Szobámban lila árnyékok rezegnek
Szobámban lila árnyékok rezegnek.
Lassanként besötétedik: a cigaretta kék füstje eltűnik, csak parazsa tüzel pirosan.
A véletlen magányban, a ritka csendességben frissen és megindultan szimatolja a lélek a közeledő karácsony illatát.
S a szem, mely semmit sem lát a jelenből, egyszerre a múlt felé fordul… Régi karácsonyok peregnek le előtte, imbolygó alakok, elmosódott arcok, mint régi film reszkető képei.
1
Ötéves vagyok, és apám ölében ülök. A szomszéd szobából suhogás, motoszkálás, finom nesz hallatszik. Lehet, hogy csak a kályhában lobogó tűz édeskés, álmos duruzsolása.
Határtalanul izgatott vagyok. Apám karácsonyi dalt dúdol, és térdét rázva lovagoltat.
Az ajtó alatt hirtelen erős fehér fény szűrődik át.
Halk csilingelés…
– Megjött az angyal! – kiált apám, és letesz az öléből.
Izgalmam boldog rémületbe csap. Anyám beszalad a kisajtón, arca piros és átszellemült. Kézen fog, és kitárja a nagyszoba ajtaját.
Gyertyafény! Fenyőszag! Csillagszórók pazar sziporkája. Édes kábulat, testestől való zuhanás a mese birodalmába. Játékszerek, óriási hintaló, fapuska, csákó, sütemények. A karácsonyfa tövén fehér, selyemkötésű kicsi imakönyv. Első könyvem. Már tudok olvasni, képes ábécéből magam tanultam:
Szívem első gondolatja
Hozzád száll fel, Istenem!
Ennél muzsikálóbb, gyönyörűbb vers nincs a világon!
– Tanuld meg– mondja anyám –, és ne felejtsd el soha!
Lefekszem az ágyba. Érzem, hogy a sötétből angyalok szeme néz. Lábujjhegyen lépkednek a szobában. Sokáig nem tudok elaludni… Ködös, furcsa, kicsit félő érzések. Talán boldogság…
2
Két év múlva: vidéki karácsony. Az utcán pirospozsgás betlehemes fiúk mennek patkós csizmákkal és énekelnek. Nagyapám és nagyanyám játszanak velem.
A „vizitszobában” ismert neszek, az angyaljárás karácsonyi motoszkálásai.
Szívem zavart és keserű, mert tele van gyanakvással. Az iskolában azt mondta egy gyerek, hogy nem az angyal hozza a karácsonyfát.
Felcsilingel a parányi ezüstcsengő.
Édesanyám sírdogál.
A csillagszórók sercegve, pattogva ontják a szikrákat. A fa alatt tornyos építmény, rajta kis ágyúk és ólomkatonák.
– Mi ez? – kérdezem csodálkozva.
– Vár.
– Olyan, mint a Przemysl?
– Olyan – feleli nagyapám.
– Édesapám is itt van a katonák között?
Anyám hangosan felzokog, a többiek szótlan vígasztalással simogatják.
– Milyen gyönyörű! – mutatok ujjongva a karácsonyfára. Elhatározom, hogy nem kérdezem meg: csakugyan az angyal és a kicsi Jézus hozza-e a karácsonyfát. Nem leszek ünneprontó, hadd örüljenek a szegény nagyok az én örömömnek.
Késő este is Andersen meséit olvasgatom. Nem tudok betelni az örökké elégedetlen fenyőfa történetével. Lassan belenyugszom, hogy nem jár az angyal. Szívemet így is elborítja a karácsony, valami a mese és művészet titokzatosságából. Talán a boldogság…
Nagyapa – mondom –, én író leszek és ilyen meséket fogok írni.
3
Tizenkét éves vagyok. Szegénysorsú iskolapajtásom – egyetlen barátom – nálunk tölti az ünnepestét. Új könyvünk van. May Károly: Karácsony.
A piros plüssdívány sarkában ülünk, hangosan olvasok.
A ház körül tolldíszes rézbőrűek settenkednek. Most vérszomjasak és félelmesek, mert kiásták a harci bárdot. A karácsonyfa a Vadnyugat ősrengetegévé nő, a helyzet ijesztő és aggodalmas. Az utcán lovak patái dobognak…
Megmenekültünk! A győzhetetlen Old Shatterhand és az édes-nagyszerű, felülmúlhatatlan, hős Winnetou megérkeztek!
Rövid szünetekkel olvasunk, felajzott fantáziával, ideges szavakkal vitatjuk meg a részleteket. A dívány megreccsen: összerázkódunk – nyílik a kapu: elsápadunk. Apám, anyám jönnek éjféli miséről. Friss hószagot hoznak a szobába.
A kályha zümmög, jó meleg árad. Tagadhatatlan, hogy fenyőillat van, mint a rengetegben…
4
Még három év: ismét karácsony.
Petőfi összes költeményei. Jókai és Mikszáth regényei.
Először okoznak nagy örömet az új ruhák. Fekete télikabátom nagyszerűen áll, nyakkendőm kifogástalan, szürke kesztyűm imponáló, gumisarkú cipőm fényes, könnyű és nesztelen.
Odakint szinte nappalian világít a hó. A levegőben millió fehér pillangó száll. Ünnepélyesen kondul meg a harmadik harangozás.
De ez mind csak díszlete és zenekísérete valami nagy belső történésnek. Vajon Ő is ott lesz a templomban? – ez a kérdés izgat egyedül.
Sok-sok ember. Rögtön felfedezem, hogy Ő is ott van. A templom fényben úszik, a főoltár képe körül kétszáz villanykörte csillog, szikrázik, vakít. A kórus éneke diadalmasan túlvilági vidámsággal harsog.
Egészen elöl állunk.
Odahajlok Ilonkához, és a fülébe súgom:
– Ilyen lesz akkor is, amikor mi esküszünk…
Elpirul. Mosolyog. Igent bólint, és imakönyvébe süti szemét.
… Pásztorok, pásztorok örvendezve – sietnek Jézushoz Betlehembe...
Karon fogva megyünk hazafelé. Megtehetjük, az utca néptelen erre, az „öregek” pedig messze maradtak mögöttünk. Egész úton egy szót sem szólunk. A hó szakad, mint az első szerelem fehérsége, a mennyei boldogság puha tébolya, tékozló és mindent elborító özönnel. Hull és omlik és szakad.
… Szegény Ilonka, milyen elhagyatott és havas lehet most a sírja!
5
A következő karácsony két élményt hozott.
Az egyik Dickens Karácsonyi éneke volt, ezt már igazán nem az angyal hozta, hanem magam fedeztem fel egy könyvkereskedés kirakatában és magam vásároltam meg magamnak. Tizenkét esztendő óta változatlan rajongással gondolok erre a könyvre, melynek csaknem minden szavát kívülről tudom. Az öreg Dickens szelleme bizonyára jólesően mosolyog roppant buzgalmamon, mellyel eddig már legalább ötven embert beszéltem rá a halhatatlan mű elolvasására.
Ó, vénséges, havas London, öreg Scrooge, barátságos és lelket javító szellemek - ódon hangulatú, szépséges és vidám karácsony! Ha semmi sem maradna meg mai világunkból, ez az egy mese elegendő volna, hogy megértesse messzi évszázadok embereivel, mi volt nekünk a karácsony ünnepe.
A másik élményt az hozta, hogy – pénzem volt. Nem otthonról kapott kiflipénzek, hanem magam kereste komoly „összegek” csilingeltek és muzsikáltak, kabátom zsebében. Lehetőleg zsebre dugtam a kezemet, és csörgettem a pénzt, hogy más is hallja. Eme gőgös hivalkodásra úgy kerülhetett sor, hogy az áldott emlékű Benedek Elek ebben az időben közölte első verspróbálkozásaimat, és – fizetett is értük.
A pénz „rangja” azonban kötelezettségekkel is jár, s ez volt az első karácsony, melyen elém bukkant a feladat, hogy valami ajándékot kell vennem. Izgatottan vásároltam. Apró, olcsó szükséges tárgyakat apámnak, anyámnak és öcsémnek. Milyen hihetetlenül drága volt minden, milyen óriási értékük volt az én szememben: megdolgoztam értük.
Másnap karácsonyest.
Nem törődtem vele, hogy kapok-e ajándékot vagy sem. Azt figyeltem csak, hogy milyen hatást kelt az én ajándékom. Reszketett belé a kezem, mikor a karácsonyfa alá csempésztem az apró holmikat.
... Istenem, vajon örülnek majd?...
Örültek, hát persze hogy örültek.
Én pedig megtanultam, hogy nagyobb, szebb és boldogabb dolog adni, mint kapni.
6
A film lepergett.
Körülöttem csend és kietlen sötét. Csak a szél fúj a havasok felől, és vihartépett, hóval nyomott fenyők sóhaját hozza. Olyan, mint fájdalmas embersóhaj.
Amint az ablaknál állok és homlokomat a hideg üvegre szorítom, mintha ezrek fölött virrasztanék.
Mit hoztok nekem, enyéimnek, mit hoztok népemnek jövő karácsonyok?
Megjelent a Keleti Újság 1935. évi 295. számában, december 25-én. (Eredetileg cím nélkül.)
