna, a sorok rímektől csengenek, s az egész látszólag bonyolultabb és nehezebb. De csak látszólag. Mert amennyit a rímes-mértékes versekben beszélő Dsida nyert szavainak és kifejezéseinek gazdagságában, ugyanannyit vetkőzött le az előbbi értelmi ködből. Egyszerűbb és emberibb lett. A költő most már valódi verseket írt.

A Nagycsütörtök adja meg Dsida igazi költői arcát. Hacsak a posztumusz versek napvilágot látó kötete nem változtat rajta, ezt kell véglegesnek elfogadnunk. A posztumusz kötet fogja megoldani Dsida rejtélyét is. Mert a költőben elbújt és furdalt valami – titok. A Nagycsütörtök megjelenése után emiatt hallgatott el hirtelen. Kérdezősködésekre kitérő válaszokat adott. „A robot… a gondok…” – szokta mondani kesernyés mosollyal, mert ő is tudta, hogy nem a robot és a gondok ölik meg a költőt. Volt benne valami törés, észrevétlen repedés, amit ma avatatlan kézzel még nem merek tapogatni. Hallgatása azonban megdöbbentett.

Aztán egyszerre ismét megszólalt. Halálos betegségét megelőző időben írt verseiben mintha a Nagycsütörtök legjobb, legnagyobb darabjai szólalnának meg. Mégsem mint valami lezáró hangzat. A forma talán még tökéletesebb, művészibb, s az utolsó verseket mintegy befejezésképpen lehetne szemlélni. De valami halálos egyszerűség visszhangzik bennük. A szavak zománca egy cseppet sem kopott meg, a kifejezésekről sem hervadt le a frissesség. Az egészben mindazonáltal feltör a tiszta, átlátszó... szépség vagy igazság, magam sem tudom. Mintha az élmény sajátos logikája letisztította volna a versről az expresszionista képzettársítások dadogását is. Ami megmaradt – a Tükör előtt című töredékben hátrahagyott lírai regény –, már-már a Nagy Költészet.

Ennek a töredéknek szemlélete győz meg, hogy Dsida csakugyan töredéket hagyott hátra nekünk. Akkor halt meg, amikor még az ifjú lírai hevületével, de már a férfi alkotó rendszerezésével a legtöbbet és a legnagyobbat adhatta volna önmagából. Műve befejezetlen mű. Gyönyörű kezdés, amit most már nem folytathat, nem teljesíthet ki senki.

Pásztortűz, 1938

Kiss Jenő »

• Kezdőlap
• Pünkösdi várakozás
• A bölcsődal visszhangja
• Égi mezőkön
• Marosi Ildikó
  beszélgetése
  Imbery Melindával
• Magyar karaván
  Itálián keresztül
• Levelek
• Rövid írások
• Versfordítások
• Dsida halála után…
• Fényképek