Cél és terv nélkül…
Cél és terv nélkül utazgattam. Élveztem a felelőtlen szabadságot, hogy ott szállok ki a vonatból, ahol éppen akarok. Így állapodtam meg rövid időre a Zazar-parti kis bánya- és festővárosban.
Ki ne ismerné azt a különös, kissé meghatott érzést, mely rég nem látott ismerős helyek láttán fogja el az embert? Olyan helyek láttán, amelyekhez kedves emlékek fűzik, s amelyekre éveken át gondolt a messzeségből.
Egyedül és ismeretlenül sétálgattam a városkában, ahol kilenc-tíz évvel ezelőtt feledhetetlenül szép hónapokat töltöttem. Azóta nem jártam a színes helyek és ódon házak között. Most minden kő, minden domb, minden fa régi ismerősként üdvözölt. Olyan tájak, utcasarkok, részletek ébredtek fel élesen emlékemben, melyekről már teljesen megfeledkeztem. A piactér meghitten ócska épületei, az öreg templom, az előtte álló campanile, mely esténként meredten bámul világító óraszemével a messzi hegyekre, a cintermi kis cukrászda, a liget nyílegyenes útja, a fasor és a virággruppok, a Jókai-domb kanyargó ösvényei, a város kitáruló panorámája: egyszerre úgy tűntek elém, mintha életem mindennapi, megszokott környezete volnának. Amint céltalanul ballagtam jóleső és érzékeny lankadtságban, egyszerre mindent elfelejtettem, ami tíz esztendő alatt történt, időérzékem cserbenhagyott, s úgy jött, mintha csak pár órás, rövid kirándulásról tértem volna vissza. Mintha mindig itt éltem volna, s ami közben volt, talán igaz se volt. Megállt az idő, mondtam magamnak, amint a ligeti padon üldögéltem.
Csakugyan semmi sem változott. A színek csodálatos pompája, különös belső izzása, mely talán sehol a világon nem ilyen intenzív és lenyűgöző, ma is a régi. A hosszú hajú piktorok, mintegy orvul leselkedve a gyanútlan természetre, ma is ott álltak egy-egy fa árnyékában, a zöld pázsiton. Félig lehunyt szemmel, hunyorogva nézik a dombok vonalát, a kanyargó víz csillámlásait, s időnként hátra meg előre ugorva, húznak egy-egy ecsetvonást a vászonra. A liget mellett folyó kis patak, kőről kőre táncolva, ugyanazt a régi verset locsogta, melyet annak idején hallgattam.
Itt az ősz a legszebb. Ez a kezdődő, komoly, érett, hallgatag és színesedő szeptember. A fák izzó smaragdzöldjében még csak itt-ott csillámlik egy-egy sárga folt. A Virághegy, mint megelégedett asszony hever ás nyújtózkodik a szelíd, bágyadó napfényben, s a fehér felhők lágyan cirógatják elsuhanó árnyékaikkal. A levegő édes és illatos. Van benne valami befejezettség. Az alig észrevehető hanyatlás furcsán mosolygó melankóliája. Nagy dolgokat már nem lehet várni, de ami van, szép és kellemes. És mosolyogni kell rajta, örülni kell neki, mert ki tudja, meddig tart…
Ismerős jött szembe az úton. Régi jó pajtásom, akivel annak idején sokat csavarogtuk a környékbeli hegyeket. Mikor elkerültem, még leveleztünk egy darabig. Komolyan, kissé megindultam álltam, és vártam a találkozást: milyen lesz az arca, mikor meglát, mit fog mondani?
…Rám nézett és elment mellettem. Nem ismert meg.
Amikor elhaladt előttem, észrevettem, hogy sokkal lomhábban jár, arca sötétebb és komolyabb, hullámos fekete hajában pedig fehér szálak húzódnak. Hagytam, hogy továbbmenjen, nem szólítottam meg.
Délután régi ismerőseimet látogattam meg. Belemelegedtünk a beszélgetésbe.
– Emlékszik arra a kis szőke festőlányra – kérdezte a házigazdám –, akivel annyit sétált akkoriban? … Ha nem csalódom, Bettynek hívták… Régen férjhez ment. Valami cseh kereskedő vette el. Legutóbb Hollandiából írt egyik barátnőjének.
Másokról is megtudtam egyet-mást. Volt, aki meghalt, volt, aki elköltözött. Aki itt maradt, az se a régi már. A házak és a helyek a régiek maradta, de az emberek megváltoztak. Tíz és mégiscsak nagy idő.
Az idő múlásának jelentősége, szívet elszorító szomorúsága először állt elém a maga kendőzetlen mivoltában.
Aznap még találkoztam Valakivel, akire úgy emlékszem, mint ugrándozó-daloló, fekete körhajú kislányra. Nem ismertem volna meg, ha nem figyelmeztetnek rá: ráncos lett, kissé kövér és elhanyagolt, bicegett, s egy öt-hat éves kisfiút vezetett kézen fogva…
Elindultam lassan az állomásra. Vissza se néztem. Nem akartam látni az ódon köveket és színpompás hegyeket, melyek időtlenséget hazudnak és letagadják a mulandóságot.
(Megjelent a Keleti Újság 1935. évi 224. számában.)
