Magyar karaván Itálián keresztül
Pillanatfelvételek
Tehát elbúcsúztunk Rómától.
– Tram-ta-ta, tram-ta-ta… megint zakatolt velünk a vonat. Vitte a magyar karavánt Pádova felé, ahol – sokak kívánságára és közmegegyezésre – párórás megállót iktatott programba a rendezőség.
Az út hosszú volt: reggeltől estig utaztunk.
Hogy elverjem az út unalmát, apróbb úti élményeket, villanó észrevételeket jegyeztem útinoteszembe.
Engedje meg most a kedves olvasó, hogy néhány lapocskát ide iktassak jegyzeteimből, talán nem lesznek túlságosan unalmasak. Felületes, könnyű apróságok, amolyan újságírói pillanatfelvételek.
* * *
Lehetetlen észre nem venni: mennyire hasonlít az olasz fajta az ókirálysági románhoz. Jugoszlávia ismeretlen arcú, fekete, nyírtbajuszú, félelmetes, szinte barbár arcai után régi ismerősként áll elénk az olasz ábrázat. A nők arcán ugyanaz a vonás, ugyanaz a festés. Ugyanazok a borotvált, púderos katonatisztek. De nemcsak az arcok karaktere hasonló, hanem a temperamentum is: ugyanazok a gesztusok, ugyanaz az éneklő, nőknél sipító hanghordozás. Mindehhez hozzájárul még a két nyelv kísérteties hasonlósága…
Különbség: körülbelül ugyanaz, ami a két nyelv között van. Az olasz ember dallamosabb, sikkesebb, simább, élénkebb és vidámabb. Gesztusai gömbölyűbbek és színészibbek. A román vérbe némi szláv lomhaság is keveredett. Az olasz bohémebb is, pillanatok alatt feledő, megbocsátó: egészen a perc hangulatának embere.
A románban a fiatal népek lázas tettvágya és kultúrszomja ég: az olasz embernek évszázadok kultúrája ad öntudatlan, átöröklött műveltséget, előkelőséget és patinát.
* * *
– Olcsó János! Olcsó János!
Ezt hallottuk minden városban, ahová csak megérkeztünk. Az olasz árusok kiabálják, mihelyt észreveszik, hogy magyar van a közelben. Méghozzá egész tűrhető magyar kiejtéssel.
Az olasz utcai árus olyan tipikus jelenség, hogy külön kell róla beszélnünk.
Jaj neked, szerencsétlen idegen, akit nem tanítottak ki jó előre: hogyan kell bánnod a lármázó, fürge, kézzel-lábbal magyarázó, erőszakos utcai árusok hadával. Pillanat alatt körülvesznek, csicseregnek, kiabálnak, handabandáznak: mindenét kicsomagolja az árus, eléd guggol az utcán, és kirakja kacatjait a kövezetre, hogy nem tudsz tovább menni. Ez alatt, a másik már a karodat rángatja, hogy figyelj reá, mert ő ötven centesimóval olcsóbb árat mondott, mint kollegája. A harmadik egyszerűen zsebedbe gyömöszöli portékáját, aztán élénken, sőt, zajosan követeli, hogy amit megvettél, fizesd ki... Ha tapasztalatlan vagy, elveszíted fejedet, megijedsz a nagy lármától, és csakugyan fizetsz, sőt cipelheted a sok értéktelen lim-lomot, amit a nyakadba sóztak. Viszont, ha tapasztalt vagy, és kiszabadulsz: a kedves árus taliánok rögtön összefognak ellened, és kórusban küldik utánad a szitkot, annyi baj legyen, azért ők nem haragszanak komolyan…
* * *
Az első alkalommal Velencébe érkezve, alkudni kezdtem egy vendéglői levelezőlap-árussal. Hat lírát kért egy csomagocska fényképért. Kettőt ígértem. Haragosan rántotta ki kezemből az albumot, és hátat fordított. Visszamentem asztalomhoz, ahol többedmagammal ültem.
Kis idő múlva megjelenik képeslapos barátunk az asztal mellett, és titokzatos hunyorgással int nekem. Felállok, odamegyek hozzá.
– Mi kell, öreg? – kérdezem.
Suttogva mondja:
– Odaadom két líráért azt a csomagot, de a többi magyaroknak mondja, hogy hatért vette! Jó?
* * *
Hasonló másik kis eset Triesztben történt hazafelé menet. Azt a levelezőlap-köteget kínálta egy árus hét líráért, amelyet egyért vásároltunk mindenütt Itáliában.
– Mennyi? – kérdezem tőle, mintha nem jól hallottam volna.
– Sette líre… Hét líra. – mondja.
– Öreg – figyelmeztetem – mi már visszafelé jövünk, minket nem lehet becsapni.
– Quattro líre… Négy líra – feleli, és vigyorog.
* * *
Rómában töméntelen házaló szoborkereskedő van. Szentek kis gipsz-szobrait és klasszikus szobrok elég sikerült másolatait árulják mindenfelé, még pedig elég olcsón: két-három lírába kerül darabja.
Többször megbámultam azt a rendkívüli ügyességet, amellyel az egész szobor-állományt egyetlen hosszú, keskeny deszkára rakva, fejükön egyensúlyozva hordozzák, anélkül, hogy kezükkel tartanák.
– Mennyit keres naponta ezeken a szobrokon? – kérdeztem egy ilyen árust kíváncsiságból.
– Száz, kétszáz lírát – felelte készségesen.
– Hát hányat ad el naponta? – faggattam tovább, módfelett álmélkodva a horribilis összegen.
– Eladni nem igen szoktam…
– Hanem?… – kérdeztem most már nagyon kíváncsian.
– Mindennap akad legalább egy idegen, aki az egész készletet leveri a fejemről – mondja a világ legkomolyabb hangján.
Mi sem természetesebb, mint hogy ettől kezdve ijedten menekültem félre a deszkát egyensúlyozó szoborárusok útjából.
* * *
Ha megkérdezed az olasztól, merre kell menned valamely utcába, nagyon udvariasan igazít útba. Többnyire azt mondja, valamilyen irányba mutatva:
– Sempre dritto…! Mindig csak egyenesen!
Mikor aztán már nem tudsz tovább menni, mert nincs is út egyenesen, megint megszólítasz valakit, aki szintén azt mondja:
– Sempre dritto!
És egészen más irányba mutat, mint a másik. És így tovább. De azért végül mégis csak odaérsz, ahová akarsz.
A taliánnak nem igen van fogalma az időről. Ha megkérdezed valamiről: „messze van?” – többnyire azt feleli:
– No, no, cinque minuti… Dehogyis, csak öt perc.
Ami azt jelenti, hogy futólépésben legalább háromnegyed órát kell kutyagolnod, és kilóg a nyelved, amire odaérsz.
