Rippl-Rónai József
Rippl-Rónai József: Temető (1895 körül)
Gyönyörűségesen nagy dicsőségű, sok vívódású művészéletnek szakadt szomorú vége Rippl-Rónai József halálával. Része volt kicsinyes, vérig sértő gúnyban, a meg nem értés szurkáló kínzásaiban, de része volt lelkes és lobogó ünnepeltetésben is, amikor az új művészetért rajongó, jövőben járó lelkek lázas várakozású szemmel feszültek a művész arcára. Rippl-Rónai József csodálatos módon igazolt egy újfajta lelki, biogenetikai törvényt, mert modern festőművészetünk múlt századbeli embrióállapotából a legújabb iránykeresések és találások gigászi felnövekedéséig úgyszólván minden fázist föllelhetünk ebben az egyetlen, nagy ívelésű életben.
Rippl-Rónai József Kaposvárt látott napvilágot 1861. május 21-én. Atyja tanító volt, aki jó korán belenevelte fiába a dunántúli szülőföld mindhalálig ki nem alvó fanatikus szeretetét. Az ifjú Rippl-Rónai eleinte sokáig kereste önmagát, vegyészi pályára lépett, de kísérletezés közben súlyos baleset érte jobb kezét, később Zichy Edmond gróf gyermekei nevelését vállalja, ekkor tör elő először komoly formában a fiatalember hatalmas művésztehetsége. 1884-ben utazik Münchenbe, ahol Golz Sándor magyar eredetű festőművész ajánlatára Herterich tanítványa lesz, aki azonkívül barátságába is fogadja őt. De úgy látszik, Rippl-Rónainak nem egészen volt ínyére a sovén müncheni levegő. Hamarosan Párizsba ment, ahol legelsősorban Munkácsy Mihályt kereste fel, aki főúri pompa közepette élt ott és tartotta fenn nagyszabású műtermét. Munkácsynak igen megtetszett az ifjú festő, és nemcsak tanítványának fogadta, hanem műtermét is megosztotta vele. Rippl-Rónai József szomjas lélekszájjal itta magába a zseniális magyar művész oktatásait, és csodálatos színlátásaival olyan remek dolgokat alkotott, hogy maga a Mester is – aki pedig elég szűkmarkúan osztogatta az elismerést – a legnagyobb csodálat hangján nyilatkozott róla.
Ám Rippl-Rónai József ekkor már szűknek érezte a rászabott ruhát, forradalmas, előrelépett lelke letépte magáról a hagyományos abroncsokat, és új utakra lépett mohó, nagy lélegzetű akarással. A párizsi modern művészek, az akkori ifjú óriások, lelkesen ölelték keblükre, s 1892-ben önálló kiállítást rendezett Párizsban. Impresszionista irányú művei nagy tetszést arattak.
De „nemo propheta in patria sua”. Mikor a milleniumi nagy ünnepek idején pesti kiállításokkal próbálkozik, megdöbbenve kell látnia, hogy mindenfelől a sértő lenézés hangját, a csúfolódás köveit dobálják felé.
Rippl-Rónai József utolsó önarcképe (1927)
Bizony jókora időnek kellett elfutnia, mire a nagy művész jelentőségére ráébredtek és méltó értékelés lehetett osztályrésze. Az elismerés első hangja a Könyves Kálmán Szalonban rendezett kiállítás alkalmával csendül föl (1906). Legutóbbi nagyszabású ünneplése alig egy esztendeje zajlott az alkalomból, hogy a flórenzi Uffizi-képtár felkérte önarcképének beküldésére, ami ritka kitüntetés, mert a gyűjtemény csak a világ legnagyobb festőit fogadja magába.
Rippl-Rónai József honi tartózkodása alatt szünet nélkül élesztgette, táplálta a modern magyar művészet tüzét. A művészi nagyságok egymásra ismerése az akkor még ütött-vert Ady Endréhez is elvezette őt, akiben hamar meglátta a nagyra hivatott költőzsenit, és megható, meleg barátságban találtak egymásra. (Több Ady-arckép is maradt ránk Rippl-Rónaitól.) Amint a Pásztortűz múlt számában közölt egyik cikk is leszögezi, az idei budapesti képkiállítások legértékesebbje is a volt, amelyen az Ernst Múzeumnak Rippl-Rónai tanítványcsoportja mutatkozott be.
Az ősz hajú mester az utóbbi időben állandóan betegeskedett. Súlyos tüdőgyulladása vitte el most, 66 éves korában. Kaposvár városa szobrot állít emlékének. A magyar Pantheon nagy halottja ő, akinek neve, forró vérkeringésű művészete örökké élni fog.
(Megjelent a Pásztortűz 1927. évi 25–26. számában.)
A harmadik képről egy rövid tanulmányt olvashatnak a Kieselbach Galéria oldalán
A képek nagyításához a ClearBox-ot használtam.
