Halott kéz
Nem szeretem a hó és jég idejét, irtózom a téltől.
Egyszer megszorítottam egy halott barátom kezét. A kéz még nem volt merev, de már kihűlt. Az ujjak engedelmesen simultak tenyerembe, de hidegen és lüktetés nélkül. Azt a kézfogást sohasem tudom elfelejteni.
A tél olyan, mint a halott kéz. Kinyúl az ember után, és magához akarja húzni az örök hidegbe. A fagy holtak mozdulatlan lehelete. A zúzmara: szemfedő csipkéje.
Van egy vasnyelű esernyőm, melyet azért nem hordok, mert hideg a nyele. Éjszakánkint, mikor hazaérek, kesztyűvel fogom meg a kulcsot és a kilincset, hogy ne érezzem az érc hidegét. Nem szeretem a hideg ételt, és a legrekkenőbb nyárban sem iszom jégbe hűtött italt. Kezem még sohasem érintette békák és kígyók hidegsima testét.
A nullfok, a fagypont: a semmi. Az élet, világ és mindenek tagadása. Elveszés a hóban, jeges borzadály. Nem tudom égető örök tűznek, lángtengernek elképzelni a kárhozatot, csak végtelen jégmezőnek.
Szeretem a tüzet, a kandallót, gőzölgő teát és a naplángban izzó nyarat. Szeretem a piros színt, mert ez a forróság és örök élet színe. Szeretem a szerelmet, mert ez a legforróbb minden forró között.
És az ember, aki semmin sem háborodik fel, semmiért sem dühöng, akit nem lehet kihozni a sodrából: a tél embere. Meghalt és elkárhozott, és én nem fogom meg a kezét.
(Megjelent a Keleti Újság 1935. évi 113. számában.)
