Levelek a havasról
III
Másfél ezer méter magasságban, ahol csak suttogva szabad beszélni.
A Várakozás Szikláján. Medvekaland
Néhány napig borús idő járt errefelé, szemerkélt az eső, szomorú-szürke, gomolyos felhőfüstöt pipáltak a hegyek, és ólomsötét tócsákban cuppogott a bakancs. Ne csodáld, hogy ezalatt sem írtam levelet, kedves, jó barátom. Olyan volt ülni a tornácon és nézni az elborult hegyeket, a megsárgult Marost, a vízgyöngyöket pergető fákat. Napokon át tétlenül ültem, és hallgattam a vizek zúgását, az eső és szél suhogását, a távolodó vonatok keserves füttyét és halkuló robaját.
A magamfajta embernek, aki a város felületes életét éli, aki könnyelműen szórja szét önmagát, nagyon jót tesz néha senkihez nem szólni, csak önmagába merülve a Legbensőbb Dolgok összefüggéseit vizsgálgatni, embertelen nagy nyugalomban.
Hol van erre jobb hely a havasnál?
Ha tíz esztendőt tölthetnék itt egyvégtében, talán jövőbelátó prófétaként mennék vissza az emberek közé.
*
Tegnapra kiderült. Az augusztusi ég tékozló bőséggel szórta sugarait a földre. A föld pedig villogva égő színeket hajigált az égre versengő pazarlással.
Végre fölmehettünk a havasra.
Két-három órás kirándulásra számítottunk csupán. Hátha sikerül őzbakot lőni, medvét látni.
Szaporán szedtük a bakancsokat. a Kétágnál bal felé tértünk a Kisgalonya völgyébe. Ide is velünk jött a patakok zenéje. Egyórai út után jobbra tértünk, meredek hegyoldalra, félig égett erdők és derékig érő burjánzás közepette. Ez már mászás volt, lihegő erőlködés, komoly munka. A fenségesen szép tájról, a meredek cserkészösvényről, amely zuhogók fölé döntött fatörzseken vitt keresztül, Dante purgatóriumának egyik éneke jutott eszembe:
Már ott valánk, hol út ered a hegyre,
de lábunkat hiába gyorsítottuk,
oly szörnyű volt a szikla meredekje.
Aztán újabb versszak. Ezt már hangosan szavaltam:
Én ragaszkodtam a hű Vezetőhöz; –
hogy küzdtem volna nélküle az úttal?
ki más vitt volna föl a hegytetőhöz?
Br. Kemény János megrovóan pillantott rám, és megrántva vállán a fegyver szíját, suttogva, de erélyesen mondta:
– Ne kiabálj! Nem tudod, hogy a havasokon csak suttogva szabad beszélni? És ne verj akkora zajt a cipőddel! Kerüld a reccsenő ágakat, guruló köveket! Ha zajt ütöttél, pár pillanatig ne moccanj és maradj teljesen csendben!
– Miért?
– Ember! Ha úgy törtetsz előre, mint egy elszabadult mozdony, és ordítasz, mint egy csatába rohanó sziú indián, az egész környékről elűzöd az állatokat! Látni se fogunk semmit.
Kis idő múlva halkan és sok szeretettel tette hozzá:
– Különben is… A havas… templom.
Olyan csöndesen surrantam utána ezután, mint valami egérke. Ne haragudjál, Vergilius!… Csak belül harsogott, hömpölygött tovább Dante nagyszerű költeménye.
*
Barátomnak nem kedvezett a vadászszerencse. Hiába ültünk háromnegyed óra hosszat a nagy, mohos kövön, hiába utánozta síppal az őzsuta hangját, hiába figyeltünk kimeredt szemmel a mély völgybe, a meredek útra a bokrok-fák sötétjébe: semmi sem mozdult.
Az őzek nem szeretik a Divina Commediát.
Folytattuk az utat. Vezető Vergiliusom minden apróságot megmagyarázott áhítatosan suttogó hangján. Minden nyomról meg tudta mondani, hogy milyen állat járt arra, mennyi idős, eső előtt vagy eső után vágta-e a nyomot, sietett-e vagy sétált. Akár csak May Károly regényeiben a nagyszerű Winnetou.
Két-három őzbaknyomra leltünk rövidesen. Mind sűrűbbek lettek a rendetlen, kusza gödrök, a vaddisznók túrásai. A vegetáció is egyre tömöttebb, egyre vadabb lett: állig jártunk, törtettünk a tüskés bozótban, csípős csalánban… Izzadva, lihegve kapaszkodtunk fölfelé a mindegyre nehezebb ösvényen. Úgy tetszett, már egy örökkévalóság óta jövünk.
– Hétre a tetőn leszünk… Nyolcra, mire sötétedni kezd, leérünk a túlsó oldalon a Nagygalonya-völgybe, ahol már sötétben is haza lehet botorkáni – biztatott „Vergilius”.
Csak háromnegyed nyolcra értünk a tetőre.
Ott ülni – csuklott térdeinknek izma;
s megtett utunkra néztünk (napkeletre),
melyre örömmel néz mindenki vissza.
– Ez a Füstöskő!…
– A Várakozás Sziklája, negyedik ének – mondtam csöndesen magamban.
*
„Megtett utunkra néztünk.”
Aretino, aki le tudta írni Velence alkonyatát, még ő sem tudta volna lefesteni mesteri szavaival az alkonyodó havas világát ebben a némító, bűvölő szépségben, amint most elénk tárult.
Ide csak a nagyon jó embereket volna szabad fölengedni. Vagy ellenkezőképp: a magamfajta gonoszokat, hogy megjavuljanak.
Körül hegycsúcsok, velünk egy magasságban valamennyi. A környező hegyek oldalát s azt a gerincet is, amelyen állunk, sűrűn lepte el a nagy tűzvész óta felburjánzott rózsaszínű epilobium. Az egymás mellé sorakozó virágok tömött szőnyege kábító mézillattal tölti meg a környéket. Színük valószínűtlen, mesés halványlilába tompul a messzeség és alkony párázatában. Alattunk három völgy szakad a mélységbe, sötétzölden, távolabb szürkén és haragosfeketén.
– Pszt! Nézd…
Odanézek, amerre barátom mutat. Egy mélyen alattunk fekvő hegyoldal tisztásán barna folt mozdul. A messzelátó után kapok, s a közelrántó üvegen át felismerem: királyi tartású szarvasbika lépked át a tisztás bársonyszőnyegén. Sokágú agancsa gőggel mered a magasba. A tisztás közepén megáll és körülnéz. Aztán eltűnik a homályos sűrűségben.
A három völgy közül a középső az, amelyen feljöttünk. Innen a magasból szinte elképzelhetetlen, hogyan lehetett felmászni rajta.
Itt is, ott is megszólal egy-egy mátyásmadár és rigó. Ezek a havas árulkodói, besúgói. Az embernek elárulják, merre van a vad, s a vadnak elárulják az ember közeledtét.
Különben irgalmatlan nagy csend van. Csak a lefelé buckázó vizek tompa moraja búg monoton állandósággal. De nedves zúgásukat lágy itatósként issza magába a csend.
Ez már szinte a vég, amelyen túl a földönkívüli, az álomszerű, a lehetetlen kezdődik. A szív mámoros lesz a szépségtől. A lélek szédül a túlvilág leheletétől. Be kell hunyni a szemet. A Purgatórium után a Paradicsom kezdődik. Innen feljebb te már nem vihetsz, Vergilius! Ide már te kellesz, érzések legnagyobbja, lángoló szemű Beatrice! Fogd meg a kezemet és kezdődjék a halálba boldogító lebegés, a túlvilági szerelem ujjongó zokogásával, a szférák örök zenéjében…
*
Veszedelmesen sötétedik.
Indulunk lefelé a körgerinc túloldalán. Kemény János eltéveszti az utat. Az erdőtüzek óta nagyon megváltozott a terep. Félóra múlva bukkanunk csak rá a cserkészösvényre. De az ösvény elromlott, járhatatlan. Óriási üszkös törzsek buktak keresztül rajta, sziklák hengeredtek rá, patak folyása áztatta föl, vaddisznó túrta keresztül-kasul. Keserves bukdácsolás. A sötétség egyre sűrűsödik. Már három lépésre alig lehet látni. Arccal megyünk bele tüskés bokrokba, kövekről mélység felé csusszan, gyökerekbe akad a láb.
Teljes óra alatt fél kilométernyit sem haladtunk lefelé. Lélegzetem eláll, halálos fáradtságot érzek. Pihenni kell.
Leülünk egy fatörzsre. Hallgatunk.
Az irtózatos csend szinte orgiát ül a havasi sötétségben. A szívet halk borzongás, rosszul titkolt félelem szorongatja. Távol villámlik egyet-egyet, s nagy sokára tompán mordul az ég.
Akkor zaj hallatszik. Ágak törése, kövek gurulása. Vad csörtet a havas vadonában.
Halk, alig lehelő suttogást hallok a fülemben:
– Vigyázz, medve… Sötét van, lőni nem lehet… Tartsd vissza a lélegzetet!…
A zaj közeledik… Pfu… pfu… Hat-hét lépésnyi távolból tisztán hallatszik a fölfelé törtető medve fujtató szuszogása. Lélegzetünket visszafojtjuk. Dermedt mozdulatlanságban várakozunk…
…A fujtató, csörtető zaj távolodik, halkul, elhal… Újra csend van.
Csak tíz perc múlva indulunk újra lefelé. Egész órai küzdelem után érjük el a fővölgyet, ahol az iparvasút vágányán már nyugodtan ereszkedhetünk alá. Jókedvünk kerekedik és fújjuk a nótát: Csínom Palkó, Csínom Jankó…
Az út két oldaláról tüzes szentjánosbogarak villognak felénk, mint megbújt vadak vagy leskelődő gnómok izzó szemei.
Tizenegy órára asztalnál ülünk.
*
Holnapután haza kell mennem. Hazaszólít a város.
Nem megyek szívesen. Úgy érzem, azóta lettem igazi erdélyi, mióta megismertem a havast. Úgy érzem, a havas lett az igazi hazám. Éjjelenként álmatlanul fekve ágyamon hallani fogom a vadvizek zúgását. A havas hívni fog, a havas kiáltani fog utánam. Télen-nyáron, éjjel-nappal, szüntelenül vágyni fogok ide vissza.
Vajon mi vár rám odalent, a tülekedések és üzletek országában? Milyen csúnyaságok törnek a szemem mögött elraktározott szépségekre, milyen rosszaságok a szívemben szunnyadó jóságra?… Mi történt odalent, amióta ideszöktem a magasságba?
Nem megyek szívesen. De menni kell.
Holnapután veled is találkozom már, barátom. Mit gondolsz, miért írtam neked ezeket a havasi leveleket? Mert tudom, úgy sem tudtam volna soha elmesélni neked azokat, amiket megírtam. Élő beszédben nem találtam volna szavakat hozzá. Meg aztán kedves, régi szokásod szerint folyton közbebeszéltél volna. Tőled nem lehet szóhoz jutni. Így, írásban kénytelen voltál végighallgatni.
No, ne haragudjál azért! Kijöhetsz az állomásra!
A viszontlátásig is szeretettel köszönt sírig hű barátod:
Dsida Jenő
(Megjelent az Erdélyi Lapok 1934. évi 177. számában.)
