Wass Albert: Fenyő a hegytetőn
Versek. Minerva Rt. kiadása, Kolozsvár – 1929.
Jólesik ilyen szimpatikus könyvről írni, mint a Wass Albert verseskönyve. Nem mély könyv, nincs benne semmi megdöbbentő, még elragadó sem, mindössze hangulatos és rokonszenves, úgyhogy végeredményben, mikor letesszük, mégsem bánjuk meg, hogy elolvastuk.
Gróf Wass Albertet nem szükséges külön bemutatnunk olvasóinknak, az erős tehetségű fiatalembernek nem is régen jelent meg egy előző verseskötete s azóta is sűrűn találkoztunk nevével erdélyi lapjainkban.
Halk és bánatos írásai vannak általában, csöndes erdélyi ború tompítja le szavát s üli meg színeit. El lehetne mondani róla, hogy melankóliájában sok a tervszerűség, megcsináltság, lépten-nyomon kiérezzük soraiból az utánérzést, hasábokat lehetne beszélni Ady-, Reményik- és Áprily-reminiszcenciáiról, de mindezt nem érezzük lényegesnek. Még az sem fontos, ha megállapítjuk, hogy ebben a kötetben is vajmi kevés az, ami igazán Wass Albert, ami közvetlen, belőle fakadt élmény, átszűrve a szíve szövetein, – míg önálló, maga alkotta formái nincsenek: majdnem minden sora olyan ismerősen cseng, mintha sokszor olvastuk volna már.
De ha kimondottan, egyes verseiben nem is tud meglepni és meggondolkoztatni, verseinek összessége, mint összbenyomás, mégis meglepő. Meglepő a szerző nagy fiatalságára rácáfoló komolysága és meditatív elmélyültsége miatt. Meglepő, mert a legújabb generáció egyik tagja szól hozzánk a könyvecske lapjairól, itt-ott felcsillantva a homlokán ülő, ismertető csillagot. S mert azok mellett, akik szűk kis hazánkban versírásra kárhoztattak, mégis van valami eredeti színe, melynek nem elenyésző árnyalatát képezi a melankóliából is kiillatozó üdesége, naivitása.
És emiatt megbocsátjuk neki minden könnyelműségét az önkritika gyakorlásában, s csak arra tudunk gondolni, amit a könyv egésze sugalmaz ellenállhatatlan intenzitással: Wass Albert kezében lesz feladata a tollnak.
(Megjelent a Pásztortűz 1929. évi 8. számában.)
