Örvendetes séta a külvárosban
Gy. Szabó Bélával
Ötven nagyszerű fametszet, a legszebb erdélyi könyv
Különösen jólesik szembeszállnunk az általános sajtószokásokkal és csalódást okoznunk azoknak a várakozásoknak, melyek szerint a többsoros riportcímek alatt kizárólag gyilkosságok és más hajmeresztő szenzációk izgathatják az olvasót. Ezúttal egy olyan fiatalember cselekedetéről számolunk be, aki se nem ölt, se nem sikkasztott, még csak nem is csodagyerek, hanem egyszerűen – művész. Sem több, sem kevesebb ennél. Egészséges, sok küzdelmet látott, mégis törhetetlen akaratú és életvidám fiatalember, akiben ég az alkotás vágya, s aki most olyasmit teremtett, amire hitünk szerint még ez a napi gondokban elfáradt, fásult erdélyi magyar közönség is fel fog figyelni.
Három nappal ezelőtt jelent meg Gy. Szabó Bélának, a nagy tehetségű fiatal erdélyi grafikusnak Liber Miserorum című, ötven fametszetet tartalmazó könyve. A fametszet mint önálló könyv kizárólagos anyaga elég ritka. Tudtunkkal Magyarországon eddig csak Molnár C. Pálnak és Buday Györgynek jelentek meg fametszet-kötetei, Erdélyben pedig még senki sem próbálkozott avval, hogy könyvben adja ki fametszeteit. Szabó Béláé tehát az úttörő kísérlet érdeme nálunk, és függetlenül a könyv művészi értékeitől, már magában véve ez is feljegyzésre érdemes.
„Miért nem mászik a fára?”
A fiatal grafikusművész igen rövid idő alatt vált ismertté azok előtt, akik figyelemmel kísérik Erdély irodalmi és művészeti életét. Néhány hónappal ezelőtt éppen a Keleti Újság hasábjain ismertettük Gy. Szabó Béla érdekes pályafutását. Megírtuk, hogy a lelkes fiatalember, aki már negyedik elemista korában rendkívüli rajztehetséget árult el, tulajdonképpen okleveles gépészmérnök és professzionista módon csak három év óta rajzol és fest. Gimnáziumi rajztanára, aki látta nagy tehetségét, óva intette annak idején:
–
Fiam, csak művészi pályára ne menjen, mert attól nyugodtan éhen halhat.
A gazdasági viszonyok juttatták csődbe az üzemet, melynek szolgálatába becsületesen állította mérnöki tudását Szabó Béla. A fiatalember ekkor nézett szembe először a kenyértelenség sötét napjaival, és ekkor indult el visszavonhatatlan határozottsággal a Liber Miserorum szépségekkel telített megalkotása felé.
Eleinte csak szénnel, pasztellel és tussal dolgozott. Nem is olyan régen történt, hogy munkáit megmutatta Kós Károlynak, aki rögtön felfedezte bennük azokat a képességeket, melyek a fametszésre predesztinálják a fiatal művészt. Kós Károly mindjárt ezzel a kérdéssel támadt neki:
– Maga miért nem mászik fára?
Szabó megrökönyödve hallgatta a kérdést, és nem értette, miért kellene neki fára másznia? Kós nevetve magyarázta meg:
– Úgy értem, miért nem veti rá magát a fametszésre?
Azután hosszan magyarázni kezdte a fiatal művésznek a fametszés eljárását, fogásait és titkait. Amint később kiderült, a tanácsok tisztán intuícióból fakadtak, mert Kós Károly életében még sohasem metszett fát. Szabó Béla a mai napig sem vásárolta meg azokat az obligált eszközöket, melyeket a fametsző művészek szoktak használni, hanem saját maga tapasztalta ki az érdekes művészet minden csínját-bínját. Olcsó vésőket vásárolt a vasüzletből, s azokat egy félvak utcaköszörűsnél készíttette el úgy, amint azt tapasztalatai szerint a mesterség megkívánta.
Így csak a művész szeretheti az embereket
Amint mondtuk, a Szabó Béla könyve ötven fametszetet tartalmaz. Már magában véve a könyv kiállítása is ámulatot keltő. Bízvást le merjük írni, hogy ez a könyv a legszebb mindazok között, melyek Erdélyben valaha is megjelentek. A habkönnyű merített papírra nyomott 128 oldal minden betűje a művész keze alól került ki. A címlapot, a képek számjelzését, a tartalomjegyzéket, sőt még a Minerva-nyomda jelzését is Szabó Béla metszette fába. A könyvben egyetlen nyomdabetű, egyetlen vonás sincs, mely nem a művész keze munkája. A három színnyomásos címlap ízléses és érdekkeltő.
Amikor szavakkal akarjuk megrajzolni a könyv tartalmát, tehetetlenül állunk a szavakkal ki nem fejezhető szépséggel szemben. Ez a fiatal művész, amellett hogy boszorkányosan érti a mesterségét, a fametszés technikáját, tele van sugárzó és szuggesztív mondanivalókkal. Valósággal szerelmese a szegényeknek, a külváros megnyomorított testű és lelkű elesettjeinek. Állandó figurái: a proletárgyermek, a düledező viskók, a fáradt munkás, a rongyos ruhájú külvárosi csavargó, az éhező aggastyán és az alamizsnáért könyörgő koldus. A könyvnek minden oldala beszél, és egész novellákat, regényeket mond el. Valahogyan a Dosztojevszkij levegője csap meg bennünket ezekről a zordfeketével nyomott fehér lapokról.
A szegények életének titkait tárja fel a fiatal művész, lélekbe markoló tudással és átérzéssel. Együtt örvend, együtt kesereg, lázad és együtt zokog a külvárosok sártengerében fuldokló elnyomottakkal és éhezőkkel. De mindig művész marad, és soha, egyetlen képről sem zúg felénk a propaganda, az agitáció művészietlen kiabálása.
Ahhoz, hogy valaki megalkothassa azt a munkát, melyet Szabó Béla alkotott meg, nem elég művésznek lenni. Ahhoz egész embernek kell lenni és nagyon kell szeretni az embereket. De így, ennyire csak művész szeretheti őket.
Séta a szegények birodalmában
Csak azért maradhat meg ez a könyv a kor dokumentumául, mert a művész szeme látta meg az élet banális és mégis elévülhetetlen mondanivalójú villanásait. Szabó Béla kézen fog bennünket, többé-kevésbé „egyensúlyozott” polgárokat, és sétára visz a szegények birodalmába, a külvárosba.
A
könyv, melynek nemcsak főcíme, hanem alcíme is latinul szerepelnek, talán
azért, hogy hirdessék a mondanivaló időtlen klasszicitását, hat részből
áll. Az Introductio hat képe utána a szegények örömeivel ismerkedünk
meg. Négykézláb mászkálva kisgyermek játszik a macskával, a züllött csavargó
szeretettel szorítja szívéhez gyermekét, a külvárosi utca pocsolyáján
kis nebulók úsztatnak papírhajókat, fapadon sorakozó szegények kanalazzák
a meleg levest, a vaksötét sikátorban fiatal szerelmespár csókolózik,
rongyos tömeg bámulja a kötéltáncos tűzijátékát, és alkoholmámorban kurjongató
szegények dülöngőznek hazafelé az éjszakában. A következő ciklus, a Labor,
a munka ritmusát zengi. Néha nem is zengi, hanem sírja. A robot „ej
uhnyem” dalai ezek. Napszámosok, gyár felé igyekvő munkások, szemétdombot
kutató koldusok, körhintát hajtó legények, rőzsét cipelő anyókák és favágók
életét tükrözik a lapok. A harmadik ciklus, a Quies, a nyugalom
és pihenés pillanatait rögzíti meg. Az anyóka elfáradtan ül le a lépcsős
külvárosi utca sarkán, a napszámos munkától elnyűtten támaszkokik egy
fa oldalához, az utcán, dohos falak tövében munkanélküliek alusszák nehéz
álmukat s a szerelmesek az erdei fák alatt nyújtóznak pihenőre. A negyedik
ciklus, a Tristitia, a szomorúság ciklusa. Toprongyos koldusok
nyújtják felénk reszkető kezüket, öregasszony kapaszkodik halála előtt
földbe ujjaival, akárcsak a haldokló fa gyökereivel. Kopott, fekete hullaszállító
kocsi áll a külvárosi ház előtt, a piszkos villanylámpa gyér fényt vet
a düledező házacskára, melynek ajtaján éppen most hozzák ki a koporsót.
Egy távoli vízparton hulla hever. Az ázott, rongyos ruhájú testet nemrég
vetette ki a víz. Három ember hajol feléje, és borzadva nézi az eltorzult
arcot.
Ezer és ezer mondanivaló. S a sötétség, a szomorúság, szegénység és halál valahogy mégsem kétségbeejtő, mégsem vigasztalan ezeken a könyvlapokon. Művészet, szeretet és örök embersors van rajtuk.
*
Üres nagyképűség volna megszokott kritikai szólamokat írni Gy. Szabó Béla könyvéről. Írott szavakkal úgysem lehet kifejezni azt, ami művészetté varázsolja az élettelen fába karcolt vonalakat. Csak annyit kell megállapítanunk feltétlen határozottsággal, hogy nagyon tud ez a fiatalember. Vonalai tiszták, világosak és könnyedek. Kompozíciói kemények és megbonthatatlanok, mint a kristály vonalai. Gy. Szabó Béla ezzel a munkájával feltétlenül kiérdemelte, hogy nevét hamarosan együtt emlegessék Divéky József, G. Szabó Kálmán, Buday György, Dallos Hanna, Fáy Dezső és az erdélyi Nagy Imre nevével.
Az erdélyi szegényedés napjaiban, mikor naponta ütköznek szemünk elé a magyar értékpusztulások keserű tényei, szívdobogtató nagy örömet szereznek az ilyen, sajnos nagyon gyéren mutatkozó tények, amilyen ennek a könyvnek megjelenése is. Ha látható javainkat el is veszítjük, valahogyan mégis gazdagok vagyunk és egyre gazdagodunk.
(Megjelent a Keleti Újság 119. számában, 1935-ben.)
* * * * *
A Liber Miserorum-ot a Magyar Bibliofil Társaság az 1935-ös év legszebb magyar könyvének választotta. Több metszet is látható belőle itt.
