Könyvek, amelyeknek nagy sikerük van
Néhány szó a reklámról és a megbetegedett könyvízlésről
Mondd meg, mit olvasol és megmondom, ki vagy! címen kezdett tegnapi riportunkat ma kiegészítjük a kolozsvári könyvtárak vezetőinek interjújával, azzal, hogy: mit jelent a hirdetés, a reklám és a jó cím.
– El sem tetszik képzelni – mondják könyvtáros ismerőseink –, hogy mit jelent egy-egy könyvnél a jó cím. A közönség egyáltalán nem az író márkáját nézi – nagy általánosságban –, nem az író neve után válogat ki magának olvasmányt, hanem a könyv címe szerint. Megnézi a könyv fedelét, aztán beleforgat, s ha tetszik, elviszi a könyvet. Az átlagolvasó akkor sem tudná megmondani, hogy kitől olvasott, amikor már visszahozta a kiolvasott regényt. A hangzatos címek viszik a könyveket.
– Másik nagyon fontos dolog a hirdetés és a reklám. Amelyik könyvet gyakran hirdetik a lapok, amelyikről rövid, érdekes recenzió jelenik meg, mindjárt keresik. Egynémely könyvet, amely mellett nagy reklámhadjáratot folytatott a sajtó, tisztán a hirdetés, a kritika és a reklám emelt ki az ismeretlenségből. De még a sajtóreklámnál is nagyobb jelentőségű a politikai reklám. Itt van például Földi Mihály regénye, na Névtelen katona. Senkinek sem kellett. Egyszer csak felfedezte a rendőrség, hogy a könyvnek egy „irredenta, trianoni előszava” van, és emiatt az összes példányt elkoboztatta. Rögtön keresték a könyvet. Azóta nem telik el nap, hogy tíz-tizenötször ne keresnék. Van, aki fáradhatatlanul járja végig az összes kölcsönkönyvtárt, és ezért az egy könyvért hajlandó volna akármelyikbe beiratkozni.
Azok a régi jó idők
Így jártuk sorba a kolozsvári kölcsönkönyvtárakat. Ilyen válaszokat kaptunk. Mikor az utolsó kölcsönkönyvtár helyiségéből is kileptünk, hetven év körüli öregúrral találkozunk az utcán. Közismert kolozsvári úr, volt egyetemi könyvtárigazgató, régi idők jó ismerője, könyvek és irodalom barátja, maga is régi író.
Megszólítjuk. Elmondjuk neki, milyen adatokat gyűjtöttünk a kolozsvári könyvtárakból. Tudjuk, hogy érdekes dolgokat fog elmondani a régi időkből. Nem csalódunk, már kezdi is:
– Bizony, ma minden a reklám. Hej, más volt régen…
– Régen, a nyolcvanas években is voltak kölcsönkönyvtárak Kolozsváron?
– Ajaj, de mennyire… Minden középiskolában volt két könyvtár, egy az alsó osztályosok és egy a felsőbb osztályosok számára. Ezekből a könyvtárakból ismerte meg az ifjúság Jósika, később Jókai és Mikszáth műveit. De voltak rendes kölcsönkönyvtárak is. Már a negyvenes években működött a Polgári Társalgó könyvtára. Magyar urak és műveltebb polgárok olvastak itt akkor modern és új, ma már klasszikus könyveket. De voltak a könyvtárban klasszikus görög és latin auktorok is, sokan azokat is olvasták. A nyolcvanas években egy nyugalmazott tisztviselő, Marczinkievits Marcell alapított nagy kölcsönkönyvtárak Kolozsváron. Ebben már az akkor legmodernebb francia és német könyvek is megvoltak.
Nagyot sóhajt a kedves öregúr:
– Jaj, ha visszaemlékezem, mekkora szenzáció volt egy-egy új Jókai-regény megjelenése. Mindenki arról beszélt. Az idegen írók közül különösen Verne Gyulát olvasták. Nemcsak a gyermekek, hanem a felnőttek is, mindenki… Be szép idők voltak azok!…
Kis szünet után hozzáteszi…
– De az átlagközönség akkor is ponyvát olvasott. Csakhogy az legalább valódi ponyva volt, nem bújt irodalmi mezbe. És csakugyan a ponyván is árulták. Gyermekkoromban magam is azokat bújtam. Micsoda szenzáció bolt a Csontos Szigfrid históriája, a Gályarab titka, Szulejka, a hárem gyöngye és más hasonló füzetes regények. Méhner Vilmos pesti kiadó abban az időben jelentette meg füzetenként a Gróf Monte Christót. Hónapokig szenzáció volt. Az utcákon is azokkal a füzetekkel jártak. A kiadó cég házaltatott a füzetekkel: a megrendelő még egy nagy színes olajnyomatot is kapott ráadásul.
Haragosan legyint a kezével:
– Ma mindenki csak a reklám, a divat után megy. Mindenki azt hiszi, hogy ami régi könyv, az nem jó. A régi író mind szamár. Rossz időket élünk, barátom. Aztán minek is ma a jó könyv, amikor az emberek mind mozikba járnak? Ott nem kell olvasni, egyszerre képen történik minden, könnyebb felfogni, megérteni. Nem jár semmi fáradsággal. A mozi pedig, higgye el, a Csontos Szigfrid históriájának korát, a ponyva korszakát éli. A mozi teszi tönkre az igazi irodalmat, ezt ne feledje. És ha cikket ír vagy riportot, mit tudom én, el ne feledje megszidni a mozikat.
Dohogva vesz búcsút, majd kiderül az arca, és csöndesen maga elé nézve mondja:
– Hej, azok a régi jó idők…
Harc az egészséges magyar irodalomért
De beszélgettünk a kölcsönkönyvtárakban nyert adatokról fiatalokkal is. Erdélyi keresztény magyar fiatalokkal. Akik nem a régi jó idők után óhajtoztak, hanem azt mondották: valamit tenni kell. A harc korát éljük, amikor mindenkinek harcolnia kell kenyeréért, egzisztenciájáért, világnézetéért, amelynek diadalától függ – minden meggyőződéses ember szerint – a jövendő. A riporter sem állhat meg, hogy egyszerűen összegyűjti az adatokat és elszomorodik a szomorú képen.
Valamit tenni kell.
Elsősorban rá kell jönni annak okaira, hogy mi okozta a magyar középosztály irodalmi ízlésének szörnyű elposványosodását? Számtalan ok mellett bizonyára nem utolsósorban az a hallatlan közömbösség, amellyel a napisajtó elhalad az igazi irodalom mellett. A napisajtó, amelynek a közvéleményt kellene irányítania, maga is a közvélemény után halad.
A közönség annyira át és át van itatva a polgári sajtó hosszú évtizedeken át hangoztatott magyartalan szellemével, a beteg internacionalizmus szokványos szólamaival, hogy ma már minden többre becsül, ami külföldi, ami nem magyar. A magyar szellemiség fitymálása, a magyar irodalom lebecsülése évtizedes gyökereket vert magyar babona lett, amely természetesen ott hódít leginkább, ahol legkisebb az irodalmi műveltség: a tömegeknél.
Ha azt akarjuk, hogy magyar középosztályunknak műveltsége, valódi kultúrfölénye legyen, ki kell valamiképpen ragadnunk a „szórakoztató” kalandorregények, a ponyvairodalom mocsarából. Ha azt akarjuk, hogy a magyar író ne haljon éhen, hogy a magyar irodalom ne pusztuljon el, hogy az erdélyi magyar kultúra ne menjen végképpen tönkre, minden eszközzel fel kell ébresztenünk az érdeklődést a komoly, igazi magyar irodalom iránt. Minden magyar írás iránt, amely igazán szép és igazán érdekes. Hadjáratot kell indítani a ponyva ellen. Meg kell változtatni a közvéleményt, a sajtónak állandó könyvpropagandát kell folytatnia, felvilágosító, érdekes irodalmi estélyekkel hatni kell a tömegízlésre, főképpen pedig az ifjúságot kell akcióra bírni… Azt a keresztény ifjúságot, amely számtalan áldatlan körülmény miatt maga is képzetlen ma és elmaradott…
Így beszélt egyik fiatal, húszéves barátom. Szeme csillogott.
Lelkesen, melegen ráztam meg kezét. És sokkal kevésbé szomorúan fogtam hozzá ezeknek a szomorú tényeknek, elkeserítő adatoknak megírásához, mint ahogyan különben hozzáfogtam volna…
(Megjelent az Erdélyi Lapok II. évfolyamának 201. számában, 1933. szeptember 7-én.)
