Az „egy nap” munkája
Nevezzük az újságírást foglalkozásnak, pályának, hivatásnak, vagy akárminek: szeretem.
Van abban valami érdekes, elkophatatlanul szép és mindig izgató, hogy szavainkat nem egy emberhez írjuk, mintha levelet írnánk, hanem ennyi és ennyi ezerhez, emberek sokaságához, egész táborhoz vagy ország népéhez. Az olvasók tömege még ki is bővül az újságíró fantáziájában, aki hajlandó azt hinni néha, hogy szavait egy egész világhoz intézi. Ez az érzés ad valami különös fensőbbséget, tudattalan komolyságot az embernek még akkor is, ha csak egészen kisigényű humoreszket, vagy jelentéktelen napihírt vet papírra.
Szeretem a vezércikk ünnepélyes, uszályos komolyságát vagy szerényen oktató száraz rövidségét, a riportok gyors és könnyed ötletességét, melyet nem a lassú elmélyedés, hanem a pillanat lobbanása szül, mint társaságban elvetett mondatot. Szeretem a lüktetésnek azt a lázas iramát, mely nem enged elbágyadást, kalandozó ábrándozást, hanem parancsolva sürgeti elő a friss mondatok megszakítás nélkül való láncolatát. Vezércikk: tizenöt perc, a nagy közéleti férfiú elparentálása: nyolc perc, a világpolitika hullámzó eseményeinek egynapi izgalmas krónikája: alig egy óra. Még jóformán ki sem alakul a gondolat, s már folyik a diktálás, a mondatok logikájával és törvényeivel való viaskodás, másodpercek mérlegelésének parányi porondján folyik le alig észrevehetően, a szavak folyamatos áradása közben kristályosodik ki a mondanivaló teljessége, s az írás kényszere erőlteti rá a kemény logikát a meg nem pihenő agyra. A nyomdász pedig viszi már a félig kész oldalt, hogy néhány perc múlva türelmetlenül jelentkezzék a következőért.
Halálosan komoly dolog ez, és mégis van benne valami játékszerű és kockázatos. Az újságíró egy kicsit mindig kötéltáncos, akinek elég egy másodperc tizedrészére elveszítenie egyensúlyát, s máris zuhan a mélységbe. Elég egy szemrebbenésnyi időre elveszítenie uralmát a gondolatok és szavak fölött, s másnap tízezer ember kacag a kolosszális „elíráson”. S ha még nevét is oda kell írnia a rögtönzött cikk alá: kétszeres a kockázat s a „játék” idegőrlő izgalmassága.
Szeretem az írógépek és szedőgépek éles, egyenletes kattogását, mely mint gépfegyver a golyókat, ontja és pergeti magából a betűk sortüzét. Az írógép minden betűjének más és más hangja van, s a kifinomult fül kihallja ezt a különbséget. Diktálás közben, anélkül, hogy különösebben odafigyelnék vagy a papírra néznék, a gépíró minden hibázását észreveszem, ami külön élvezet. Egy kollégám mondotta nemrégiben, hogy már nem is tud folyékonyan beszélni, ha szavait nem kíséri az írógép kattogása. A szedőgép minden betűje más és más hangon beszél, kacag vagy panaszkodik.
Szeretem a csörgő telefont, az irdatlan messzeségből híreket kiabáló emberhangot, a táviratok felbontásának édes idegességét s a világ túlsó feléről érkező minden nyelvű rádióüzeneteket. Szeretem a sistergő ólmot, mely mint olvadt ezüst ömlik az ércoldalak formájába, s a hatalmas rotációst, mely zengve, dörögve, dübörögve indul meg az éjszakában, hogy összehajtva dobja ki magából a fekete-fehér újságok tömegét. A vonat nem vár, sietni kell, kézben az óra, ordítva kiadott parancsok akarják túlharsogni a gép dübörgését, s a csomagoló, címszalagozó kezek sokasága egyszerre mozdul-lendül a munka ritmusára.
És legjobban szeretem, amikor elernyedt idegekkel, kezemben a friss, nyomdafesték-illatú lappal megyek hazafelé az alvó városon át, a pislogó csillagok alatt. Csak költők, jövendőmondók és újságírók érthetik meg, hogy mit jelent ez az érzés: ti alusztok, de én ébren vagyok, és tudom, amit még senki sem tud…
(Megjelent a Keleti Újság 1935. évi 164. számában.)
