Magyar karaván Itálián keresztül
„Vedi Napoli!”…
Pompei romjai között
A „Mostra della Rivoluzione Fascista” megtekintése egyúttal búcsú is volt Rómától azok számára, akik a vasárnapot már nem töltötték az örök városban, hanem részt vettek a Nápolyba rendezett kitűnő kiránduláson.
Reggel félkilenc tájban indultunk a Róma-Nápoly között sűrűn közlekedő gyorsvonattal. Körülbelül százan lehettünk, valamennyien vidámak és hangosak. Az ég enyhe, általános borúja éppen jó volt arra, hogy ne legyen elviselhetetlen a meleg. Alig hagyta el a vonatunk a római állomást, máris hangos magyar ének töltötte meg a vagonokat. A társaság legnagyobb része már tűrhetően beszélt, gagyogott olaszul: öt-hat nap alatt egész csinos kis szótár és nyelvtan ragadt az erdélyi magyarokra. Az ének szüneteiben, állandó tréfás olasz beszélgetések folytak az útitársak között.
Az általános, csapongó jókedv csak akkor hagyott alább, amikor kényelmes két külön vagonunk ostrom alá került valamelyik állomáson. A többi kocsik mind zsúfolásig voltak. Az újabb felszállók rávetették hát magukat az erdélyiek kocsijaira. A folyosók egyszerre megteltek olaszokkal. Férfiak, nők, rongyosak és elegánsak, mindenféle népség. Kiabáltak, handabandáztak, és helyet követeltek. Mi bezártuk a fülkeajtókat, és belülről tartottuk magunkat.
– Minden hely foglalt!
– Magyar karaván! – ordítoztunk mi is, de hiába. A kalauz riadtan menekült az Igazságtevés nehéz és veszedelmesnek látszó szerepe elől.
A fülkeajtó engedett a túlerőnek, s egy izadt, széles képpel vigyorgó olasz furakodott be rajta. Tiltakozó lármánk ellenére felrakta csomagját a tartóba, őmaga pedig helyet foglalt.
– Most már mit csináljunk? – mondtam. – Hagyjuk!
De akkorra már a többiek is tolakodtak befelé. Be is jöttek volna, ha újdonsült olasz fülketársunk már bent nem lett volna. Hirtelen a mi pártunkra állott. Látni kellett, hogyan lármázott. Egészen belevörösödött. Szájából csak úgy ömlöttek a szidalmak a tolakodó honfitársai felé:
– Ez külön vonat! – ordította olaszul –, itt senkinek sincs hely! Nem szégyenlik magukat? Takarodjanak!
Parázs veszekedés lett, de a jó olaszok eltakarodtak. Csak először befurakodott barátunk maradt velünk. Jóleső mosolygással nyugtázta köszönő szavainkat a nekünk nyújtott védelemért, kényelembe helyezkedett, és két perc múlva hangos horkolással tetézte a vonat zakatolását.
* * *
Vedi Napoli e poi muori! (Nézd meg Nápolyt, aztán meghalhatsz!) – mondja kissé túlzott önérzettel a nápolyi közmondás.
A különböző jellegű olasz városok után – kettő sincs közöttük hasonló – ismét újdonsággal találkoztunk. Nápoly semmiféle más városhoz, más vidékhez sem hasonlít, csak önmagához. A kultúrában, történelemben, művészetben, régiségben gazdag Firenze és Róma után mennyire más szépség ez! A természetnek, a sugárzó délszaki tájnak, a tárt horizontnak, a ragyogó égnek, a végnélküli tengernek, a határtalan szabadságnak, modern kényelemnek és ősi, álmatag délolasz lustaságnak szépsége ez! Még a közelben ugyancsak füstölgő, rettegett Vezúv sem tud félelmes külsőt ölteni: habosfehéren, fellegszerűen bodrozódó füstje inkább kedélyes és álomszerű, lejtős körvonala finoman könnyed, széprajzú és elegáns.
– No, itt is lehetne élni! – mondott ítéletet Nápolyról egyik háromszéki útitársunk.
A bőséges, ízletes ebéd után autókra ültünk és valósággal repültünk a sima, egyenes, gyönyörű autóúton Pompei felé. Jobbra-balra villák szegélyezik az utat, kertek, narancsligetek, szőlők díszítik a paradicsomi tájat. Hol szemben, hol bal oldalt állandóan bodrozódik a kék Vezúv szürkefehér, hajladozó füstje. Cicerónénk széles jókedvében van. Egyre-másra énekli a nápolyi népdalokat.
* * *
Szép szerpentin-utas parkból a Porta Marina-n keresztül lépünk be a néma, elátkozott városba, Pompeibe. Íme, előttünk áll a gazdag római város kétezer éves csontváza: egyformán szürke, barna romok.
Szabályos keskeny utcák járdákkal. Az utak lávakövekkel kirakva. A felásott csatornákban az ősi vízvezeték-hálózat ólomcsövei látszanak. Érdekes lakóházak: némelyik csaknem egészen épen maradt. A tágas átriumok közepén négyszögletes csinos medence. Templomok, szép szobrok, oltárok, érdekes freskók. Különös „Pompei-vörös” falsávok, freskókeretek.
Lám, a nagy fórum!
Milyen üres!
Újra utcák, házak. A tragikus költő és Cornelius Rufus házai. A bazilika. Üzletek: pékműhely, malom, csapszék. A nagy nyilvános fürdő. Házak kettős fallal: központi légfűtéssel. A házak mögött csinos kis kertek szobrocskákkal, rózsával futtatott csinos loggiákkal. A nagy színház romjai.
Lábunk kísértetiesen kong a lávaköveken. A cicerone rekedt hangja ijesztő…
Hol vagytok, elegáns, üdülő római nemesek? Hol vagytok, kacér hölgyek? Hová lettetek, rabszolgák? Hová tűntetek pajzsos, sisakos katonák?… Holttesteitek, csontjaitok egy része a múzeumban, más része a romok között, a kiásott, elhordott hamu és törmelék között.
Kétezer év múlva erdélyi magyar karaván topog-kopog végig utcáitokon, a kihalt, rémséges utcákon. Az olasz cicerone németül magyaráz. Bal kéz felől pedig fehér füstoszlopot enged a csalárd nyugalmú, megbízhatatlan, ravasz hely: a Vesuvio.
* * *
Csaknem erőszakosan kellett visszaráznunk magunkat a jelenbe: a való életbe.
Vissza Nápolyba!
A társaság nagy része elment megnézni a világhírű akváriumot, amely az egész világon páratlanul áll. Mások autókárokon a várost mentek megtekinteni. Ismét mások apró bárkákba szállottak, és kimentek a tengerre.
– Jaj, nagy zöld, ólmos víz. Tenger! Félünk tőled…
Elhagytuk a mólót, és kimentünk a nyílt tengerre. Víz, amelynek nincs határa. A láthatáron apró gőzösök, bárkák, vitorlások, mind mozdulatlanul vesztegelnek: látszólag semmi sem mozdul a végtelen nyugalomban. Csak a sárszínű óriási víz buborékol, hullámzik, forr és morog állandóan, egyhangúan. Milyen más már itt is a tenger, mint bent a kikötőben! Valósággal elszédülünk a határtalanság borzasztó, emberfeletti érzésében. Milyen játékszer már itt is parányi dióhéj-sajkánk, amelyet lassú, egyenletes csapásokkal hajt előre gyorsbeszédű, öreg evezősünk.
– Erős a hullámzás! Vissza kell térnünk! – mondja.
Amint visszafelé siklunk a festői kikötőbe, ahonnan a Castello Maschio Angioino fekete falai zordonan pillantanak alá, alig tudunk félremenekülni egy hatalmas óceánjáró elől. Látszólag nyugodtan szeli a vizet, de hullámaitól csónakunk majd hogy fel nem borul.
– Ausztráliába megy! – mondja evezősünk.
Sóvárogva nézünk utána.
* * *
Autótaxival alkuszunk. Külön program. Beszáguldjuk vacsora előtt egész Nápolyt.
Érdekes kikötőnegyedek. Szegényes vidékek. Pompás, hatalmas világvárosi utcák. Minden egyenes, tágas, modern. Sokemeletes házak, lapos fedelekkel. Szépséges tengerparti sétányok, nagy parkok pálmákkal, ciprusokkal és remek pineákkal.
Végig a Piazza Margella-n! Fel a Parco della Rimembranzához, a kilátóhoz. Felejthetetlen szépségek!…
Egyik oldalon Nápoly! A másik oldalon a messzi, távolból égszínkéken csillogó tenger. Nissida és Ischia szigetei. Hajók. Távolabb Capri csalogató körvonalai. Valóságos édenkerti táj. A felhők meghasadtak ebben a pillanatban, és a gyönyörű arany napfény zuhogva ömlött a kék vízre!
Miért nem lehetett dobbantani akkor, és azt mondani makacsul:
– Én itt maradok!
Miért kellett eljönni onnan?
