Amikor még borbélyok voltak a sebészorvosok…
Mire tanította a borbélyokat a chirurgia virágzó és nemes tudománya?
– Érvágás, koponyavarrás juhbél-húrral és egyebek
Beszélgetés Debrecen utolsó borbélysebészével
(Debrecen, augusztus hó.) Aki ma ellátogat a hortobágyi puszta szélén épült, eleven életű, egyre fejlődő nagyvárosba, Debrecenbe, s végigjárja a Nagyerdőbe épített gyönyörű, modern klinikákat, a legújabb berendezésű műtőket, a föld alatti folyosókat, melyek összekötik az épületeket, s melyeken át a betegeket szállítják, szóval, ha végignézi mindazt a nagyszerűséget, melyet a fejlett mai tudomány teremtett a ősi cívis-vároban, – nehezen tudja magát beleélni azokba a régi időkbe, amikor még a borbélymesterek gyakorolták a gyógyítás foglalkozását. Ma már mosolyogva legyintünk, ha a chirurgiáról hallunk, a régmúlt időknek erről az érdekes mesterségéről, melyet a borbélyok műveltek. Borzadva gondolunk arra: mi volna, ha betegségünkkel ma is borbélyhoz kellene mennünk gyógyulást keresni, mint egykor, amikor az orvostudomány még csecsemőkorát élte.
Pedig Debrecent igen érdekes művelődéstörténeti, sőt irodalomtörténeti szálak fűzik a chirurgiához. Sok, messze vidéken nevezetes chirurgus-borbélya volt a a „kálvinista Rómának”, többek között az öreg Csokonai, a nagy költő édesapja is ilyen volt. Bécsi orvostanárokkal levelezett a öregúr, s messze földről jöttek hozzá a nagy urak patikárius szerekért. Mígnem lefektette az öreget a hektika a sárga debreceni homok alá, épp úgy, mint nem sokkal később országoshírű fiát, Csokonai Vitéz Mihályt.
Még él az utolsó debreceni chirurgius
Magyarországon már Bethlen Gábor uralkodása idejében erőteljes mozgalmat indítottak a „borbélymesterek”, hogy céhekbe tömörüljenek és így fejlesszék tovább meglévő sebész-ismereteiket. A fejedelmek is, a városok is nagy tiszteletben tartották őket. Az 1600-as évek elején állapították meg hivatalosan munkakörüket, és egyben azt is kimondták, hogy az a chirurgius, akinek meghal a betege, halállal bűnhődjék.
Alig a múlt század végén hozták azt a törvényt, mely megtiltotta a borbélyiparosoknak a sebészeti műtétek végzését.
Ma már kihaltak a régi chirurgus-borbélyok, és velük együtt persze kimúlt a rendszer is csak itt-ott él még egy-egy tisztes öreg borbélymester, aki fiatal korában erre a pályára készült, s tanoncéveit a chirurgia tudományának szentelte. Megtudtuk, hogy Debrecenben is él még egy ilyen borbélymester.
Elhatároztuk, hogy felkeressük, mert hiszen nem lehet érdektelen egy kis beszélgetés kapcsán feleleveníteni ennek a letűnt korszaknak megmaradt emlékeit, s közvetlen élő tanú szavai révén menteni meg néhány színt a feledéstől.
Debreczeni bácsi beszél a régi, furcsa gyógyításokról
Debreczeni Mihálynak hívják az utolsó debreceni chirurgus-borbélyt. Hatvanötéves, tisztes, ősz hajú borbélyiparos, a múlt idők érdekes tanúja, akinek a Péterfia ucca egyik házacskájában van a lakása is, meg a műhelye is. Mikor elmondjuk, mi járatban vagyunk, készségesen kezd mesélni a régi időkről. Nyugodtan teheti, nem nagyon háborgatják így hétköznap délután, üres a műhely. Látszik rajta, amikor mondókájába kezd, hogy inkább vendégre várt volna, mint érdeklődőre, hát rászánjuk magunkat egy borotválkozásra s aközben hallgatjuk az öregúr értékes szavait:
– 1883-ban, tizenkét éves koromban kezdtem meg tanoncéveimet Gyönkön, a híres Kardoss Ferenc chirurgusmesternél. Három évet töltöttem nála. Éppen amikor felszabadultam, tiltotta el a törvény a borbélymestereket a sebész foglalkozástól. Így aztán én már oklevelet sem kaptam.
Debreczeni bácsi kicsit elhallgatott, szakértelemmel keni a habot, fenegeti a beretvát, aztán csendes hangon tovább magyaráz:
– Hej, híres ember volt a maga szakmájában az öreg Kardoss Ferenc. Szekéren vitték faluról falura a betegekhez. Először mindig a borbélymestert hívták a beteghez, s csak akkor fanyalodtak orvosra, amikor a chirurgia tudománya már nem segített.
– Aztán mi mindent tanult a híres Kardoss Ferenctől? – kérdezzük.
– Rég volt, tán igaz se volt. De azért egy-két gyógyítási eljárást még el tudok mondani. A fisztulás, gennyzacskós fogat úgy gyógyítottuk, hogy piócát helyeztünk egy üvegcsőbe. Aztán az üvegcső nyílását odatettük a fájós foghoz. Vártunk. A pióca felmászott az üvegcső nyílásáig, ott érintkezett a foggal és kiszívta a gennyes vért belőle. Amikor ezt a módszert elmeséltem egy debreceni egyetemi tanárnak, azt mondta, hogy ez nem is bolondság.
– A köpölyözés úgy történt, hogy egy erre a célra készült üvegből kiégettük a levegőt, s aztán az üveget odatettük a fájós testrészre. Ilyenformán az üvegnyílás területében a hús felszívódott a légüres üvegbe s persze odatolult a vér is. Akkor eltávolítottuk a üveget s egy különös szerkezettel vettük ki a vért. Egyik-másik ilyen „fegyverzet”-nek tizenhat késecskéje is volt. Ezeket ravasszal lehetett felhúzni, és ha elcsattantottuk, a tizenhat késecske egyszerre csapott a húsba. Ezt tíz-tizenkét üvegel is megismételtük egymás után.
– Az érvágónak csak egy kése volt, vagy amint akkor nevezték, baltája. Ezt is ravaszszerkezettel ütöttük a testbe, olyan ravaszul, hogy a vér a mennyezetig fröccsent utána. Foghúzásnál franci akulcsot alkalmaztunk, de szemfogat nemigen húztunk, mert az a gyökér miatt veszedelmes volt.
Koponyavarrás a chirurgia tudománya szerint
Kissé borzongva hallgatjuk Debreczeni bácsi meséit és leplezetlen aggodalommal tekintünk a kezében villogó beretvára. De elég egyetlen pillantást vetnünk szakértelmet sugárzó szelíd öreg arcára, hogy meggyőződjünk: nincsenek chirurgusszándékai velünk szemben. Az öreg kezd belejönni az emlékek idézgetésébe:
– Tetszik tudni, nem utolsó dolog volt az sem, amikor egy legénynek valami éjjeli tivornyán beverték a fejét s aztán eljött hozzánk, hogy varrjuk be a sebet. A sérült fejrészen először is leborotváltuk a hajat, aztán hozzákezdtünk a varráshoz. Ez úgy történt, hogy külön erre a célra készült birkabélhúrt fűztünk a tűbe, a fejbőrt két helyen átlyukasztottuk vele s a húr két végét összekötöttük. Ezzel a módszerrel varrtuk végig az egész területen a megsebesült fejet. Közben a legény felugrált, el-elbődült, látta az összes csillagokat, de csak szépen visszanyomtuk a helyére, mert a varrást el kellett végezni!
– Az sem volt utolsó eset…
Bevalljuk Debreczeni bácsinak, hogy elegünk volt a nagyszerű tudomány ecseteléséből s megköszönjük a szíves felvilágosításokat.
*
A Ferenc József-úton sétálgatva egy hölgyfodrász és kozmetikai intézet cégtábláját pillantjuk meg. Önkéntelenül is eszünkbe jut: az akkor dívó kisebb sebészi beavatkozásra nyertek kiképzést a chirurgusok, az úgynevezett mindennapi sebészet gyakorlására. Ma, amikor sok tekintetben visszahajlott életünk a kezdetlegesség felé, talán nem merész az az összehasonlítás, hogy amint a régi időkben a borbélyok gyógyították, úgy ma is ezt teszik a kozmetika terén olyan esetekben, amikor már szakorvosra volna szükség. Eljön-e az az idő, amikor a mai kozmetikus-borbélyokról is úgy emlékeznek meg, ahogyan mi emlékeztünk meg a múlt idők idők félorvosáról, a chirurgus-borbélyról?
(Megjelent a Keleti Újság 1936. évi 194. számában.)
* * * * *
A könyvben, amiből másoltam, nyomdahibával jelent meg ez a cikk. Semmiképpen nem akartam úgy megjelentetni az oldalon, ezért segítségért fordultam a kolozsvári Lucian Blaga Központi Egyetemi Könyvtárhoz.
Nagyon gyorsan és nagyon kedvesen teljesítették a kérésemet, és két napon belül meg is kaptam az eredeti cikk szkennelt másolatát.
Itt is hálásan köszönöm nekik.
Ez alapján javítottam a hibát, és még több másikat is. A forrásul szolgáló könyvben sok egybe- és különírási, illetve központozási módosítás volt az eredetihez képest.
