Húsvéti levél Micikéhez
Kedves Kislány! Már csak nagyon halványan emlékszem Magára, mindössze annyit látok magam előtt, hogy csuda kék szeme volt, szép loknis aranyhaja és abban rózsaszínű szalagcsokor. Nem is csoda, hogy nem emlékszem már, hiszen régen-régen volt az a húsvéti délelőtt, amikor másodszor és utoljára találkoztam Magával.
Akkor nagyon tragikus volt nekem az a húsvét másodnapja, de azóta lekopott róla minden „szörnyűség”, az idő szépen kifényesítette, s most úgy ragyog emlékeim között, mint a gazdasszony polcán az ünnepre kipucolt rézmozsár. Nem tudom: Maga emlékszik-e még, címét sem tudom, s így meg sem kérdezhetem, de talán kezébe kerül majd ez az újság, s akkor valahonnan messziről vagy közelről – ki tudja, hol van azóta? – írni fog nekem. Ugye írni fog?
Sok-sok évvel ezelőtt, húsvét előtt néhány héttel találkoztam Magával először. Egy barátom húgánál zsúr volt, Maga is meg volt híva, én is. Uzsonna után bújócskát játszottunk a kertben, én voltam a hunyó. Elindultam keresni, és Magát találtam meg, Micike, csak Magát, mert csak Magát kerestem. A többieket nem is kerestem aztán sem, hanem elkezdtünk beszélgetni, mi ketten, s Maga tágra nyitott szemmel, szívből kacagott, mikor esküvel fogadtam, hogy feleségül veszem. Aztán mégis azt mondta, hogy hozzám jön. Ezalatt a többiek is előkerültek búvóhelyükről, ahol sokáig lapultak, s engem kiközösítettek a játékból, merthogy ilyen csúnyán bántam el velük. Én pedig cseppet sem bántam, hogy nem játszhatom velük tovább, leültem a veranda kőlépcsőjére, és nagyon komolyan, nagyon boldogan kezdtem gondolkodni Magáról…
Közeledett a húsvét, osztálytársaimmal egyebet sem csináltunk a tízperces szünetekben, de még a lyukasórákon sem, mint hogy utca szerint összeírtuk azokat a hajadonokat, akiknek megöntözése elmulaszthatatlan és kellemes kötelességszámba ment. A féltékenység ördöge valósággal betegre kínzott, látva, hogy csaknem valamennyiünk listáján szerepel a Maga neve. Mondom, nem emlékszem már Magára, de ebből is következtetem, hogy gyönyörű lehetett…
Szép húsvét volt, napfényes, derült. A régi házak udvarán vidáman repdestek a fehér galambok, a vörös-fekete háztetők felett boldog örömmel kongott-bongott, hullámzott az ünnepi harangszó. Én különösen boldog voltam, s erre volt is okom, nem is egy. Sötétzöld új ruhát kaptam édesanyámtól, sárga patentharisnyám volt, és vadonatúj, sárga, gombos félcipőm. Szalmakalapomon zöld szalag, mely lobogott a tavaszi szélben. Nagyon elegánsnak, hódítónak, mindenki mást felülmúlóan ellenállhatatlannak éreztem magamat, nagyon büszke voltam a ruhámra, s általában túlontúl meg voltam elégedve önmagammal és a világgal.
Zsebemben a rózsavizes üveget szorongattam, s fényes új cipőmmel gondosan kerültem ki a tócsákat, az éjszakai eső nehezen száradó maradványait.
Magához igyekeztem.
Már nem is voltam messze.
Már befordultam abba az utcába, ahol Maga lakott. A szemben lévő járdán igyekeztem, mert ott nem volt akkora sár. S a szívem mind gyorsabban kalimpált. A torkomban éreztem minden dobbanását: tik-tak, tik-tak…
Megérkeztem. Szemben volt a házuk, a túlsó oldalon. Nagy, gazdag, széles homlokzatú, cifra ház volt. Alig mertem odanézni, mert nyitva volt az ablakuk, s – ó, nagy Isten! – Maga is ott volt az ablakban, Micike. Vidáman nézett ki az ablakon, s már fel is csendült vékony kicsi hangja:
– Hozta Isten! Hozzánk igyekszik, ugye?
– Igen, magukhoz megyek, Micike – válaszoltam boldogan. Azt hiszem, egy kicsit remegett is a hangom.
– Tudja, hogy vártam? – mondta Maga. Ekkor már az éktelenül sáros utca közepén botorkáltam, lábujjhegyen, az elterpeszkedett pocsolyák és nyúlós sártejfel-foltok között. S most következik a tragédia első felvonása. – Mind csak Magára néztem, elbűvölten, mint Heine rajnai hajósa a szép Loreleyra, így nem is vigyáztam annyira magam elé, ó, rettenetes, nem is tudom elképzelni, hogyan történt, egyszerre csak ott, a Maga szeme láttára, hasra estem az utca közepén. Kinyúltam, mint egy béka. A sár, a ronda nagy sár felfröccsent az arcomra is. És ó, a ruhám, a szép új ruhám!
S Maga mindezt látta!
Szinte elviselhetetlen volt a szégyen. Mire feltápászkodtam, már az édesanyja is az ablakban volt – nagy, barna hajú, jóságos szemű asszony –, s ijedt hangon kiáltott le hozzám:
– Megütötted magad, fiacskám? Gyere be hamar, gyere be!
S én bementem, jaj, bementem. Bár ne mentem volna.
Úgy látszik, az volt megírva a Sors könyvében, hogy ez a nap a sorozatos tragédiák napja legyen számomra. S Maga fölött is lebegett már a vészt jósló viharfelhő.
A Maga mamája – most ezúton fejezem ki neki hálás köszönetemet – szépen lefürösztött, szappanos ruhával megmosta az arcomat, kivitt a konyhába, odaültetett a tűzhely mellé, hogy száradjon meg a ruhám. Azt mondta, csak úgy lehet kikefélni a sarat, ha megszárad előbb.
Maga nevetett, s az nekem, megvallom, nagyon fájt. Ott gubbasztottam a tűzhely mellett, és igen ostobának éreztem a helyzetet. Sokat olvastam nagyszerű, szellemes világfiakról, akik semmiféle helyzetben sem jönnek zavarba, s egyre bátorítottam magamat. Ha legalább szólni tudtam volna, csak egy szót! Hirtelen, mintegy az ördög sugallatára, eszembe jutott, hogy hiszen én húsvéti öntözködésre jöttem ide. S már ki is mondtam:
– Hiszen én öntözködni jöttem ide.
S már ki is húztam a zsebemből a parfűmösüveget. Tisztességes termetű, jókora flaskó volt, testvérek közt is felért egy pálinkásbutykossal.
Maga előttem állt, Micike, a szokásos tettetett félénkséggel, amelyet azóta már oly sokszor láttam a gyöngébb nemnél, előttem állt, és maga elé tartotta, mintegy védekezésül, mind a két kezét.
Akkor én megforgattam a flaskót a kezemben, nagy lendületet vettem, és – borzalom még emlékezni is rá – egyszerre csak kicsúszott a kezemből. Egyenesen a Maga fejéhez vágtam. Nagyot koppant a homlokán, Maga sikított, s odaszorította a tenyerét. Aztán szélesre húzta a száját, és fájdalmas, szívből jövő, hangos sírásba kezdett. Nem is sírt. Bömbölt.
Tehetetlen butasággal bámultam Magára, Micike. Ez már az én szívemnek is sok volt. Körülnéztem. Az udvar felé nyitva volt az ajtó. Szó nélkül, lopva somfordáltam odáig, és észrevétlenül lopóztam ki. Azon módon, ruhámon a félig száraz, vastag sárral, egyenesen hazarohantam. Senki sem volt otthon. Bementem a hálószobába, végigvetettem magamat a díványon, és eszeveszett sírásba kezdtem. Életem legszomorúbb húsvétja volt az.
Életem legszebb, legaranyosabb húsvétja volt az.
Azóta sokszor, nagyon sokszor estem már sárba, Micike, és mégis szép, tiszta a ruhám. Olyan tiszta, hogy szégyenlem. Azóta nagy vasdarabokat vágtam már az emberek fejéhez, de egyik ember sem sírt úgy, mint Maga akkor. Visszadobták.
Nem tudom, hogyan is jutott eszembe ez a régi, buta história. Talán onnan, hogy újra húsvét van, nemsokára elindulok az utcán és nézem az öntözésre siető, kipirult arcú kisfiúkat. S egy cseppet sem dobog a szívem, egy cseppet sem.
Olyan ritkán érik már örömök az embert. Még balesetek is.
Maga most már húszéves nagyleány lehet. Talán asszony is.
Mekkora öröm, tiszta, gyermekes, igazi öröm lenne nekem, Micike, ha Maga elolvasná valahol ezt a buta levelet, amelyben egy emléken kívül semmi de semmi sincsen. Elolvasná és írna nekem. Megírná, hogy emlékszik… És hogy az a fájdalom, amikor a fejéhez vágtam azt az ostoba üveget, az a fájdalom volt a legnagyobb és legutolsó életében.
(Megjelent a Pásztortűz 181-182. számában, 1930. április 20-án.)
