Mikor az embernek szárnya nő…
Minden összevágott. Napok óta cirkáltak a repülőgépek a város fölött. Olyan „alacsonyra merészkedtek”, hogy csaknem beleakadtak a házak tetejébe. Sárga cédulák zuhatagát ontották a városra. A sárga cédulákból megtudtuk, hogy október másodikán ismét nagy repülőmeccs lesz a szamosfalvi repülőtéren a kolozsvári polgári repülőiskola rendezésében. A meccs programja: légi akrobatamutatványok, légi sportgyakorlatok, balonvadászat repülőgéppel, légitámadás bombázással, ejtőernyős produkciók, légi harc egy felderítő és egy vadászpatrul között stb. A legfontosabb azonban, hogy a Junkers Limuzine és a civil repülőiskola gépei egész nap a közönség rendelkezésére állnak. Aki jelentkezik, tízperces repülőutat tehet a város fölött. A véletlen úgy akarta, hogy előzőleg három napon keresztül Ray Repülők című könyvét olvassam. A repülés történetéről, Bleriot hőstetteiről, Lindbergh óceánrepüléséről szólott a könyv, amely nagyon felcsigázta érdeklődésemet a repülés iránt. Akkor kaptam kezembe a sárga cédulát. Elhatároztam, hogy – életemben először – repülni fogok.
Indulás a felhők közé
Gyönyörűen süt a nap. Huncutul nevet is: meg akarja hazudtolni a kalendáriumot, amely októbert mutat. A hatalmas mezőn smaragdzöld selyemfű. És sok-sok ember. Valamennyien repülni akarnak. A két gép éppen akkor érkezik issza a város felől. Először csak két pont látszik, a két pontnak jobbra-balra szárnya nő, mind nagyobbodik, siklórepüléssel mind alacsonyabbra száll, végül döccenés nélkül földet ér kerekeivel és szalad a mezőn. A tömeg ijedten rebben szét a rohanó gépmadár előtt. Jegyet váltunk. Aztán minket is beosztanak. A társaság egyik része Bruckner pilóta, másik része a Tudose pilóta gépéhez kerül. Akkor tudjuk meg, hogy a nagy utasszállító gép, amelyre többen is felülhettek, nincs forgalomban. Ezekre a gépekre csak egy ember ülhet a pilótán kívül. A jegyeken számok vannak. Én vagyok az ötödik. Új utasokkal indulnak a gépek. A propeller harsogó zúgásba kezd. Éppen a repülőgép mögött állok, amikor szaladni kezd. Szél csap meg, valóságos szélvihar. Kalapom elrepül. A gép már messze fut, mögötte – mintha láthatatlan kéz borzolná – hullámzik a fű a propeller szelében. Magasba lendül a sárga gépmadár, fordul a levegőben, s eltűnik a horizonton. Mikor visszajönnek, támolygó zöld utast segítenek ki a Tudose pilóta gépéből. Kolozsvári bankigazgató, rosszul lett. A gépet tíz percre kivonják a forgalomból. Takarítani kell. – Ez az első utas ma, aki rosszul lett! – mondja megnyugtatóan az egyik rendező. Végre rám kerül a sor. Fejemre húzzák a vattával bélelt, vállig érő bőrsapkát. Fölsegítenek a szárnylépcsőn keresztül az ülésig. Szűk lyukba kell bemásznom, csak a fejem marad künn. Előttem üveglap. Mögöttem hasonló kis üregben ül a pilóta. – Mehetünk? – kérdi. – All right! – felelem vidáman. Fülhasogató zúgás, az egész alkotmány rezegni kezd, agyvelőmben érzem a motor rezgését, rázását. Már rohanunk. Visszaintek az elmaradó embereknek. Izgalmas három másodperc annak, aki először repül életében. – Na most… na most… rögtön a levegőben leszek. Hirtelen abbamarad a rázás, a zúgás tompul. Még egy utolsó lökés és fellendülünk. Lenézek: már négy-öt méternyire vannak a bokrok alattunk.
Milyen kicsi a templomtorony!
Bevallom, miért tagadnám: erősen dobogott a szívem. Két érzés rendkívül kellemetlen a repülés első pillanataiban. Az egyik az, hogy nem lehet kiszállani, hiába állna meg a gép a levegőben, és hiába akarnám elhagyni kényelmetlen helyemet, amelyen félig hanyattfekve, hátradőlve ülök. A másik érzés, hogy semmitől sem függ a gép, semmi sem tartja, semmire sem támaszkodik. Egyedül a levegőbe kapaszkodik a magasságban, s egy motorra bíztam az életemet. Rohanvást kicsinyednek a fék, a hangárok. A fordulásnál oldalra billen a repülőgép, a jámbor utasnak az a benyomása, hogy mindjárt mindennek vége lesz. De ez is csak egy pillanatig tart. Megyünk a város fölé. A szorongás érzését a boldog szabadság érzése váltja fel. Szegény Napóleon, szegény Goethe, szegény Tolsztoj és szegény Michelangelo! Mit tudják ők, mi a repülés ujjongató, nagy fizikai gyönyörűsége.– Jól érzi magát? – próbálja keresztülordítani a gépzúgást a pilóta. – Nagyszerűen – bömbölöm vissza. A város szélén egészen alacsonyan repülünk. Dőlve rohannak el a házak alant. Most a házsongárdi temető fölött vagyunk. Nem látszanak a sírok, csak a fák sárguló, vöröses koronái. A hősök temetőjében, mint sűrű betűk a könyvben, sorban állnak a keresztek. Újra lökést kapok alulról, ismét lendül a gép, megint kicsinyedik minden. A Főtér fölött négyszáz méter magasan repülök át. Milyen kicsiny a templomtorony! – kiáltom magamban. Gulliver láthatta ilyennek a törpék országát, amikor fölegyenesedett. Sem fénykép, sem fantázia után nem lehet ezt elképzelni, milyen különös – ezt látni kell. Hirtelen az jut eszembe, hogy most madár vagyok. Megpróbálom kiterjeszteni a két karomat, mintha szárnyaim lennének: mindjárt rászállok az öreg Szent Mihály-templom keresztjére. Vissza kell kapnom a kezemet az üvegfalacska mögé, mert csaknem hátratöri a szél. – Bírja még? – Harsog újra a pilóta. – Ojjé! – üvöltöm hátra, de magam is alig hallom a hangomat. A gép megint oldalra billen, ebből tudom, hogy erőset kanyarodtunk. Vajon ha Szent Ferenc repült volna, hogyan kombinálta volna bele a repülést gyönyörű Naphimnuszába? – kérdem lelkendezve magamtól. De tovább nem tudok gondolkozni, mert valami olyan szokatlant tapasztalok, amilyent azelőtt soha még. Zuhanunk. Zuhanunk. Kis szédülés, lélegzetem eláll. Mellemen erős nyomást érzek. Mi az? Magasra lendült hinta zuhanó röptében éreztem hasonlót. Már a városon kívül vagyunk, egészen alacsonyan. Semmi sem történt, csak ereszkedtünk. Lent látszanak a szamosfalvi gyógyfürdő bazinjai, bennük fürdőruhás emberek. Tisztán látszik felülről, hogy melyik embernek kopasz a feje. Szembetalálkozunk a másik géppel, alig néhány méternyire suhan el tőlünk. Most, amikor másik levegőben szálló gépet pillantok meg a közelemben és látszólag hozzá tudom viszonyítani légi helyzetünket, most érzem először, hogy pillanatra elsötétül előttem minden. Teljesen elszédülök. Már minden rendben van. Majdnem súroltunk egy fát, a madarak ijedten rebbennek szép róla. Néhány méter a föld, surranás, alig érezhető döccenés, rázás, mint az induláskor. A gép, a kis sárga gépmadár szalad, aztán megáll. A hosszú és mégis rövid tíz perc letelt. Megérkeztünk. Kimászom az ülésből, és megszorítom a pilóta kesztyűs kezét: – Köszönöm. Abban a pillanatban tudom, hogy – mihelyt alkalom adódik – megint repülök.
*
Kisdiák koromban, amikor először eveztem a Szamoson, Kolumbus Kristófnak képzeltem magamat. Hasonlót éreztem most is, amint boldogságtól sugározva ültem fel az autóbuszra, hogy hazamenjek. Hajlandó voltam a legközelebbi rokonságot tartani Lindberghgel. Otthon újra nekifogtam a Repülők olvasásának. Most is itt van előttem a könyv. Lindbergh, Nobile és a többi "kollégáim" barátságosan mosolyognak rám az illusztrációkról. De mosolyukban halk szemrehányás is van. Mintha azt mondanák: – Mi az összes hőstetteinkről nem írtunk annyit, amennyit te írtál tízperces utadról a város felett…
(Megjelent az Erdélyi Lapok 1935. évi 235-ös számában.)
