Bolondsapka
Az élet apró csalódások szakadatlan láncolata. Rövid nadrágos kisfiú voltam, s már megtanultam, hogy mi a csalódás. Karácsonyra May Károlyt hozott az angyal, holott én A Pál utcai fiúkat vártam. A költőket hatalmasoknak képzeltem, szépséges arccal, babérkoszorúval, hullámos fürtökkel, és az első eleven „költő”, akivel megismerkedtem a vidéki kisvárosban, kopasz volt és pocakos. Egyszer csillogott valami a járdán, azt hittem, hogy mesebeli kincs, ezüst pénzdarab, s amikor utánanyúltam, kiderült, hogy egészen más. Azóta is így folyik ez szakadatlan.
De idővel rájön az ember, hogy csalódni: nem igazságtalanság. Hiszen szándékosan vagy akaratlanul temérdek csalódást okozunk mi magunk is másoknak. Csak amíg éjszaka idején a szerkesztőség kapujától hazafelé megyek, hány apró tűszúrást osztogatok, hány parányi sebet ejtek!
Az Óvár sarkán kopott kis éjszakai pillangó didereg a süvöltő szélben, szemerkélő hideg esőben. Félórája is lehet tán, hogy az utolsó ember arra haladt, s ő csak kitartóan várakozik szegény. Most jövök én, s ó komoly reményeket fűz hozzám. Rekedtem megszólít, én pedig rá se hederítek. Megyek tovább. Valahonnan újságárus kerül elő, s lapot kínál, melynek minden sorát betéve tudom már, s amelynek egy példánya éppen a zsebemben van.
– Nem kell – vágom oda türelmetlenül és tovább megyek. Közben pedig érzem, hogy fájdalmasan, csalódottan és gyűlölködve néz utánam.
A perecesfiú elől valósággal bujkálok. Mégis mindig elfog valahol, Fának támaszkodva, utcalámpa gyéren pislákoló fénye mellett, kétségbeesett reménykedéssel várja az éjszakai vevőt, aki bár egy darab süteménnyel könnyít kosara terhén.
– Tessék venni kiflit, perecet, friss kalácsot! – mondja alázatosan. Szinte reszket és könyörög a hangja. De én éppenséggel nem vagyok éhes, és szó nélkül hagyom faképnél.
A Savoy-kávéház környékén színes papírcsákót és tollbóbitás bolondsapkát kínál egy öregasszony. Nem tudom, miért tételezi fel rólam, aki késő éjjel irattáskával sietve megyek hazafelé, hogy pont papírcsákót vagy bolondsapkát veszek. Bizonyára oka van rá, mert olyan határozottan lép fel, mint aki biztos üzleti sikerében. Kegyetlen csalódást okozok a szegény öregasszonynak is: nem kell csákó, nem kell sapka…
Hányszor hívnak meg ismerősök azzal a gondolattal, hogy majd beszédes vidámsággal, szellemi rakétákkal szórakoztatom őket. De én fáradt vagyok, fáj a fejem, és savanyú szótlansággal húzódom egy divány sarkába. Tudom, ez is csalódás, de én nem tehetek róla. Tudom, hogy minden lépésem, minden szavam nyomában csalódás jár, de ezen már aligha lehet segíteni.
Pedig eleget csalódtam kicsi és nagy dolgokban, s így tudom, hogy az nagyon rossz. Legfőbb vágyam volna mindenkit kiengesztelni egyszer. S ha itt nem is sikerül, majd egy másik világon sikerülni fog. Mindenkinek többet adok majd, mint amennyit vár, csillogó aranyakat osztogatok kopott kis angyaloknak, pazar gyűjteményt szerzek be bolondsapkákból, s egy fényeskedő csillaglámpa alatt minden kiflit megveszek.
(Megjelent a Keleti Újság 1935. évi 170. számában.)
