Shakespeare bölcsője
Sokan idegenkednek a múzeumoktól, de kevesen tudnák pontosan megmondani, miért. Én is idegenkedem, s eleinte azt hittem, azért, mert az ódon tárgyak, megsárgult szalagok és porlepett koszorúk valami régmúltból hozott illattal terhes, mélabús levegőt lehetnek, melytől egyszerre elszorul a szív. A visszahozhatatlan múlt mindig panaszkodik, mint távolban síró hegedű.
De honnan akkor ez a bosszús idegesség, kuszált és tétova nyugtalanság?
A válasz egyszerű. A múzeumokban gyűjtött relikviák nyugtalanítják az embert, mert arra figyelmeztetik, hogy a tárgyak tovább „élnek”, mint az emberek. A leghaszontalanabb holmik, legtörékenyebb csecsebecsék is túlélik gazdájukat.
Kit bosszant és lázít, ha meggondolja, hogy Shakespeare több mint három évszázadra tűnt el a földről, de bölcsőjét, amelyben anyja ringatta, ma is mutogatják? Petőfi porait rég a semmibe szórta a szél a segesvári síkságról, de írását, melyet lüktető kézzel vetett papírra, a múzeum üvegburája alatt ma is megnézheted. Napóleon agya, Jókai íróasztala, Mátyás király szülőháza csupa olyan dolgok, amelyekkel sohasem fogunk kibékülni. Szobánk tele van tárgyakkal, melyeket olyanoktól kaptunk, akik már régen nincsenek. Egy barátom, mielőtt meghalt, nekem ajándékozta zsebóráját. Most is itt van előttem, ketyeg, és mutatja az időt, melyből gazdája örökre kihullott. Fiókomban matatva, cédula akadt kezembe, rajta ceruzával írott néhány szó:
„Délután háromra gyere fel hozzám! Dadi.”
Kuncz Aladár írta, aki már negyedik éve szunnyad a kerepesi temetőben. Azóta kétezerszer volt délután három óra, s a kockás noteszlap, melyen egy gyűrődés sem esett, úgy hívogat, mint amikor kaptam: „gyere fel!” Hová menjek?
Annyi mindent kellene elvégezni, annyi rosszat kellene felejteni szépen, lassan, halálos erőszak nélkül! Miért nem élünk ezer évig, és miért kell mindennel sietni? Az elmúlás gondolatával még csak ki lehetne békülni, de az, hogy az élet azután is folyik tovább, mintha semmi sem történt volna, hogy a körülöttünk lévő tárgyak megmaradnak, hogy ruhánkat más veszi fel és sétabotunkra más támaszkodik – elviselhetetlen gondolat!
Amikor egy-egy éjszaka, magányos munka közben, végiggondolom ezt, felni kezdek az íróasztaltól, mely előtt ülök, a tolltól, melyet ujjaim között tartok. A szoba bútorai egytől egyig túlélnek engem, s a nagy éjszakai csöndességben úgy tetszik, mintha ezt ők is tudnák. Amikor elfordulok, összesúgnak a hátam mögött. Talán valami végtelen bölcs nyugalommal szánakoznak is rajtam. Türelmesen viselik el szeszélyeimet, a szék nyugodtan hordozza terhemet, az asztal eltűri, hogy rákönyököljek, a ceruza nem bánja, ha fogaimmal összeharapom. El tudják viselni zsarnokságomat, mert tudják, hogy nem tart sokáig, van idejük. Ők az állandóság, mely megmarad, s úgy tekintenek rám, mint illanó jelenségre, éjféki kísértetere, ki kakasszóra tovatűnik.
Shakespeare bölcsője: vérlázító igazságtalanság.
(Megjelent a Keleti Újság 1935. évi 123. számában.)
