A kedves arcképe
A világ volt az én kedvesem. Hajdani ideálom: a távoli tájak, amerre elkanyarodnak a csillogó sínek és elszállnak a szélhajtotta, szabad fellegek. Hegyek, folyók, erdők, országutak és idegen nagy városok, ők voltak az én szerelmeseim. Nagyon egyoldalú és nagyon reménytelen szerelem volt ez. A szépséges Világból csak parányi pont jutott nekem, kicsi zugocska valahol a kedves bal tenyerének egyik ráncában. Szürke szakállú, harcsabajuszú öreg tanítóm valaha úgy magyarázta nekem az elemiben, hogy a növények helyhez kötöttek, az állatok és emberek azonban szabadon választhatják helyüket. Ne mondja nekem senki, hogy ez igazság. Az ember is gyökeret ereszt valahol, a földnek egy pontján, s ezek a gyökerek mind erősebbek, mind szívósabbak lesznek, mígnem elszakíthatatlanok. Futhatnak aztán a sínek, szállhatnak a felhők és csicsereghetnek hívogatóan a búcsúzó fecskék: az ember csak int utánuk és – marad.
Hányszor töltött el vad keserűséggel, hogy a csillagok milliárdjai közül csak egyetlen kicsi sötét csillagot kaptunk lakásul, és azt sem barangolhatjuk be, azt sem ismerhetjük meg, azt sem tehetjük igazán magunkévá. Meg kell elégednünk avval, hogy a kedves levelet ír hozzánk naponta és könyvek és újságok lapjain mosolyog ránk a képes magazinok színes nyomatairól és beszél a rádió titokzatos hullámain át. Nem tudom, más érezte-e már, de én gyakran éreztem olyasfélét – amikor szobámba zártan feküdtem ágyamon az éjszakai sötétségben –, hogy azok a messzi városok talán nincsenek is a világon. Talán csak azért hiszem el, hogy Amerika és Ausztrália is van, mert szavahihető emberek így állítják.
Ez az örökké égő szerelem a térképet avatta szememben a legtökéletesebb műremekké. Nem volt szebb festmény, nem volt szebb fotográfia számomra a térképnél. A térkép: a kedves arcképe volt.
„Mély éjeken hányszor nézlek, te térkép!” – így kezdődik Kosztolányi Dezső egyik gyönyörű verse a Szegény kisgyermek panaszaiból. Mikor először olvastam ezt a verset, mely ugyancsak az ismeretlen szépségek, nagyszerű kalandok után való vágyakozást énekli, akkor döbbentem rá, hogy nekem is a térkép köré fűződtek a gyermekkorom óta legtitkosabb vágyaim. Még iskolába is alig jártam, máris rettentő bűntényre vetemedtem a „kedves arcképe” miatt. Felfedeztem, hogy nagyapám vaskos német lexikonköteteiben gyönyörű térképek vannak. Óvatlan pillanatban szépen eltávolítottam valamennyit a könyvekből, egymásra rakosgattam, és levittem a könyvkötőhöz. Másnap már nagyszerű atlaszom volt. Alaposan kikaptam miatta, de mit bántam én, hiszen benne volt szerelmesem, egészben és részletekben, minden testrésze, minden mosolygása és mozdulata. Benne volt az egész nagy Világ.
Naphosszat ültem mellette, mint Kosztolányi „szegény kisgyermeke”, és ceruzára támaszkodva másztam meg a barnára festett irdatlan hegyeket, dióhéj bárkán hajóztam át a roppant óceánokat. Tevés karavánnal ballagtam keresztül a sárgával színezett Szaharán, és borzalmas tájfun tépázott meg a japán szigetek közelében. Ezek a forróan szerelmes, titkos játékok olyan csordultig töltötték a szívemet, hogy – emlékszem – egyszer sírva borultam rá a térképre és csókoltam meg valahol Grönland környékén. Olyan égető volt ez a csók, hogy igazából el kellett volna olvadnia észak zordon havának és tropikus, buja növényzetnek kellett volna kisarjadnia szájam nyomán.
…Azóta rájöttem, hogy a világ minden táján emberek élnek, akik éppúgy vágyakoznak a messzeség után, mint jómagam – és hozzám hasonlóan ugyancsak egyetlen ponton eresztették a földbe gyökereiket. Azt is megtanultam, hogy a Világ lehet kacérkodó szépség, lehet folyvást csábító, elérhetetlen kedvesünk, de az a darab föld, melyen élünk – Ő a mi hitvesünk. Ő az asszony, aki a mienk és még a halálon túl is hozzánk tartozik. Haragudhatunk rá, pörölhetünk vele, de minden napnak megvan a perce, amikor érezzük, hogy mindennél jobban szeretjük.
Ez az egész „vallomás” arról jutott eszembe, hogy a szerkesztőségi szoba falán, éppen szemben velem a görög félsziget térképe díszlik, a másik falon pedig a Földközi-tenger festett hullámai kéklenek. Meg arról jutott eszembe, hogy itt van a szeptember, és lassanként megint búcsúznak a fecskék.
A térképek már fajulnak, szürkére lepte őket a por, a cigaretták füstje, a fecskék útja pedig nem is nagyon érdekel. Valamikor megcsókoltam Grönlandot a térképen – ma szeretném megcsókolni a Rögöt, aki tart és táplál, és akit mélyebben szeretek, mint a távoli, feledésbe merülő kedvest. Hátha meg lehetne csókolni úgy, hogy leolvadjon róla a hideg hó és kizöldüljön helyén a boldogság és békesség lombkoronája.
(Megjelent a Keleti Újság 1935. évi 200. számában.)
